Minden tíz kampányra költött forintból kilenc illegálisan kerül a pártok kasszájába. A parlamenti erők szinte minden évben nekiveselkednek a pártgazdálkodás átláthatóvá tételének, de a szándékot érdemi lépések nem követik. Az ősszel a parlament elé kerül az a tervezet, aminek elfogadásával feltehetően követhetőbbé válik a választópolgárok számára, hogy ki, mire, mennyit és milyen forrásból költ a korteskedésekben.

Ha a törvényjavaslat megfeneklik, abból baj lehet, figyelmeztet az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet. A szervezet elemzése szerint ahhoz, hogy a pártokból kikényszerítsék a jogszabályi változtatásokat, szakítani kell a korábbi gyakorlattal, ami szerint az Állami Számvevőszék a pártpénzek ellenőrzésekor nem tekinthet a benyújtott számadatok mögé, tartalmi elemzést nem végez. A nyomozó hatóságok sem lépnek egy-egy felettébb gyanús botrány esetén, a sajtónak pedig csak a másik fele boncolgatja a pártkasszák körüli pénzmozgásokat, az innenső oldal diszkréten hallgat. A hatékony ellenőrzési rendszer leglényegesebb eleme a magyar társadalom lehetne, amely azonban ma mérhetetlen közönnyel szemléli adóforintjainak rejtelmes vándorlását.

Valamiből ki kell hozni a kampányt, a központi támogatás a mai viszonyok között már semmire sem elég, így marad az önfinanszírozás és a szponzorgyűjtés – mentegetőztek rendre a háttérbeszélgetéseinkbe bevont képviselők, amikor a pártkasszák feltöltésének módjairól faggattuk őket.

Hogyan zajlik a magyar párttámogatások begyűjtése? Minden mozzanatában úgy, mint Móricz Zsigmond Rokonok című regényében. A vállalkozói pénzek mozgósításának alapja a személyes ismeretség. Ha ez adott és kölcsönös a bizalom, akkor jöhet egy vacsora vagy egy könnyű ebéd, és az üzlet megköttetik. A korrupció tényét kevés kivétellel lehet bizonyítani, így a megállapítás mindig az marad: az eset nem törvénytelen, de erkölcsileg megkérdőjelezhető. Szinte valamennyi közbeszerzésnél kimutatható, hogy a nyertes pályázó valamilyen szálon kötődik a megrendelőhöz. Ezek ellen az elmúlt kormányzati ciklusban politikai össztűz alá került ügyészség szinte egyáltalán nem lép fel. A társadalom civil szervezettsége pedig olyan alacsony fokú, hogy az adófizetők tiltakozás nélkül szemlélik például azt, hogy Kóka János tárcája állami feladatokat végeztet el magáncégekkel. Miközben fenntartják a költséges minisztériumi apparátust, a miniszter a beszédeit külső cégekkel íratja. Milyen hát-téralku eredményeként végezhet vajon egy építőipari cég sajtófigyelést a Gazdasági Minisztériumnak? A szerződésekből kitűnik, a vállalkozás, mivel nem tartozik a profiljába, a megbízást továbbadta a feladatra szakosodott Observernek. Miért szerződött akkor Kóka az építkezőkkel? Az olyan nagy horderejű ügyekben, mint például a Tocsik-, a Postabank, a K és H bankár-bróker botrányokban mindig szóba került, hogy az eltűnt pénz egy része pártkasszában landolhatott. Jogerősen mégsem ítéltek el soha senkit a politikusok közül, akik korrupció gyanújába keveredtek az említett botrányokban.

Majtényi László, az Eötvös Intézet kutatójaként nemcsak a pártfinanszírozás sürgős átalakítására figyelmeztetett, hanem arra, hogy a pártok mostanra a törvényben előírt 386 milliós keretet akár tízszeresen is túllépik. Milyen forrásokból tízszerezik meg a politikai riválisok kampányforrásaikat? Magánszemélyek, cégek, alapítványok adományaiból. Természetesen mindezt nem önzetlenül, elvtársiasságból kapják. A pénzbeli támogatás fejében az adományozó pozíciót vagy állami megrendelést kér, de előfordult, hogy lobbizásra kéri a politikust, például az adószabályok módosítására. Az ilyen módszerekkel pótolt kampánypénzek azonban évekre kényszerpályára állítják a támogatottat, mivel az adományozót ki kell szolgálnia. A pénzért cserébe akkor is pozícióba helyezik a szponzort, ha egyértelmű, hogy a kijelölt feladat elvégzésére kvalitásai alapján nem képes.

A magyar politika, hogy csökkentse az ilyen megállapodásokból fakadó zsarolási potenciált, gyakorta a közpénzekhez nyúl. Számos nemzetközi elemzés említette már, hogy a pártok előszeretettel használják ki az autópálya-építéseket, ahol hatalmas összegek mozdulnak meg és szinte észrevétlenül lecsippenthető ezekből néhány millió vagy éppen milliárd. A sztrádapénzek kezelése körül mindkét politikai oldal gerjesztett már botrányokat, személyi felelősséget soha nem állapíthatott meg a bíróság a guruló forintoknál. Ezek a folyamatok pedig arra utalnak, hogy a demokratikus intézményrendszerek nem képesek feladataikat rendeltetésüknek megfelelően ellátni.

A pártpénzek kifehérítéséhez hatékonyabb ellenőrzésre és a pártfinanszírozási rendszer módszereinek tisztázására lenne szükség.

A politikai kampányok pénzelése, a rengeteg kiskapu az adományozásban és annak viszonzásában szinte minden országban magában rejti a korrupció lehetőségét. Simon János politológus Latin-Amerikától Európáig kutatja a pártfinanszírozási technikákat, módszereket. Találkozott már olyan példákkal, ahol pénzmosás zajlott a politikai szervezetek pénzügyi támogatása mögött, a leggyakoribb mégis az, hogy a kampányban a cégek, magánszemélyek pénzt adnak a pártoknak, jelölteknek, amit aztán a kedvezményezettek meghálálnak. A politikai elitet behálózó korrupció rengeteg gondot okozott Németországban is. Emlékezetes ügy volt Kohl kancellár svájci titkos bankszámlája, vagy Reinhardt Klimmt közlekedési miniszter bukása, aki az FC Saarbrücken labdarúgócsapat elnökeként, még mint tartományi politikus, törvénytelen szponzori szerződéseket kötött saját csapatával.

A pártpénzek körüli botrányok kapcsán derült ki, hogy a törvények csak annyi kötöttséget határoztak meg a pártoknak, hogy határidőre adják le elszámolásaikat, de a valós adatközlés már nem volt velük szemben követelmény. A német politika botránysorozata nemcsak a kereszténydemokrata és keresztény szociális oldalt érte el, hanem a liberálisokat is. Jürgen Möllemann rejtélyes halála – gyakorlott ejtőernyős volt, és érthetetlen módon utolsó ugrásakor, miután szabályosan kinyílt a főernyője, azt ledobta magáról, a segédernyőt pedig nem nyitotta ki – akkor következett be, amikor a politikus ismételten korrupciógyanús ügybe keveredett. 1993-ban azért kellett lemondania az alkancellárságáról, mert gazdasági miniszterként a levélpapírján egy rokonáért lobbizott, aki az áruházi bevásárlókocsikhoz használt pénzérmét kiváltó műanyag reklámzsetonokkal akart üzletelni. Möllemann menesztése után visszatért a politikai színpadra, végzetes ugrása idején az ügyészség házkutatásokat tartott a politikusnál, tisztázatlan forrásból előállított szórólapokat kerestek nála.

A Nyugat- és Kelet-Európában létező demokráciákat egyformán terhelő korrupció gyökere a politika tömegessé válása. A pártoknak egyre több választót kell elérniük jobbára a rendkívül költséges tömegtájékoztatási eszközökön keresztül. Mivel a pártok sorsa a négyévente tartott választásokon dől el hosszabb időre, így nagy anyagi forrásokat kell ezekre az erőpróbákra összegyűjteniük. A hatalom megszerzéséért ezért a politikusok nem riadnak vissza a feketén érkező támogatások elfogadásától sem.

Nincs jó megoldás

A magyarországi törvénykezés is számos sebből vérzik, nincsenek egyértelműen szabályozva a pártok gazdálkodásának követelményei, gyenge az ellenőrző szervek hatékonysága az illegális párttámogatások felkutatásában, az esetleges szankcióknak pedig nincsen elrettentő és visszatartó erejük. A korrupció nemcsak Magyarországon, hanem a világ valamennyi országában meglévő probléma. Kezelésére számos finanszírozási modellt dolgoztak ki. Franciaországban, Belgiumban és San Marinóban csak magánszemélyek támogathatnak politikai szervezeteket. Az USA-ban pedig szinte kizárólag az adományozásra épül a párttámogatási rendszer. A portugál és az ír törvénykezés engedélyezi a névtelen adományok befogadását megfelelő összeghatárig, Grúziában viszont minden átadott összeg adományozóját nevesíteni kell.

Spanyolországban a pártok teljesítményét honorálják a központi költségvetésből: ahány szavazat, annyi pezeta kerül a szervezet számlájára havonta. Az argentinok a párttagsági könyvek alapján támogatják a különböző politikai csoportokat, a tagdíjak duplájából gazdálkodhatnak a pártok. A holland politikában a tagdíjak jelentik a fő forrást, a kis költségvetést ingyenes műsoridő biztosításával hálálja meg a törvénykezés. Angliában a központi támogatás elenyésző, azt is csak az ellenzékben lévő pártok kaphatják meg, mivel a kormányzati pozícióban lévő erőknek gyakorlatilag minden eszköz és infra-struktúra rendelkezésükre áll.

Magyarországon az 1989-ben elfogadott pártfinanszírozásra vonatkozó törvény szerint csak a névtelen adományokat és a más országoktól kapott pénzeket nem fogadhatták be a pártok. A nagyfokú szabadság oka a torz politikai struktúra. Hazánk az első szabad választásoknak úgy vágott neki, hogy az újonnan alakult, csekély infrastruktúrával rendelkező pártok egy valóságos politikai mogullal, az egész országot behálózó személyzeti és irodaláncolattal rendelkező MSZMP-ből MSZP-vé vedlett formációval álltak szemben. A helyzetet az is súlyosbította, hogy további három éven keresztül állami vállalatok, költségvetési szervek pumpálhattak pénzt a pártoknak. Mivel a rendszerváltoztatáskor elmaradt az elszámoltatás, és a kommunista nómenklatúra leváltása elhúzódott, így ennek a három évnek a pártfinanszírozási szabadságát is a szocialisták használhatták ki leginkább.

Az 1992-es törvénymódosítások ugyan tilalmi listára helyezték az állami vállalatokat mint adományozókat, a magánszektor előtt azonban kinyíltak a kapuk. Korlátlan összeget adhattak a pártoknak a magánszemélyek, a gazdasági társaságok. Az alapgondolat helyes volt, hogy az új pártok vagyonhoz jussanak, hogy versenyképessé váljanak az MSZMP utódpártjával szemben. Az utolsó privatizációs hullám lezárulásával viszont ismét a szocialistákhoz köthető üzleti kör került lépéselőnybe, mivel az állami vagyon jelentős része a magánosítással a holdudvarukhoz került. Ők pedig innentől, mint korlátlan magánadakozó jelenhettek meg a politikai porondon. A magyar párttámogatási rendszer többnyire illeszkedik a világban meglévő gyakorlatokhoz. A pártok működésükhöz a költségvetésből jutnak forrásokhoz. Az alaptámogatást évente a büdzsében határozzák meg. Ennek 25 százalékát egyenlő arányban osztják szét az országos listán mandátumot szerző pártok. Az összeg háromnegyedét pedig az első választási fordulóban megszerzett szavazatok arányában osztják el az 1 százalékot elérő pártoktól kezdve a kormányzati erőkig. Az 1 százalékos küszöbhöz kötött támogatás a legtöbb országban megvan, kivétel ez alól Dánia, ahol ezer szavazat után jár a költségvetési forrás. A pártok működtetésén kívül a kampányhoz is jár állami támogatás. Eddig minden alkalommal 100 milliót osztottak el maguk között a jelölő szervek és a jelöltek. 2003-tól minden pártnak lehetősége nyílt alapítvány létrehozására és közpénzek felhasználására, ha két egymást követő választás után parlamenti frakciót képes alakítani. A pártfinanszírozáshoz hasonlóan egy egyenlő részből álló alapból és a mandátumarányos kiegészítésből áll össze a költségkeret. Jelentős összegről van szó, mivel az alaptámogatás a képviselői alapfizetés – ez tavaly 2,649 millió forint volt – huszonötszöröse , míg a megszerzett képviselői helyek után ennek az összegnek a 85 százalékát folyósítja a központi költségvetés.

A sok pénz is kevés

A kampányok időszaka ciklusról ciklusra megnyúlt és mind agresszívabbá vált. A költségek az egekbe szöktek. 1997-től jelöltenként egymillió forint elköltését engedélyezi a törvény, vagyis pártonként 386 millió forintot. A tavalyi tarifákról érdeklődtünk az elektronikus médiumoknál, válaszok helyett szemérmes hallgatás övezte a politikai hirdetési árfolyamokat. Annyi azonban ismert, hogy a tízezer forintos percdíj barátinak mondott összeg volt a politikusok megjelenésére a vidéki rádióállomásokon. A hirdetési felületekre költött pénz mennyiségét szinte lehetetlen meghatározni, mivel gyakori eset volt, tudtuk meg, hogy egy képviselő megjelenését egy magánszemély finanszírozta. Magyarán az így előállított plakát, televízióban, rádióban lejátszott hirdetés nem az előírt egymillió forintos keretet terhelte, így nem is kellett a pártoknak elszámolniuk ezekkel. Előfordult, hogy a magántulajdonban lévő médiumok eltérő árfolyamon biztosították a megjelenést valamelyik pártnak.

A Political Capital elemző cég számításai szerint a 386 millió forintos plafonösszeg a hivatalosnak, vagyis 72 naposnak tekintett kampányidőszakban az alábbiak közül csak egy csomagra elegendő: kevesebb mint háromnegyed órányi hirdetésre az egyik kereskedelmi televízió legnézettebb műsorsávjában, vagy kétheti vidéki megjelenésre 13 megyei napilapban, vagy 2800 óriásplakát nyomtatására és egyhavi kihelyezésére, vagy háromheti hirdetésre a politikai napilapokban, a bulvárnapilapokban és a hetilapokban.

Az Állami Számvevőszék számos alkalommal kezdeményezte a pártfinanszírozásra vonatkozó törvények módosítását. Szinte nevetséges, hogy az 1997 óta meghatározott 386 millió forintos keretről a pártok kötelező elszámolási nyilatkozataikban minden választás után úgy nyilatkoztak, nem lépték túl ezt a limitet. Az ÁSZ a bevallott összegek és a mellé tett számlák áttekintésén kívül nem tesz mást. A törvények hiányos rendelkezése vagy politikai megfontolás állhat ennek a magatartásnak a hátterében? Erről a kérdésről erősen megoszlanak a vélemények. Az Állami Számvevőszék álláspontja szerint nincsenek konkrétan rögzítve, hogy milyen tételek számítanak kampányköltségnek. Az adott párt jelöltje által szervezett bográcsparti idetartozik-e, le kell-e vonni a 386 millióból azt az összeget, amelyet a politikai alakulat helyett egy szimpatizáns fizet ki például plakátnyomtatásra? A joghézagok betömésére az ÁSZ több javaslatot is kidolgozott, eddig mindhiába. Nagyban segítené az ellenőrzés hatékonyságát vélik, ha törvény rögzítené a politikai kampány időtartamát és ez összhangban lenne a pénzügyi elszámolási szempontból meghatározott kampányidőszakkal.

Az 1989 óta megoldatlan pártfinanszírozási kérdés olyan eróziós folyamatokat indított el a politikai elitben, ami a társadalom és a nemzetközi közvélemény szemében is korrumpálta a pártokat. Magyarország korrupciós indexe folyamatosan romlik. A kérdés csak az, hol van az a határ, amikor már pusztítóvá válik ez a folyamat. Mikor bomlik fel a politikai elit és a társadalom közötti közmegegyezés, amiben a választók átruházták a hatalom gyakorlását egy szűk csoportra, ám azok az érdekeik képviselete helyett önmagukat és holdudvarukat gyarapítják. A jelenlegi szabályozás mellett a pártok tulajdonképpen a törvényt átlépve annyit költenek kampányolásra, amennyit akarnak. Ez a normaszegő magatartás az állampolgárnak azt üzeni: „ha mi sem tiszteljük a törvényeket, akkor te miért tennéd?”

A demokrácia védelme

A pártok augusztus 21-én elvi megállapodást írtak alá arról, milyen irányban módosítják a pártfinanszírozási törvényt. A parlament kétharmados támogatása esetén a jövőben jogi személyek nem adhatnak párttámogatást. Létrehoznának egy kampányszámlát, amelyet minden szervezetnél egy jogi felelősséget viselő személy kezelne. Innen fizethetné a párt a kampánykiadásait, amit az Állami Számvevőszék ellenőrizne. A hirdetési cégeknek nyilvántartást kellene vezetniük, hogy mely pártnak mennyi szórólapot, plakátot készítettek. A négy párt egyetértett abban, hogy az elszámoláskor különítsék el a pártok működési és kampányköltségeit is. Továbbá rögzítették, hogy a hirdetési cégek csak az előzetesen közzétett tarifákon értékesíthetik a hirdetéseket. Számos ponton nincs még megállapodás, így tisztázatlan, hogy megemelik-e a képviselőnkénti egymillió forintos kampánykeretet. Valamint meghatározzák-e azt a napot, amitől kezdve a választásokig a kormánynak tilos lenne közpénzből önmagát reklámozni. A Fidesz továbbra is ragaszkodik a francia gyakorlat követéséhez. Franciaországban a pártok állami forrásra jogosultak, vállalatok és jogi személyek viszont nem támogathatják a kampányokat. A költségkeretet az országgyűlés évente maximalizálja, ennek betartását pedig független bizottságok felügyelik, csakúgy, mint a kampányfinanszírozást. A francia modellben a jelöltek és pártok törvényes gazdálkodás esetén visszakapják költségeik jelentős részét 5 százalékos eredmény elérése után. Tilos viszont választási hirdetések elhelyezése rádióban és televízióban, illetve telefonos politikai marketing használata.

A kormánypártok érthető módon ellenzik ezeket a kezdeményezéseket. Az eddigi pártfinanszírozási törvények módosításai jobbára a szocialistáknak kedveztek. Az 1989 előtti befolyásukat megőrizték, és a rendszerváltoztatás után a spontánprivatizációban megszerzett gazdasági potenciált politikai tőkévé konvertálták. Az elmúlt 16 év egyik legfontosabb törekvése a pártok részéről az volt, hogy gazdasági szempontból is versenyképessé váljanak a kommunista utódpárttal. Ez a pártok közül egy rövid időre kizárólag a Fidesznek sikerült. 1998-tól kezdve a politikai hatalom megszerzésével kísérletet tettek egy gazdasági holdudvar megteremtésére. Az építkezési folyamat kezdetlegességére és erejére jellemző, hogy a polgári párt a tavalyi országgyűlési kampányban nem tudott versenyre kelni szocialista riválisával. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány intézkedéseivel azokra a kis- és középvállalkozókra rakta a legnagyobb terheket, akik háttérbázisai lehettek volna a kampányban a polgári oldalnak. Ráadásul Gyurcsány Ferenc hatalomra jutásával egy új típusú szemlélet jelent meg a pártfinanszírozásban. Az elmúlt nyolc évben kormányzati pozícióból még tovább növelték a gazdasági holdudvar befolyását.

A népszavazási kampány közeledtével ezért létkérdés, hogy az ellenzék kiharcolja a hivatalos kampányköltségek szinten tartását és azt, hogy a minisztériumok és a kormánypártok ne tudjanak közpénzből fizetett hirdetéseket feladni. Nem kizárólag a hatalom megszerzése szempontjából fontosak a változások, hanem a demokrácia életben tartása miatt is.

Sándor Csilla