Akinek ez ügyben kétségei voltak, legkésőbb akkor eloszolhattak, amikor kiderült, hogy Tóth András titokügyi államtitkár bezúzatta a volt bróker lehallgatott telefonbeszélgetéseinek jegyzőkönyveit. Az akció alighanem egyedülálló a magyar kriminalisztika történetében: egy állami főhivatalnok előre megfontolt szándékkal megsemmisítette egy folyamatban lévő bűnvádi eljárás bizonyítékait. Azokon ugyanis ott voltak a többiek szavai is, letagadhatatlanul.

Szóval sejteni lehetett, hogy érdekes olvasnivaló kerül előbb-utóbb nyilvánosságra – ha ugyan valaha oda kerül. A pesszimizmus azonban ezúttal nem indokolt, a Heti Világgazdaság internetes portálján bő egy hete megjelent az anyag jelentős része, ott olvashatja bárki.

Valóban nem mindennapi olvasmány. Hivatalban lévő miniszterről, államtitkárról, országgyűlési képviselőkről olvashatók olyan állítások, amelyekbe nemhogy a kormány, egy egész politikai struktúra beleroppanhat.

Egy szó mint száz, hír született, megdöbbentő, hatalmas horderejű, megkerülhetetlen. Azt lehetett tehát várni, hogy az internetes közlés másnapján minden lap címoldalán, minden műsor elsőként hozza, tárgyalja, vitatja az ügyet, mikrofonokat dugnak minden érintett orra alá, szembesítik a vallomással, saját szavaikkal, ütköztetik az érveket – szóval a sajtó teszi a dolgát.

Ehelyett valami más történt. Néhány napi hallgatás után egy csekély jelentőségű internetes hírportál közölte, hogy szerinte az ügyészek manipulálták a vádlottat, összehaverkodtak vele, és ők adták a szájába a vallomást. A haverkodásra bizonyítékként közöltek egy fényképet, amelyen egy asztal körül civilizált emberek láthatók civilizált öltözékben, és idézték azt az utóbb elhíresült mondatot, hogy „na jó, ezt még elmondom, és aztán megyünk kajálni”.

És ebből hír lett. Ezt hozta minden lap, minden műsor. A hírportál szerkesztője maga is interjúalany lett a televíziók vezető hírműsoraiban, bő teret kapott állításai kifejtésére. A minisztert, az államtitkárt, a képviselőt továbbra sem kérdezik, de a manipuláció vádja vezető híré lett az egész magyar sajtóban.

Íme a bizonyíték. „Különleges, a rendőrtiszti főiskolán nem tanított eleme a kihallgatásnak, hogy a gyanúsított leír valamit egy papírra, azt átcsúsztatja a vezető ügyésznek, aki annak tartalmát nem osztja meg a másik kérdezővel. Érdekes lehet, hogy mi volt arra a papírra írva, amit átcsúsztatott Kulcsár Ihásznak. Amikor Kulcsárt arra kérik, hogy mondja el, miként sakkoztak a számlák között az értékpapírokkal, akkor a 3 ügyész és a védő együtt próbálják elmagyarázni a gyanúsítottnak, hogy ő mit csinált, ami szemmel láthatóan hosszan és kínosan nem sikerül. Végül az ügyvéd és az ügyészek diktálják a jegyzőkönyvbe a »választ«. Viszont a Britton megvásárlására vonatkozó konkrét kérdésre a jegyzetei között kezd keresgélni: »Ezt hova tettem?… Megvan!« Ezt követően kiválasztja azt a papírt, amelyről nyomdakész, szakszerű szöveget olvas fel. Kérdés persze, hogy honnan tudta Kulcsár előre, hogy milyen kérdésekre kell előre leírnia a választ. Más helyütt a válasz után ezt kérdezi: »Vagy mondjam másként?« Az pedig már privát kíváncsiság, hogy hol folyhatna a rendőrségen úgy egy kihallgatás, hogy a gyanúsított egyszer csak azt mondja: »Na jó, ezt még elmondom és akkor elmegyünk kajálni.«”

Hát ennyi. Valóban nem kevés. A fentiekből úgy tűnik, hogy az ügyészek valóban manipuláltak. Abban az elhíresült mondatban, hogy „és akkor elmegyünk kajálni”, ugyan az égvilágon semmi sincs, de az ide-oda csúsztatott papírlapok, a diktált vallomás, az előre megírt válasz valóban zavarba ejtőek.

Az ugyan kissé bezavar a képbe, hogy másnap kiderül: az internetes portál által ugyanott közölt Molnár Csaba-interjú egyszerű hamisítvány, az ügyben érintett alezredes saját állítása szerint még csak hasonlót sem adott senkinek. Kínos. De azért a hír is kínos, legalábbis az ügyészségre nézve.

Aztán jött a végső leleplezés. A közszolgálati televízió vasárnap esti háttérműsora bemutatta az inkriminált felvételeket. És kiderült az igazság. Kulcsár Attila nem az ügyésznek csúsztat papírlapokat, hanem az ügyvédjének. Nem az ügyész magyarázza el neki, hogy mi a kérdés, hanem az ügyvédje. Nem az ügyésszel beszéli meg, hogy mit válaszoljon, hanem az ügyvédjével. Nem az ügyésztől kapja a készen megírt választ, hanem az ügyvédjétől.

Nem mindenki járatos a jogban, a büntető eljárás szabályaiban. De ha csak Columbo hadnagy kalandjaiból tájékozódik, akkor is tudja: a vádlottnak joga van folyamatosan konzultálni az ügyvédjével, joga van akár minden kérdés után visszavonulni, vagy akár sugdolózni is. Az ügyvédnek joga, sőt kötelessége, hogy védence előtt megvilágítsa, mit kérdeznek tőle, joga van javasolni, hogy mit válaszoljon, akár előre írásban is felkészülhet várható kérdésekre, és a vádlottnak joga van azt szó szerint mint a saját válaszát felolvasni.

Szóval az ügyészi manipulációból egy szó sem igaz. Nem fosztogatnak, hanem osztogatnak. Nem ügyészi befolyásolás volt, hanem korrekt kihallgatás.

Ezek után azt várná az ember, hogy bocsánatkérés következik. Bocsánatot kérnek az ügyészi kartól, alaptalanul vádoltuk a kollégáikat, bocsánatot kérnek a közönségtől, mert a valóságról való beszámoló helyett felültek egy ócska hamisításnak, és a fontos, mindenkit érintő információk helyett azt tálalták közérdekű információként.

De bocsánatkérés nem következett. Hanem mintha ugyanazt a mondatot folytatnák, most a műsorok és lapok arról kezdtek beszélni, hogy „szakmailag” milyen gyenge volt az inkriminált kihallgatás, mennyire felkészületlenek voltak az ügyészek, és meglehet, még törvényt is sértettek itt meg ott. Azt mondja a „független szakértő”: „Egy ilyen kihallgatást képzetlenség, hozzá nem értés, vagy valami más – például előfeltételezés, amelyhez a vallomást igyekeznek igazítani – indokolhat.” Egy másik, szintén „független” szakértő így értékel: „ …a felvételek tanúsága szerint valamiféle együttműködő viszony alakult ki a résztvevők között, aminek a célja érthetetlen.” Lehet, hogy az illető kizárólag a gumibotos kihallgatásokban bízik – ez legyen az ő problémája, legalábbis amíg nincs módja elveit érvényesíteni. A célra való célzás azonban nyilvánvaló sugalmazás: ezek együtt összedolgoznak, hogy kijöjjön, amit akarnak.

A vádlottak tehát továbbra is az ügyészek. A téma továbbra is az, hogy ők hogyan végzik a munkájukat, csalnak-e vagy sem. A lapok, műsorok sietnek leszögezni: mi kérdeztük az ügyészeket is, de lapzártánkig nem válaszoltak. Szóval lapítanak, nyilván van takargatnivalójuk. Ha meg válaszolnak, akkor magyarázkodnak.

Másfél héttel ezelőtt nyilvánosságot kapott Magyarországon egy elképesztő dokumentum. Egészen biztosan vannak benne hamis állítások, a vallomást tevő kisebbíteni igyekszik saját felelősségét, dolgokat összekever, olykor felületes vagy egyszerűen rosszul emlékszik. Az egész vallomásfolyam azonban a valóság hű képe. Azé a valóságé, ahol vezető politikusok milliós havi járandóságokkal korrumpáltatják magukat, gátlástalanul herdálják a közpénzt, hogy egy kis részét megszerezzék maguknak. Ahol luxusautók, luxusutazások forognak kézen-közön. És ahol hátborzongatóan sokan tudnak a sötét üzelmekről, de senki nem szól, mert jól jön az a pénz a pártnak is, zsebbe is.

Régen volt ilyen fontos hír Magyarországon. Régen vetült ilyen éles fény a politika sötét oldalára. Régen volt ennyire nagy szükség rá, hogy a közönség tisztán lásson, és végre kiszavazhassa a hatalomból azokat, akiknek csak a pénz fontos, bármi áron.

És ehelyett van ügyészügy. Hogy manipuláltak-e. Hogy ügyetlenkedtek-e. Hogy sugalmaztak-e. Hogy politikai érdekek szolgálatába álltak-e. Zajlik ismét a nagy maszatolás, elkenés, áthárítás. Hiszen a választók jelentős része nem tud eligazodni a bonyolult részletekben. Csak annyit ért meg, hogy valami baj van az ügyészekkel. Hogy ők is sárosak. Hogy „odafönt” mindenki sáros, egyik kutya, másik eb. Csak jön, jön a sok információ, minden egyre átláthatatlanabb, mindenki támad mindenkit. A választópolgár már azt sem tudja, kinek higgyen.

Hát nem ez a cél? Emlékezünk, hogyan menekült meg Ali baba a rablók bosszújától? Kilesték őt, mikor hazament, és piros festékkel megjelölték a kapuját, hogy éjszaka majd megtalálják. Ali baba azonban túljárt az eszükön: minden kaput megjelölt.

A nyilvánosság most megjelölte a baloldal kapuját. A baloldal azonban megpróbál túljárni a nyilvánosság eszén: megjelöli az ügyészek kapuját is. Na, melyik az igazi?

Legkésőbb a jövő tavaszon erre a kérdésre is válaszol az ország. Jó volna hinni, hogy helyes választ ad.