Négy év román börtönben

– Családja miként viselte a négy évet?

– A lányom az ügy miatt döntött úgy, hogy jogra megy. Gyermeki lélekkel előbb azért, hogy majd bosszút álljon értünk, ám elmagyaráztuk neki, hogy a bosszúra nem lehet alapozni az életet. Most már jogot tanul Szegeden, és az a célja, hogy megértse, mi miért történt. Végső soron örülök neki, hogy pozitívan befolyásoltam a pályaválasztását.

– Szinte hihetetlen, hogy pár nap híján négy évet töltött román börtönökben, mégis ilyen pozitív dologgal kezdi az értékelést.

– Mondhatni, már én érzem magam rosszul attól, hogy mindenki azzal jön, milyen jó, hogy kiszabadultál, és mennyire sajnálom. Nem kell engem sajnálni. Nem haltam meg, és az élet megy tovább. Ha mindig azon rágódsz, mi rossz történt, az belülről megesz, és egyszer csak azt veszed észre, hogy túl sok időt töltöttél el a felesleges dolgokkal.

– Reméljük, segítségére lesz a lányának, Tímeának az igazság megértésében ez az ügyről írt tanulmány. Okozott nehézséget, hogy a dokumentáció román nyelvű, és a per is románul zajlott?

– A tárgyalásokat nagyjából megértettem, azonban a börtönzsargonszavakat tényleg csak az, aki volt román börtönben. Elmondom a románból átvéve, magyarosítva, hogy learesztáltak, azaz letartóztattak, vagy bevittek a szekcióra és mazsorálták, azaz növelték a büntetést. Úgy mondok el egy mondatot látszólag magyarul, hogy ön egy szót nem ért belőle.

– A börtönőrökkel voltak konfliktusai?

– Ők is emberek, akiket befolyásol a mentalitásuk és a gondolkodásuk. Volt, amelyik megkérdezte tőlem: na, még mindig kell nektek Erdély? Hiába kérdezgetett, nem akartam érteni és nem válaszoltam neki, mert az ilyennel nincs mit tenni. De elvittek román történelem­órákra is. Előre megmondták, ez olyan tanfolyam lesz, amelynek a végére bebizonyítják nekem, hogy a székelyek nem léteznek, és akik székelynek mondják magukat, azok tulajdonképpen románok. Videókat vetítettek az ókori dák pénzekről, melyeken görög írás volt. Ebből megtudtuk, hogy hát a dákok görögül írtak. Utána ment összevissza a kamera, és megjelent a rovásírás, amivel azt akarták bizonyítani, hogy a magyarok a románok őseitől lopták el ezt az írást. Utána ezekből vizsgáznom is kellett.

– Mennyire voltak agresszívak a börtönlakók?

– Körülöttünk szinte mindenki köztörvényes bűnöző volt, még gyilkosokkal is ültünk együtt, mégis minket állítottak be a legveszélyesebbnek, hiszen mi voltunk a „terroristák.” Ezért nem engedtek kezdetben a többiekkel együtt dolgozni sem. Mi megfelelően tudtuk kezelni a konfliktusokat, de történt olyan, hogy a cellatársunk előttünk rúgta meg úgy a másik lábát, hogy eltört. Volt, amikor 22-en voltunk egy 40 négyzetméteres cellában, és ilyenkor előjön az agresszió.

– A büntetésükből sem a börtönbeli önkéntes munka ellentételezéseként, sem a kurzusok elvégzése miatt nem engedtek el semennyit, pedig a törvény mindkettőt lehetővé teszi. Mit gondol, miért?

– Voltak kötelező képzések, amelyekre pszichológus küldött el egy-egy vizsgálat után, de például Csíkban mi választottuk, hogy megyünk katolikus vallásórára, arra viszont nem adtak kreditet. A tárgyaláson azonban az ügyész nem azt nézte, hogy nem is kaphattál pontot, mert jár rá, hanem azt, hogy né, elvégezte, aztán még pontot sem kapott rá, azaz nyilván nem adott mindent bele.

– Az önök mellett szóló tények sajátos értékelése, figyelmen kívül hagyása és meghamisítása kezdettől jelen volt az ügyben. Elég csak az egyetlen úgynevezett bizonyítékra, az állítólagos merényletet tervező lehallgatott beszélgetés megítélésére gondolni.

– A bíróság a negyedik vagy ötödik kérésünkre megengedte, hogy visszahallgassuk a felvételt. Ott volt a velünk ellenséges és a minket pártoló média is. Lement az úgynevezett hanganyag, majd mindenki nézett körbe, hogy na, akkor halljuk, mikor lesz valami? Mondták, ennyi volt. Az ellenséges média munkatársai sem értették. Akkor történt, hogy a bíró odaadta a lefordított szöveget a hivatalos fordítónak, ellenőrizze, hogy amit beszélünk, annak alapján az hangzott-e el. A fordító mondta, bocs, de előbb kérek egy átiratot, merthogy a beszélgetés magyarul zajlott. Erre az ügyész azt mondta, arra semmi szükség, mert a fordító annyira profi volt, hogy fülhallgatóval egyből fordította. Mit?! Azt, aminek a tárgyalás fordítója a saját bevallása szerint jó, ha öt százalékát értette? A felvételnek példátlan módon a mai napig sincs hivatalos átirata.

– A DIICOT, azaz a román terrorizmusellenes ügyészség vádirata úgy összegezhető, hogy „autonómiát akar és EU-szkeptikus, tehát terrorista”. Attól, hogy a mellékelt képanyag szerint autonómiatüntetéseken vett részt, valamint Wass Albertről akart utcát elnevezni, valóban terrorista volna?

– Ezen az alapon rengeteg embert kellene lecsukni. Ráadásul olyan dolgokat foglaltak le tőlem terrorista tevékenységem bizonyítékaként a házkutatáskor, mint Magyarország borászati térképe. Megérteném, amennyiben az volna, hogy rajzolok magamnak egy térképet: én most a petárdákkal ki akarom vívni, hogy mindez oda tartozzon. De egy régi történelmi dolgot, ami ráadásul nem tiltott? Akkor mi legyen azzal, aki Nagy-Romániáról beszél és Nagy-Románia-térképe van?

– Szerintük pont petárdákkal, azaz abból készített bombákkal akarta kivívni Románia Erdély feletti ellenőrzésének korlátozását, de hogy a három különböző helyen lefoglalt eszközökből miképp lehet bombát építeni, ráadásul mindössze alig 12 óra alatt, arra továbbra sem tud senki válaszolni.

– Aki a tőlünk lefoglalt eszközökből, azaz az irodámból zárolt szilveszteri petárdákból, az onnan harminc kilométerre lévő esztelneki airsoftpályánkon talált, a múlt rendszerben villanypásztorokhoz használt rozsdás páncélcsövekből, egy kerítés lebontásakor általam kihúzott és a sarokban egy már pókhálós dobozban tárolt százas szögekből bombát épít, ráadásul ennyi idő alatt, az rögtön megérdemli a Nobel-díjat. Mi is kértünk szakértői vizsgálatot. Előtte ugyanis még egy petárdát sem törtem szét, azt sem tudtam, mi van benne, hogyan működik, és ehhez képest kellett volna a vád szerint bombát építsek belőle. Van egy egyetemi tanulmány arról, hogy miképp csinálnak a terroristák bombákat. A konstancai szakértők valami rejtélyes okból folyton a bukaresti ügyésszel akartak beszélni a kísérlet közben, amíg észre nem vették, hogy az ügyvédünk ezt látja. A rendelkezésükre álló dolgokból építették ott a bombát, és egyáltalán nem a nálunk lefoglalt különféle cuccokból. Volt náluk egy telefon, abból kijött valamiféle szalag, ami ráment valami gyújtózsinórokra.

– Önnél is lefoglaltak egy telefont.

– Azzal vádoltak, hogy pár hónappal korábban azért rendeltem új mobilt, hogy majd azzal robbanthassak. Ezzel azonban az a gond, hogy az épp Bukarestben volt a szervizben, amikor szerintük működnie kellett volna. Nyilván ezért vették elő az egyik fiókban talált négyéves céges készüléket, amit póttelefonnak tettünk el, amikor a szerződés megújításakor Csilla, a feleségem lecserélte. Az nem zavarta őket, hogy kártya is kellett volna bele.

– Mi volt az a sokat emlegetett pizza, amiről annyit beszéltek a lehallgatott beszélgetésen, a vád szerint egyértelműen a bomba szinonimájaként?

– Tőlük kell megkérdezni, hogy szerintük mit szimbolizált. Ez az „egyértelműség” végigkísérte az egész ügyet. Egy tragikomédia az egész, csak az a kár, hogy én vagyok a főszereplője. Aki a vádiratot összerakta, jól megélne Hollywoodban is.

– Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a nyomozás épp október 23-án kezdődött.

– Valóban rengeteg a párhuzam az 1956 utáni koncepciós perekkel. Az is jelképes, hogy az utolsó tárgyalás, amikor eldöntötték, hogy kapunk öt évet, június 15-én volt, a születésnapomon. Az ítélet július 4-i kihirdetését követően fél óra múlva értünk is jöttek. Nemhogy a törvény szerint járó 24 órát nem adták meg a bevonulásra, de azt sem engedték, hogy a szüleimtől elbúcsúzzak, és a nagymamámtól sem sikerült, akiről pedig tudtam, hogy élve már nem látom többet. Sajnos elmondhatom, még a halálával is jót tett nekem, mert kivittek a temetésére, és ott találkozhattam a családdal. Már akkor elhatároztam, hogy amint kiengednek, az első utam az lesz, hogy viszek egy csokor virágot a sírjára. Így is lett.

– Mit gondol, ma is követik és megfigyelik?

– Nyilvánvaló, hogy továbbra is megfigyelnek, épp úgy, mint előtte. Hogy milyen módszerekkel, az ő dolguk. Mielőtt letartóztattak sem nézelődtem körbe. Ha az ember lopni megy, vagy rosszban sántikál, akkor biztos, hogy szétnéz, de amíg tiszta a lelkiismerete, addig nem néz se jobbra, se balra, hanem megy egyenesen a dolgára.

– Az országos médiakampány következtében sokan a mai napig bűnösnek tartják önöket.

– Engem ez nem érdekel. Én tudom, hogy mi történt. Gondolkozzam rajta, hogy János bácsi mit gondol az egészről, menjek oda, és tisztázzam vele? Én ezzel nem foglalkozom, és azzal sem, mit írnak. Az ön legutóbbi cikkén kívül a többit, ami a szabadulásom óta rólam megjelent, el sem olvastam.

– Voltak olyan jogászok, akik azt javasolták, adjanak be kegyelmi kérvényt.

– Én ezt helyből elutasítottam, főleg amikor megtudtam, hogy a kegyelmi kérvény beadása azzal jár, hogy mi fejet hajtunk előttük. Azt mondtam, ezerszer inkább leülöm az öt év minden napját, mint hogy ilyet tegyek. Egyenes gerinccel és feltartott fejjel vonultam be a börtön falai közé, és úgy is akartam kijönni, hogy amikor tükörbe nézek, ne kelljen saját magamat szembeköpni. Nem csak magamat, hanem az egész közösségemet aláztam volna meg vele.

(Az ügyről bővebben lásd a Demokrata 2019. március 22-i és 29-ei számát.)