– Mi történik velünk?

– Az 1981-es év statisztikája még 10 710 ezres lélekszámot rögzített, a 2001-es már csak valamivel 10 millió felettit. Húsz év alatt a körülbelül 650 ezres csökkenés bizony nagyon jelentős. Hogy mégsem kerültünk tízmillió alá, az elsősorban a bevándorlásnak „köszönhető”. Napjainkban Magyarországon évente körülbelül 90 ezer gyermek jön a világra, viszont 130-140 ezer ember hal meg, tehát ha nem lett volna bevándorlás, akkor ma másfél millióval lennénk kevesebben.

– Igen ám, de főként a szülőföldjüket ilyen-olyan okok miatt elhagyni kényszerülő magyarok jönnek.

– Ezért egyáltalán nem lehetünk nyugodtak a bevándorlás miatt. Azt jelzi ugyan, hogy hozzánk érdemes jönni, mivel a környezetünkben nálunk ment végbe a rendszerváltoztatás a legkevésbé súlyos megrázkódtatásokkal, és így sokan hozzánk menekültek a nagyobb válságokat megélt országokból. De a bevándorlók többsége határon túli magyar, hiszen Trianon óta a magyarság, Illyés Gyula szép, fájdalmas szavával kifejezve „önmagával határos”. A Dráva-menti és a burgenlandi határ környékét leszámítva, a határon túl mindenütt magyarok laknak, keskenyebb vagy szélesebb sávban. Elsősorban ők azok, akik Magyarországra vágyódnak, főként azokból az országokból, ahol rosszabb a helyzetük. Ezt jól mutatja, hogy a bevándorlók zöme erdélyi és bácskai. Bár Szlovákia helyzete sem rózsás, a Felvidékről sokkal kevesebben érkeznek. Őrizzük tehát ezt a tízmilliós népességet, és valószínű, hogy Magyarország népessége ez alá a jövőben sem kerül, szemben azokkal az előrejelzésekkel, amelyeket a népességtudósok és demográfusok – köztük én is – évekkel ezelőtt még adtunk. Akkoriban nem számítottunk arra, hogy hazánk bevándorló országgá válik.

– Mibe kerül ez az otthon maradottaknak?

– Az természetesen fájdalmas, hogy a kivándorlás – ahogyan például a 2002. évi romániai népszámlálás is mutatta – 150 ezer erdélyi magyart sodort Magyarországra vagy még távolabbra, Nyugatra – nagy űrt hagyva maguk után, szülőföldjükön tovább gyöngítve helyzetüket. Olyan nemzetstratégiára lenne szükség, amelyik meg tudja oldani azt a kettős feladatot, hogy úgy őrzi meg Magyarország népességi erejét – ami gazdasági fejlődésünknek is egyik feltétele -, hogy közben a határon túli magyarság demográfiai ereje se rendüljön meg. Ez nagyon nehéz dolog és feltétlenül rangsort kell állítani a célok között. Hiszen nem olyan egyszerű a szülőföldön boldogulni, mivel ha ott szórványkisebbségbe szorul a magyarság, akkor megmaradásának esélyei csökkennek. Jelentős személyiségek – Csurka István, Pomogáts Béla – már évekkel ezelőtt szóba hozták, hogy be kellene fogadnunk a szórványmagyarságot, hiszen ahol nincs magyar iskola, s a közigazgatás és a hétköznapi élet nyelve is teljes egészében a többségé, magyarnak megmaradni nagyon nehéz. Sokszor azonban nem ők jönnek át, hanem bizony a tömbmagyarságban élők, akiknek ott maradása nemzetpolitikai szempontból fontosabb lenne.

– Alapvetően a vállalkozóbb kedvűek, a magasabb iskolai végzettségűek, általában is a fiatalok azok, akik jönnek, akiknek jobbak a kilátásaik a megkapaszkodásra idegenben, az új körülmények között. Így az otthon maradottak helyzete tovább romlik.

– Ez igaz, mivel a közösségek valóban legaktívabb tagjaikat vesztik el, de a rosszban van valami jó is, hiszen áttelepülésük magyarságuk megőrzését is szolgálja. A romániai népszámlálás már csak 1434 ezer magyart vett fel a korábbi 1625 ezerrel szemben. A csökkenés két legfontosabb oka a kivándorlás és a természetes beolvadás. A kivándorlás lehet végleges, de lehet ideiglenes is, pusztán az egzisztencia megőrzését szolgáló. Az utóbbi hónapokban a Délvidéken, Szerbia-Montenegró vonatkozásában határozottan megfogalmazott igény a kettős állampolgárságra annyiban jelenthet megoldást, hogy a kisebbségi sorba szorult magyarnak nem kell véglegesen hátat fordítania szülőföldjének, mert így könnyebben vállalhat például munkát Magyarországon, miközben meg tudja őrizni kapcsolatát szülőföldjével. Az idővel itt, nálunk megszerzett javakat aztán hazatérve otthon fektethetné be. A végleges kivándorlás a diktatúrákban volt jellemző, amikor úgy kellett kiszökni, menekülni, mert nem adtak lehetőséget arra, hogy valaki körülnézzen más országokban, világot láthasson, ott leljen átmenetileg boldogulást. Az egykori Jugoszláviának ezen a téren voltak tapasztalatai.

– Azt is tudjuk, hogy a vendégmunkásként Nyugatra ment magyarok aránya az össznépességen belüli arányuknál jóval magasabb volt, és hogy a jugoszláv állam nem sok könnyet ejtett utánuk. De milyen helyzetben vannak a Romániában élő magyarok?

– Nagy különbségeket mutat a tömbmagyarság és a szórványmagyarság helyzete. Trianon után a tömbben élő székelység a romániai összmagyarságnak körülbelül egynegyede volt, napjainkban közel a felét teszi ki. Ennek legjellemzőbb oka, hogy a nyelvi sajátosságok és egyáltalán az etnikum megőrzése a saját nemzeti közösségben jóval kedvezőbb és eredményesebb, mint a szórványlét körülményei között. A politikai rendszerváltozás után is azt tapasztaljuk, hogy a szórványban élő magyarságból és a nagy demográfiai nyomásnak kitett városi lakosságból települnek át hozzánk nagyobb hányadban végleges szándékkal. Ma már az erős román többségűvé tett Kolozsvárról, Nagyváradról, Aradról, a magyar határhoz közelebb eső területekről települnek át többen, viszont a Székelyföldről itt dolgozók inkább hazaviszik a pénzüket és otthon próbálnak meg maguknak megélhetést teremteni belőle. Működik Csíkszeredában egy nagyszerű szociológiai műhely, amelynek munkatársai már vagy egy tucat könyvet adtak ki az ottani társadalmi folyamatokról. Ezek az elemzések nagyon szépen tanúsítják, hogy a magyarság székely ága nem rendült meg a kivándorlás és a népességmozgás következtében. Ott, ahol a nemzeti lét megőrzése természetes és magától értetődő, ott a külföldi munkavállalás csak ideiglenes és a szülőföldön maradást szolgálja.

– Tehát ennek a székely tömbnek a túlélési lehetőségei hosszabb távon is jobbnak tekinthetők?

– Igen, de nem azt jelenti, hogy ez automatikusan lenne így igaz, mivel már a Székelyföld peremvidékeit is veszélyezteti az elrománosítás. Hiszen tudjuk, hogy Kolozsvár és Nagyvárad után Marosvásárhelyre került a sor: még a Ceausescu-időkben jelentős betelepítés folyt. A székelység területi közigazgatási autonómiájának megszerzése sokáig nem várathat magára, hiszen azok az előnyök, amelyek ebből az egy tömbben élésből és egymásrautaltságból ezen a magyar többség lakta, közel 15 ezer négyzetkilométeres területen most még megvannak, idővel elfogyhatnak. Minden körülmény ideális autonóm területté kellene hogy emelje a Székelyföldet, másrészt a román állam részéről biztonságpolitikai fenntartásokat sem lehetne józan ésszel felhozni, hiszen a Székelyföld több mint 150 kilométerre fekszik a magyar határtól. Ennek ellenére szembetűnő fegyveres terjeszkedés folyik a székely városokban. A katonaság mellett a csendőrség és rendőrség létszáma is növekszik. Az utóbbiak számát még a helybeli magyar polgármesterek előtt titokban tartják. Mindez a politikai fordulat után következett be, valóságos militarizálódási folyamat indult be a magyar többségű területeken, empirikusan cáfolva a külföld számára terjesztett szólamokat a „mintaszerű nemzetiségi politikáról”.

– Ehhez képest szemünk előtt folyik a kedvezménytörvény kiüresítése – nemzetközi összjátékban.

– A kedvezménytörvény tulajdonképpen csak egy átmeneti időszak kérdéseinek átmeneti kezelésére alkalmas. Hosszabb távra kell terveznünk. Az emberek mozgása a munka, a megélhetés után a másik irányba is lejátszódhat: ha mindkét ország tagja lesz az EU-nak, visszavándorlások is elképzelhetők, és ez a lehetőség bizakodásra adhat okot. Magyarország határait Trianonban úgy alakították ki, hogy közvetlenül az új határok túlsó oldalán a kisantant államoknak juttattak legalább 25-30 városi központot. Elvágták őket hatalmas, éltető magyar hátországuktól, és ez megkönnyítette, meggyorsította elnemzetietlenítésüket. A mai Magyarországnak így nagyobb városi központok nélkül maradt részei és ezek a városok újból egymásra találhatnának. Gondolok például a Nagyváraddal szemben lévő magyar alföldi területre, ahol nincs nagyobb város vagy Szatmár megye központjára, Szatmárnémetire, ami idegenbe kerülése ellenére az egyetlen igazi város azon a tájon. De Kassát is említhetném, a tőle délre elterülő Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi része várostalan, éppúgy mint Szabadkát, a Közép-Duna-Tisza köze legjelentősebb városát. Egyszóval, távlatilag elképzelhetőnek tartom a mai magyar vállalkozói rétegnek ezekbe a városokba való visszaáramlását.

– Hol az ehhez szükséges gazdasági erő?

– Kétségtelen, hogy Magyarország eddigi évi 3-4 százalékos gazdasági növekedése valóban lassulni látszik, de ez nem jelent feltétlenül kedvezőtlen végeredményű forgatókönyvet.

– A folyamat segítésének mindenképpen egy felelős nemzetstratégia részének kellene lennie. De beszélhetünk-e az utóbbi fél évszázadban magyar nemzetstratégiáról?

– A politikától, a politikai pártoktól, irányzatoktól csak részben várhatunk nemzetstratégiát. Az a politikai váltógazdaság, ami kialakult Magyarországon, és ami a nyugat-európainál sokkal hisztérikusabban és négyévente szinte törvényszerűen új és új koncepciójú kormányzást valósít meg, a távlatos előtervezést nagyon megnehezíti. A politikától független tudományos műhelyeknek kellene nagyon megerősödniük a nemzetstratégia kialakítása és a magyarlakta területek jövőbeli fejlődésének tervezése terén: a Tudományos Akadémia és kutatóintézetei és az egyetemek körül kellene azoknak a tudományos műhelyeknek kialakulniuk, amelyek a tervezés tudományos megalapozottságú előkészítését végeznék, összehangolnák az elengedhetetlen szakértői munkát – függetlenül a politikától! Messzemenően figyelembe kívánatos venni azoknak a nyugati nemzeteknek a nemzetstratégiáját, amelyek sikeresek ezen a téren. Nem kell mindent magunknak kitalálnunk. A migrációs politika terén Németországtól, a népességpolitika kérdéseiben Franciaországtól, a nemzetiségi autonómiák rendszere tekintetében a svájciaktól, a spanyoloktól, a belgáktól és a finnektől lehet tanulni. Még az ázsiai Izrael nemzetstratégiájának is lehetnek számunkra megfontolandó elemei. Fontos, hogy a nemzetstratégia ne szűküljön az állami intézményekre és törvényhozásra, még ha alapelemeit ezeknek is kell kiformálni. Elengedhetetlen a szubszidiaritás eszméjének általánossá tétele az önkormányzatok, az egyházak, a társadalmi testületek és a lakosság körében. A szubszidiaritás a szociálliberális fogantatású, osztályalapon nyugvó és globális célokat tételező szolidaritáseszmével szemben hangsúlyozza a nemzeti összefogás és a lokális identitások fontosságát, miközben arra törekszik, hogy a felmerülő társadalmi konfliktusokat keletkezési helyükön oldják meg. Amíg a saját házunk körül bőven vannak megoldatlan szociális és nemzeti problémák, ezekre koncentráljunk és hagyjuk meg a nemzetközi gondokat a nemzetközi szervezeteknek. Emlékezzünk csak a kommunista időszakra, amikor „Veled vagyunk Vietnam!”-ot skandáltak, miközben egy szót nem lehetett ejteni a határon túlra került magyarok szenvedéseiről. Sajnos úgy látszik, hogy napjaink kozmopolita globalizmusa nem is áll nagyon távol az egykori szocialista internacionalizmustól. Például a diszkrimináció fogalmának tűrhetetlen kicsavargatása esetében, amit az EU egyes magas beosztású vezetői művelnek, amikor az eleve diszkrimináltak esélyegyenlőségének megteremtésére irányuló törekvést minősítik diszkriminációnak.

– Ezzel el is érkeztetünk az EU kérdéséhez; mi várható a most már elkerülhetetlennek látszó belépésünk után?

– Csak remélhető, de korántsem bizonyos, hogy a kedvező fejlemények lesznek többségben. Ha nem készül el időben egy összetett, minden kérdéskörre kiterjedő, átfogó nemzetstratégia, akkor lehet, hogy túlságosan nagy árat fizetünk a belépésért. Bekövetkezhet a nemzet sajátos újraegyesítése, de ennek veszedelmes következményei is lehetnek. Mai 10 milliós hazai lélekszámunk ára a határon túli magyar területek jelentős mértékű kiürülése. Ha viszont odaát maradtak volna, még többen váltak volna románná, szerbbé, ukránná. A migrációt semmiképpen nem akadályozhatjuk meg, de rossz döntések következtében azokat is elveszíthetjük, akik magyarok maradnának, hiszen ha nem fogadjuk be őket nálunk élni vagy dolgozni, lehet, hogy meg sem állnak Svédországig vagy Németországig. A nemzet biztonságpolitikai érdekei között is kiemelt jelentőségű demográfiai bázisának, nemzetközi súlyának megtartása.