Románok hódították meg Budapestet?

– Miért éppen itt, a Bertalan Lajos utcában találkoztunk?

– Mert egy igazi ritkaság látható ebben az utcában: egy óvóhely vészkijáratát jelző, falra festett nyíl. Az ilyeneket azért készítették, hogy a ház összeomlása esetén is meg lehessen találni az utcára vezető óvóhely vészkijáratát. Így a mentőcsapatok tudták, hol kell ásniuk, és kiszabadíthatták az összedőlt ház alatt rekedt polgárokat.

– Mennyire láthatók az ostrom sebei a mai Budapesten, meg lehet ezeket különböztetni az ’56-os nyomoktól?

– Akadnak érdekességek, például cirill betűs aknamentesítő feliratok. A szovjetek átkutattak egy-egy épületet, és ha nem találtak benne aknát, akkor megjelölték a falát. Gondoljunk bele, hogy ezek majdnem nyolcvanéves graffitik! Lövésnyomból pedig annyi van, mint az oroszokból, mindmáig sok épület homlokzatán láthatók, de régi fémkerítéseken is akadnak golyó ütötte lyukak. Pesten a belvárosban az ’56-os és ’45-ös lövésnyomokat lehetetlen megkülönböztetni, de Budán ’56-ban csak mérsékelt és rövid harcok dúltak, ezért különösen a belső részektől távolabb ha valahol golyónyomokat látunk, szinte mérget vehetünk rá, hogy a II. világháború emlékei.

– Budapest ostromának legendái (1944–1945) című új könyvében az ostrom mítoszait rostálta egybe és próbálta tisztázni, hogy mi igaz és mi hamis. Nyúljunk hát bele a darázsfészekbe! Budapest védői Európát védték a bolsevizmustól; a Dunánál dőlhetett volna el a kontinens sorsa; vagy ezek túlzások, és már nem befolyásolták a háború végeredményét?

– Az Európa védőbástyája elképzelés nagyon romantikusan hangzik, az a lényege, hogy a Budapesten feltartóztatott szovjet erők már nem tudtak eljutni Dél-Németországba, ezáltal az ottaniak megmenekültek a bolsevista megszállástól. Kétségtelen, hogy fővárosunk körül elhúzódtak a harcok és a szovjet előretörés ideig­lenesen megtorpant, ám Németország megszállási övezeteit Jaltában állapították meg, teljesen függetlenül a budapesti harcoktól. Az európai háború Berlinben dőlt el és nem Budapesten, Magyarország mellékhadszíntérnek számított, akárcsak Olaszország. Ezt pontosan tudták a szovjetek is, éppen ezért az utánpótlásukat és az ember­anyagukat a berlini irányú hadműveletbe koncentrálták.

– Elkerülhettük volna az ostromot? Szálasi Ferenc lelkén szárad, hogy nem sikerült?

– Budapest azért vált hadszíntérré, mert nem sikerült a kiugrási kísérlet, viszont az nem volt eleve elrendelve, hogy a város több mint 50 napig tartó harcnak adjon helyet. A német katonai vezetők és maga Szálasi is szorgalmazta, hogy a Pest köré épült védővonal áttörése után evakuálják a főváros lakosságát és a Dunántúlon folytassák a védekezést. Ez esetben a szovjet megszállás ugyanúgy megtörtént volna, de a pusztító helységharc elmarad. De nem így történt, és erről Hitler döntött, amikor „erőddé” nyilvánította a fővárost, és a védők az utolsó töltényig való harcot kapták feladatul. E döntésnek és a szovjetek bekerítő hadműveletének az lett a következménye, hogy Budapest védőit elvágták az utánpótlástól, és megpecsételődött a főváros sorsa. Szálasi ebbe nem szólhatott bele, ám érdekességként megjegyzem, hogy a nyilasok optimisták voltak. Onnan tudjuk, hogy Budapest elestét követően meghirdettek egy pályázatot a főváros újjáépítésére, amit majd akkor valósítanának meg, amikor visszafoglalják a szovjetektől.

– Az utóbbi évben olyan városostromokat láthattunk Kelet-Európában, amilyeneket a II. világháború óta el sem tudtunk képzelni. Ezek közül az egyik legvéresebb Mariupolé volt. Ez ugyanaz a harc, mint amivel a budapestiek szembesülhettek?

– Mindannyian láthatjuk, hogy mennyire nehezek a helységharcok mindkét oldal számára. Mariupol lakossága számában és méretében jóval kisebb, mint az akkori Budapesté, mégis több mint két hónapig tartott, mire elfoglalták az oroszok. Most még inkább világossá vált, hogy elsöprő erőfölény kell egy nagyváros bevételéhez. Budapest ostrománál a szovjeteknek kétszeres, négyszeres túl­erejük volt, mégis segítségül hívták a románokat, mert nehezen boldogultak. Az ostrom oroszlánrésze a gyalogságnak jutott, a tüzérség pedig támogatóként lépett közbe azokon az ellenállási pontokon, ahol a támadás megakadt, a légierő mindössze a repülő tüzérség szerepét játszotta, páncélosok pedig alig voltak jelen – ezt láthatjuk most Kelet-Európában is. Az ukrán–orosz háború nagy csatái jelentős számban helységharcokhoz köthetőek: Mariupol elhúzódó ostroma, majd bevétele, Szjevjerodoneck és Liszicsanszk elfoglalása és a Bahmutért folyó harc.

– Bahmutot már több mint öt hónapja ostromolják. A mozgósítás ellenére sem boldogulnak vele.

– Budapest ostromának az elején a német és magyar katonák nem voltak felkészülve arra, hogy a fővárost bekerítik (sőt, nem is készült erre forgatókönyv!). Ráadásul az élelmiszerraktárak pont a külvárosokban voltak, ezeket foglalták el először a szovjetek. A németek és magyarok nem tudták őket idejekorán kiüríteni és a tartalékokat megmenteni, onnantól kezdve együtt éhezett katonaság és lakosság. Ennek az a tanulsága, hogy ha a támadók nem vágják el a védőket az utánpótlástól, ahogyan Budapest bekerítésekor történt, akkor a városvívó harcok végtelen anyagcsatává válnak. Ez zajlik ma Bahmutnál. A város nincs körbekerítve, így végtelen mennyiségű utánpótlást küldhet be mindkét fél. Hogy meddig? Az jó kérdés.

– A korabeli nagy városostromok iszonyú véráldozatokkal jártak: százezrek haltak meg egy-egy ilyen alkalommal. Ezek sorában hol áll Budapest, amelyet második Sztálingrádnak is neveztek?

– A második Sztálingrád megnevezés Budapest ostromára viszonylag ismert, ám ez az elnevezés csak propagandatermék, a valóság ennél árnyaltabb. Az igaz, hogy Budapest ostroma a legnagyobb áldozattal járó településharc volt Magyarország területén, hisz 25-30 ezer polgári áldozatot követelt. Nem példa nélküli ez a szám, hogyha más városostromokkal hasonlítjuk össze: a varsói felkelésben 150-200 ezer, Boroszló ostromában legalább 80 ezer civil vesztette életét. Éppen ezért Budapest ostromát nem lehet egy napon említeni Sztálingráddal sem, hisz meg sem közelíti annak méreteit és veszteségeit. A budapesti egy a háború számtalan településharca közül, de nem sorolható a legvéresebbekhez, mint Odessza, Leningrád, Szevasztopol vagy Berlin ostroma.

– Térjünk vissza a könyvéhez! Amikor a védők kitörtek a várból, igen erős tüzet zúdítottak rájuk, sőt, várták őket. Emiatt szárnyra kapott az a hír, hogy egy várban tartózkodó erdélyi nő árulta el a kitörés tervét a szovjeteknek. Ez is legenda?

– A kitörésre a szovjet számítottak, ez a németek harceljárásából következett. Ám nem tudták a kitörés időpontját és irányát. Ez utóbbira azonban a földrajzi adottságok miatt kevés lehetőség jöhetett szóba. Az árulás legendáját maga a Budapest erőd parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch terjesztette, amit átvettek a témával foglalkozó írók, kutatók. A történet ráadásul több változatban is elterjedt: erdélyi nő vagy magyar tiszt által lehallgatott rádióadásról, illetve partizánokról szólt, akik tájékoztatták a szovjeteket a kitörésről. A valóságos helyzet ennél egyszerűbb: a kitörésre egyszerűen túl gyorsan, kapkodva készültek fel és nem is tudták jól végrehajtani. Ennek ellenére majdnem 700-an elérték saját állásaikat, ami azt jelenti, hogy ha jobban megtervezik a műveletet, többen is életben maradhattak volna. Szovjet részről kudarcként lehet elkönyvelni, hogy túlerőben sem voltak képesek megakadályozni a kitörőket, hogy elérjék a saját állásaikat.

– Lássuk a románokat! Náluk az a mítosz forog közszájon, hogy „majdnem” elfoglalták Budapestet, de a szovjetek az utolsó pillanatban kivonták őket a harcokból, hogy ellopják a dicsőségüket. Valóban olyan hatékonyan küzdöttek volna a román csatlósok, hogy az irigy szovjetek megálljt parancsoltak nekik?

– Valóban, a szovjetek 1945. január 15-én kivonták a román csapatokat a pesti oldal elesését megelőző napokban, és ez roppant rosszul érintette a Budapesten harcoló románokat; úgy érezték, hogy a szovjetek szándékosan megfosztják őket a győzelem dicsőségétől. Nicolae Şova tábornok, a Budapesten harcoló románok parancsnoka a bukaresti vezérkarnál tiltakozott, hogy megakadályozza a kivonást. Tiltakozása nem vezetett eredményre, sőt Şovát már 1945 februárjában leváltották, 1946-ban pedig tíz év börtönre ítélték és csak 1956-ban szabadult. Ám mindez nem azért történt, mert Malinovszkij marsall nem akart osztozni a győzelem dicsőségében, hanem a román csapatok harci teljesítménye miatt, amely finoman szólva sem volt fényes. Saját arcvonalszakaszuk folyamatosan lemaradt a szomszédos szovjet egységektől, ezzel pedig veszélyeztették a szovjetek szárnyait egy esetleges ellentámadás esetén. Ráadásul a pesti hídfő ostromának végén az arcvonal annyira összeszűkült, hogy a románok részvétele nélkül is elboldogultak az oroszok. Ezért vonták ki őket. Şova az emlékirataiban természetesen elfelejtette megemlíteni csapatai kétes teljesítményét, ahogy azt sem részletezte, hogy a szovjetek folyamatosan parancsokat küldtek a románoknak, hogy „ne kullogjanak hátul”. Csak arról panaszkodott, hogy elvették a románoktól Pest elfoglalásának dicsőségét.

– Az ostrom történetét már sokszor megírták, lehet még újat mondani róla?

– Még ma is vannak, bár egyre kevesebben olyanok, akik megélték az ostromot gyermekként vagy kamaszként. Az elmúlt három évtizedben a források jelentősen bővültek: az orosz levéltárak anyagainak egy része kutathatóvá vált, de korántsem minden; a családi archívumokban fellelhető naplók és visszaemlékezések nagyban növelték az ismerteket. Mindezek alapján számos feldolgozás született az ostromról, amelyek az eseménytörténetet nem írták át, de részleteiben pontosabb képet lehet alkotni róla, hol mi történt. A budai oldal egyik civil lakója jegyezte például fel, hogy a szovjetek megérkezését követően hetekig senki sem tudta, mennyi az idő.

– Elvesztették az időérzéküket?

– Ennél sokkal prózaibb oka volt, ugyanis a szovjet katonák megszabadították a lakosságot az óráktól. A templomok pedig még nem harangoztak, így senki sem tudta, mennyi az idő, csak a napfelkeltét és naplementét érzékelték az emberek. Az idő egy darabig mintha megállt volna.