A kis pártok eldönthetik a 2006-os választások végkimenetelét

Pénzt vagy életet! – ez a 2006-os választások tétje a jobboldal számára. A kormányváltás azon múlik, hogy Orbán Viktor és pártja képes lesz-e egyedül több szavazatot begyűjteni, mint az MSZP és az SZDSZ. A kormányváltás azon múlik, a jobboldali kispártok vezetői harcba szállnak-e a választók egy-két százalékának elnyeréséért és az ezzel járó 30-80 millió forintnyi éves párttámogatásért, vagy visszalépnek, és támogatóikat arra kérik, válasszák az életet és támogassák a polgári szövetséget.

A rendszerváltoztatás utáni első szabad választásokon 58 különböző politikai szervezet versengett a választópolgárok kegyeiért. A jelentkezők száma azóta sem sokkal csökkent, négy évvel később 43, 1998-ban 32, az előző alkalommal 39 párt indult harcba. A legtöbbjük nem a politikai hatalomért, sőt még csak nem is a parlamentbe jutásért, hanem azért, hátha sikerül megcsípni az egyszázalékos küszöböt, amely már jelentős állami támogatással kecsegteti a politikai vállalkozókat.

A törvények értelmében ugyanis a költségvetésből a pártok támogatására fordítható összeg 25 százalékát az Országgyűlésben az országos listán mandátumot szerzett pártok között kell felosztani – egyenlő arányban. A fennmaradó 75 százalék az országgyűlési választások eredménye alapján a pártra, illetőleg annak jelöltjeire az első érvényes fordulóban leadott szavazatok arányában illeti meg a politikai szervezeteket. Nem jogosult költségvetési támogatásra az a párt, amelyik a szavazáson részt vett választók szavazatának 1 százalékát sem szerzi meg.

A rendszerváltást követő első időszakban a költségvetésben nem jelent meg külön tételként a pártok finanszírozása, 1992-ben az adófizetőktől 900 millió forint került 11 politikai erőhöz, az idén a politikai élet szereplői között a büdzséből szétosztható keret időközben elérte a 2548 milliót. Vagyis az évek során jövedelmező vállalkozás lett Magyarországon a pártalapítás és a választási küzdelemben való sikeres részvétel.

Az előző választásokig nem is volt igazán nagy jelentősége annak, hány politikai erő veti bele magát a küzdelembe. Egészen négy évvel ezelőttig, amikor tizenkét év elteltével felcsillant a valódi rendszerváltozás lehetősége. 2002-ben ez csak esély maradt, mert alig 50 ezer szavazat elválasztotta az Orbán-kormányt attól, hogy megszilárdítsa a polgári Magyarországot. Négy évvel ezelőtt 39 különböző párt szólította meg a választókat, ezek közül 14 erő területi listát is tudott állítani. A parlamentbe végül négy párt jutott, további három politikai szervezet pedig az egyszázalékos határ fölött teljesítve állami támogatáshoz jutott. A Munkáspárt az előző választások óta évi közel 40 milliót, a Centrum 70 milliót, a MIÉP 87 millió forintot kap az államtól.

A két nagy pólus kikristályosodásával a pártpénzek felosztása is leegyszerűsödött, egyre nehezebbé vált a kispártoknak a parlamentbe jutási küszöb átlépése, sőt a költségvetési támogatást jelentő egy százalék elérése is. Az első kormányzati ciklusban öt parlamenten kívüli erő részesült költségvetési forrásból, ez a szám mostanra háromra csökkent. A törvényhozásban ténykedő formációk létszáma is megfogyatkozott. 1990-ben még hét párt képviselői ültek a parlamentben, ma már csak négyé. A nyugati demokráciákhoz hasonlóan Magyarországon is két nagy párt mellett néhány kisebb küzd a mérlegpárt szerepéért. Valójában azonban már sem az MDF, sem az SZDSZ, sem a MIÉP nem tudja ezt a szerepet betölteni. A három párt közül a szabad demokratáknak van halvány esélyük a bejutásra. A polgári szövetségnek ezért minden támogatásra szüksége lesz, hogy többségbe kerüljön az esetleg kéttagú baloldallal szemben. Ami azt jelenti, hogy a jobboldali kispártocskák vezetőinek el kell dönteniük, hogy a pénzt vagy az életet választják. Magyarán: elindítják képviselőiket a listán elérhető 1-2 százalék és az azért kapható 50-80 milliós éves központi támogatás reményében, vagy szimpatizánsaikat a polgári szövetség, s így a jobboldali fordulat támogatására kérik.

Négy éve az első fordulóban 287 664 polgár szavazott a Torgyán József vezette FKGP listájára, ez mind a kukában landolt. Ugyanígy a MIÉP-re leadott szavazatok is, mivel egyik erő sem érte el a parlamentbe jutást jelentő 5 százalékos küszöböt. Csurka pártjára az első fordulóban 245 326-an szavaztak. E két pártra leadott és végül a semmibe vesző voksok öszszességükben több mint öt százalékot értek volna, miközben a polgári összefogás és az MSZP között az első kör végén mindössze 0,98 százalék volt a különbség.

Az első választási fordulóban az MSZP és az SZDSZ együttesen 2 675 081 támogatót szerzett. A Fidesz-MDF-összefogás 2 306 763 szavazatot kapott. Ha a jobboldal 2002-ben egységben lép föl, akkor a tagadhatatlan baloldali manipulációk ellenére is 2 594 427 szavazatot gyűjt. A szocialista-liberális előny így csupán 80 ezer voksra olvadt volna. Azért, mert a győzelemhez szükséges szavazatszámot elvitte a számos jobboldali szavazót megtévesztő Centrum, amely több mint 219 ezer támogatót szerzett, s ebben oroszlánrésze volt a nemzeti oldalról balra eltérített KDNP akkori vezetésének. Valamint annak, hogy a gazdatársadalom nagy része, a kisgazda erők szétforgácsolódása miatt inkább távol maradt az első fordulóban az urnáktól.

Vagyis, ha a megtévesztéssel eltérített centrumos szavazatokat is a polgári oldalhoz soroljuk, akkor a jobboldal 140 ezerrel több szavazatot szerzett, de rossz összetételben. A politikai térfél jobbján tucatnyi egymás erejét gyengítő, míg a baloldalon csupán a Thürmer-féle Munkáspárt bukkant fel. Thürmerék két százalék feletti teljesítményükkel ismét garantálták négy évre a párt számára az állami támogatást.

A 2002-es rendkívül szoros választási végeredményekből okulva a szocialisták kísérletet tettek Thürmer Gyula eltávolítására. Sikerült Vajnai Attila vezérletével megosztani a Munkáspárt erőit, így az aligha lesz képes értékes szavazatokat elsodorni az MSZP elől. A szocialisták mindig is ügyeltek arra, hogy ne nőhessen ki jelentősebb politikai tényezővé mellettük egyetlen magát baloldalinak valló politikai szervezet sem. Ezzel szemben a jobboldalon megosztottak az erők. Az MDF gyakorlatilag leírta magát. A korábban egymást esküdt ellenségnek tartó MIÉP és Jobbik közösen kampányol a parlamentbe jutásért. Mindhárman a jobboldali szavazókra számítanak.

Az alig negyven nap múlva esedékes választások nagy tétje nem az lesz elsősorban, hogy Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc alakíthat-e kormányt, hanem az, megtörhető-e a szocialisták hetedik évtizede tartó politikai hegemóniája hazánkban. Polgári Magyarországon vagy a kommunizmus hatalmi technikáit alkalmazó vadkapitalista országban élhetünk-e tovább?

A 2006-os választásokra 42 jelöltállító szervezetet vett nyilvántartásba az Országos Választási Bizottság. A politikai küzdelembe benevezők nagy része a választók számára ismeretlen. Jelenlétük a választásokon mégis sorsdöntő lehet: vajon az első fordulóban melyik oldalról visznek el több szavazatot? Sok kicsi sokra megy. Szereplésük hosszú évekre eldöntheti Magyarország sorsát.

Mi lesz Magyarországgal? Gyurcsány tervei szerint a fiatalok kivándorolnak, az ötvenöt éven felülieket nyugdíjazni kell. Ez belátható időn belül a szociális ellátórendszer összeomlásához vezet. Jelenleg több mint 700 ezer embernek nincs állandó kenyérkereseti lehetősége, 400 ezer munkanélkülit a keresőképtelen fiatalokkal és idősekkel együtt az aktív korúaknak kellene ellátniuk. Az állam nemhogy segítené őket, éppen ellenkezőleg, 38 adóemeléssel terhelték négy év alatt a vállalkozókat. A gazdasági kérdéseken túl a 2006-os választások tétje az is, hogy kapnak-e végre kettős állampolgárságot a határon túli magyarok. Gyurcsány Ferenc és kormánya válaszát tudjuk.

Az úgynevezett nemzeti radikálisok a közvélemény-kutatások komolytalanságára hivatkoznak, mondván, négy éve alaposan melléfogtak a szavazás eredményét illetően, és azt állítják, a MIÉP-Jobbik nélkül nincs kormányváltás. Csakhogy a közvélemény-kutatók nem tévedtek 2002-ben. A valóságban tényleg tíz százalékkal vezetett a Fidesz. Azóta az OVB elismerte a baloldal törvénysértéseit, igaz, egy évvel később. Közvetett bizonyíték, hogy 2002-ben egyetlen közvélemény-kutató cég sem készített a szavazás napján úgynevezett exit poll felmérést, ők tudják, miért. Ez ugyanis tizedes pontossággal jelzi a hivatalos adatok előtt órákkal a várható végeredményt. Ma már tudjuk, hogy az exit poll 2002-ben lebuktatta volna a manipuláló MSZP-gépezetet. Bízzunk abban, hogy az idén tavasszal a közvélemény-kutatók odamerészkednek a szavazóhelyiségek elé. A közvélemény-kutatás ugyanis precíz és egzakt tudomány.

A mostani felmérések szerint a jobboldalról egyetlen párt kerül be a törvényhozásba, a másik oldalon úgyszintén. Az SZDSZ négyszázalékos népszerűsége a hibahatár peremén vibrál. Talán bejut, talán nem, de inkább nem. A MIÉP-Jobbik összefogás a közvélemény-kutatások szerint egybehangzóan két százalékon áll, vagyis biztosan nem jutnak be. Ők mégis azt mondják, rájuk kell szavazni, mert nélkülük nincs változás. Holott azt kéne mondaniuk: velük nincs változás, aki rájuk szavaz, felerészben Gyurcsányékra is szavaz.

Hogy miért? Nézzük a számokat. A MIÉP 1998-ban 248 901 szavazatot kapott, és bejutott a parlamentbe. Négy évvel később egy pattanásig kiélezett választási kampányban mint parlamenti párt már csak 245 326 szavazatot kapott. Az öt százalék eléréséhez ez kevés volt. A MIÉP 1998 és 2002 között parlamenti pártként nem tudta bővíteni szavazóbázisát. A 2002-es vereséget követően Csurka István minden jelentős MIÉP-es politikust kizáratott pártjából, pontosan azt a forgatókönyvet követve, amely alapján Torgyán József verte szét a kisgazdapártot. Vagyis egészen bizonyos, hogy a MIÉP-re ma még kevesebben szavaznának, mint négy évvel ezelőtt. Akkor mitől jutna be?

Ami az ötszázalékos küszöböt illeti, 1994-ben 269 727 szavazat, 2002-ben 280 837 szavazat kellett a parlamentbe jutáshoz. 1998-ban az alacsony részvétel miatt a küszöbérték csak 227 384 szavazat volt. A politikai légkört, a felfűtött választási versenyt látva egészen biztos – és az előjelzések is ezt támasztják alá -, hogy a részvételi arány nagyobb lesz az 1998-asnál. Így tehát a MIÉP 2002-es szintű támogatottsága nem lesz elegendő. Ráadásul Csurka politizálásának kritikája maga a Jobbik volt. Évekig tartó durva szócsaták jelezték a két erő vetélkedését az egyre fogyó radikális szavazatokért. Csurka Kovács Dávidot, a Jobbik elnökét Moszad-ügynöknek nevezte, Győri Béla, a MIÉP viharvert szóvivője pedig a Jobbik által kezdeményezett összefogási kísérletről azt mondta: „Nem létező szervezettel nincs miről tárgyalni”. Kovács Dávid viszont csak a MIÉP elnökének megbuktatása után látott esélyt az együttműködésre: „csak a Csurka utáni MIÉP nyithatna utat a nemzeti radikális erők összefogására.”

Aztán mégis összefogtak. A két párt belső köreiből származó hírek szerint zárt ajtók mögött folyik az egyezkedés: nem a parlamenti helyekről, hanem az állami támogatás megosztásáról. A kérdés tehát egyszerű: pénzt vagy életet? Évi 90 milliós állami támogatás egy meglehetősen kaotikus politikai szervezetnek vagy Magyarország felszabadítása?

A MIÉP 2002 óta elvesztette a szellemi bázisát, a magasan iskolázott értelmiségieket, akiket soraiban tudhatott. Ma a Szövetség legértékesebb részét alkotják azok az önfeláldozó, megingathatatlanul elkötelezett emberek, akik töretlenül hűségesek ahhoz az értékrendhez, amelyet Orbán Viktor képvisel, ahhoz a programhoz, amelyet ő dolgozott ki. Ezek az emberek szinte mind a MIÉP-től érkeztek a Szövetség köreibe. A szívük hozta őket és az elkötelezettségük. Ugyanakkor fáj nekik látni, hogy az a politikai erő, amiben korábban hittek, lassan semmivé lesz. Az ő utolsó esélyük a Szövetség – és hangsúlyozottan nem a Fidesz – és Orbán Viktor személyesen. Ezért állnak be a sorba, ezért vállalnak magukra egyre többet, ezért jelentkeznek önkéntesnek, s ezért van az, hogy nem szívesen néznek hátra, de nem tudják megállni, hogy meg ne kérdezzék, miért nem fog végre össze a jobboldal. Arról álmodoznak, hogy legalább Kovács Dávidék valahogy csatlakoznak a széles összefogáshoz. A két radikális erő egyesülése óta azonban a társaság tevékenysége szinte egy dologban merül ki, a Fidesz és Orbán Viktor támadásában, miközben számukra a valódi ellenfél az egyre szélsőségesebb politizálásba menekülő SZDSZ lenne… Hogy a nemzet jövője iránt felelősen gondolkodó választók miként döntenek, a kedvenc pártjuknak adandó közpénzt választják-e vagy a boldogabb közös életet, az április 9-én este kiderül.

S. Cs.