A Magyar Demokrata 2005/21. száma részletesen beszámolt a Sárospataki Református Kollégium könyvtárából 1945-ben a szovjet hadsereg által elhurcolt kiadványok addigi sorsáról. A könyvek visszaadására végül az elmúlt napokban került sor.

Mint napjainkban minden, a könyvek viszszaszerzése is a választási hadjárat céljait szolgálja. Az MSZP egyedül Gyurcsány Ferenc érdemének tulajdonítja, hogy Putyin elnök február végi látogatása idejére a Nemzeti Múzeumban kiállíthatták a visszakapott könyveket. Márpedig, ha volt az elmúlt 15 évnek olyan eseménye, amelynek alakításában az említett időszak valamennyi kormánya részt vett, akkor ez az. Csak röviden áttekintve a történéseket: a kezdő lökést orosz művészettörténészek és restaurátorok adták 1991-ben, amikor azt állították, hogy Gorkij, újra visszakapott nevén Nyizsnyij Novgorod múzeumában magyar eredetű műkincseket őriznek. Egy évre rá megalakult a kölcsönös restitúciós igények (gyakorlatilag visszaszolgáltatás) szabályozására hivatott magyar-orosz munkacsoport, amely 1993 és 1999 között az „elszármaztatott” – ez a hivatalos megnevezés – kulturális értékek felkutatásával és azonosításával foglalkozott. Ezt követően a moszkvai magyar nagykövetség diplomáciai jegyzékben átadta a sárospataki könyvek hiánylistáját az orosz külügyminisztériumnak, majd a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001 őszén dokumentumokkal bizonyította azok eredetét. 2000-ben az orosz fél felhívta a magyar fél figyelmét arra, hogy a visszaadás megkönnyítése érdekében országgyűlésének jogi dokumentumot kell hoznia. Ebben Magyarországnak garanciát kell vállalnia a II. világháború idején az ország területére került orosz kulturális értékek visszaszolgáltatására. Az erről szóló határozatot 2005. április 15-én fogadta el az országgyűlés, és mivel ezzel az utolsó feltételét teljesítették az orosz restitúciós törvénynek, azt az Állami Duma három olvasatban elfogadta, majd Föderációs Tanács is jóváhagyta. A törvényt Putyin elnök február 2-án írta alá, 8-án megjelent a Rosszijszkaja Gazeta című kormánylapban, 10 nap múlva hatályba lépett. Február 19-én magyar küldöttség utazott a helyszínre, hogy még egyszer összevesse a könyveket a hiánylistával, 22-én pedig hazaszállították őket.

Amint a fentiekből kitűnik, a visszaadás semmiképp nem köthető egy kormány egyetlen emberéhez, annál is kevésbé, mert a magyar-orosz könyvtári szakértői bizottság 1994-ben, 1995-ben, végül 1998-ban is ülésezett, és orosz szakértőkkel együtt több mint 300 könyvet vizsgált át. Ezek közül 146-ot azonosítottak, ám a nyizsnyij novgorodi könyvtár csak 134-et fogadott el, míg végül egy magyar szakértő hatásos érvelésére még kettő származását elismerte. A fennmaradó tíz kiadvány esetében erre mindmáig nem hajlandó.

A magyar Országgyűlés határozata és az Oroszországi Föderáció törvénye alapján magától adódik a kérdés, hogy tudunk-e olyan kulturális értékekről, amelyek kölcsönös visszaadásáról meg lehet kezdeni a tárgyalásokat. A magyar fél részéről erre már 1946. május 25-én sor került, amikor egy, a Budapestről Moszkvába induló 333 518 számú vonat az Oroszországból a II. világháború alatt elszármazott, Magyarországra került kulturális értékeket, szőnyegeket, festményeket, zongorákat, cári címeres ezüstcukortartót szállított vissza. Erre egyébként a Magyarország és a szövetséges hatalmak között 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti egyezmény 6. pontja alapján született miniszterelnöki rendelet kötelezte is az országot. Ennél tovább már csak az Orbán-kormány kultuszminisztere, Hámori József ment, aki körlevélben kérte a múzeumokat, hogy jelentsék, ha visszaadás-köteles műtárgyra bukkannak a gyűjteményükben.

– Nem közgyűjteményben bukkant fel az a XVI. századi evangéliumos könyv, amelyben egy ukrajnai kulturális intézmény pecsétje volt. Az NKÖM azonnal megvásárolta, az Országos Széchényi Könyvtárral restauráltatta, és amikor Anatolij Kinah ukrán miniszterelnök 2001-ben Magyarországon járt, Orbán Viktor miniszterelnök átadta neki. Azóta is a kijevi nagykolostorban őrzik. Sajnálatos, hogy annak idején ez a gesztus nem kapott megfelelő sajtóvisszhangot, ami tudatta volna az oroszokkal, hogy Magyarország kényszer nélkül adta vissza ezt a könyvet tulajdonosának – tájékoztatatta lapunkat dr. Mayer Rita, az NKÖM vezető főtanácsosa.

A sárospataki könyvek visszaadása óta állandó találgatások tárgya, hogy miért kellett 400 ezer dollárt, azaz 88 millió forintot fizetni az úgymond „elszármazott” kiadványokért. Sok ez vagy kevés?

Itt jegyezzük meg, hogy az orosz restitúciós törvény két esetben teszi lehetővé műtárgyak visszaadását a 8. cikk 2. pontja alapján: azok a kulturális értékek, amelyek vallási szervezetek vagy jótékonysági magánintézmények tulajdonát képezték, és azok, amelyek olyan személyeké voltak, akiket megfosztottak ezektől faji, vallási, nemzeti hovatartozásuk miatt, vagy a fasizmussal szembeni ellenállásuk miatt.

Martonyi János külügyminiszterként annak idején részt vállalt a magyarországi műkincsek, főleg a sárospataki könyvek visszaadásának folyamatában. A Magyar Rádiónak adott nyilatkozatában elmondta, hogy eleinte nem volt szó arról, hogy ezekért a könyvekért fizetnie kell majd a magyar államnak, bár az orosz fél jó néven vett volna bizonyos ellentételezést. Az 1990-es évek második felében a kulturális minisztérium próbált gesztusokat tenni a nyizsnyij novgorodi könyvtárnak, felajánlottak számítógépeket, segítséget restaurátorműhely berendezéséhez, de javaslatukra sohasem érkezett válasz.

Azóta, mint tudjuk, változott a helyzet. Mayer Ritának az a véleménye, hogy a sárospataki könyvek a nemzeti kulturális örökség részét képezik, tehát semmiképp sem adhatók el, az összegről pedig úgy nyilatkozott lapunknak, hogy minden annyit ér, amennyiért megveszik, hiszen más az értéke, ha antikváriumnak adjuk el, és más egy nemzetközi árverésen. Az oroszországi restitúciós törvényben benne van, hogy az adott országnak csak abban az esetben lehet visszaszolgáltatni az elszármazott kulturális javakat, ha megtéríti az őrzésére, tárolására fordított költségeket az őrző intézménynek, esetünkben a nyizsnyij novgorodi könyvtárnak.

Amikor 2001-ben a sárospataki könyvek közül 105 darabot kulturális miniszteri engedéllyel a Moszkvai Állami Idegen Nyelvű Könyvtárba szállítottak néhány napos kiállításra, a nyizsnyij novgorodi könyvtár igazgatója 465 ezer dollárra becsülte az értéküket. De más az értéke ennek a tárgykör szerint válogatott gyűjteménynek a Széchényi Könyvtárban és más Sárospatakon az egységes könyvtár részeként.

További kérdés, hogy az Oroszországi Föderációban életbe lépett restitúciós törvényhez hasonló születhet-e az azóta önállósult utódállamokban is.

– A kérdés megválaszolását megkönnyíti az 1950-es évek közepén kiadott miniszteri rendelet, amelynek értelmében a kisebb jelentőségű múzeumokban őrzött értékeket át kellett szállítani több központiba, elsősorban a leningrádi Ermitázsba és a moszkvai Állami Puskin Szépművészeti Múzeumba, a Kreml Múzeumába és így tovább. Az elszármazott kulturális értékek többsége a mai Oroszország területén van – adja meg a választ Mayer Rita.

Ami Magyarországot illeti, Ukrajnával nagyon jók a szakmai kapcsolataink, de ott nemigen lehetnek magyar értékek a fent említett okok miatt. De hogyan lehetséges az, hogy ha minden, a II. világháború során a volt Szovjetunióba került kulturális értéket el kellett szállítani a központi múzeumokba, a magyarországiak a nyizsnyij novgorodiban maradtak? Úgy, hogy a nyizsnyij novgorodi Képzőművészeti Múzeumban ügyesen jártak el. Amikor megkapták az utasítást, hogy értékeiket be kell szolgáltatniuk a központi múzeumoknak, azokat átvitték a Grabar Restauráló Intézetbe. Az intézet szabályai szerint pedig ezeket az értékeket annak az intézménynek kell visszaadni, amelyikek beadták. Az intézet névadója, Igor Grabar festőművész, művészettörténész igen jeles ember. 1871-ben született Budapesten, ám a család 1876-ban Oroszországba települt. 1943-ban ő javasolta a háborús károk felmérésével megbízott rendkívüli állami bizottságnak, hogy az úgymond Németország és szövetségesei által elpusztított kulturális javak értékét az ellenséges országok gyűjteményeinek kifosztásával ellensúlyozzák. A Németországra, Ausztriára, Magyarországra, Romániára és Olaszországra vonatkozó rekvirálási tervezetet kidolgozó Grabar listája eredetileg 1745 műtárgyat foglalt magában, melyek összértéke még az 1945-ös árfolyamon is meghaladta a 70 millió dollárt…

A könyvek tehát tíz híján hazaérkeztek és június 15-ig Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeum kupolatermében láthatók, belépődíj nélkül. A legrégibb darab az 1404-ben Bécsben írt Skolasztikus Teológia, míg a legértékesebb talán a Krakkóban 1572-ben megjelent, Balassi Bálint fordította vallásos elmélkedés, a Beteg lelkeknek való füves kertecske. De itt látható többek között az óriási méretű, 1493-as nürnbergi kiadású Hartman Schedel-kötet is – kinyitva a jól ismert Buda-ábrázolásnál -, egy kódex és 22 ősnyomtatvány (az 1500 előtt nyomtatott művek gyűjtőneve), a külhonban tanult protestáns diákok fejtegetéseit tartalmazó gyűjtőkötetek (colligátumok) és kalendáriumok.

Szakács Gábor

Emelt áron

Mennyiért vettük vissza azt, ami a miénk volt? A Demokrata szakértőhöz fordult a visszavásárolt könyvek értékének felbecsülésére. A szakértő hangsúlyozta, véleményét a kötetek állapotának közvetlen ismerete nélkül készítette el. Becslését befolyásolhatja, hogy egy-egy kötet árát egy árverés jelentősen megemelheti. Mindezek figyelembevételével szakértőnk szerint a 146 kötet valóban rendkívüli együttes. Kiemelkedő értékűek az ősnyomtatványok, amelyek közül például igen korai a mainzi nyomda 1460-as Catholiconja. Ilyesmi előfordul a nemzetközi kereskedelemben, de ritkán és néha egekbe szökő áron.

A régi magyar nyomtatványok értékét az adja, hogy számunkra becsesek, külföldön pótlásuk szinte lehetetlen. A teológiai munkák beszerezhetők más forrásból is. Itt az esetleges bejegyzéseknek lehet speciális értékük.

Mindezeket figyelembe véve, a szakértő az egyes kötetek könyvészeti elemzése nélkül a gyűjtemény értékét 178 millió forintra becsülte, ami azt jelenti, hogy a kötetek állapotától függően a gyűjtemény értéke legalább 100 millió, de lehet akár 300 millió forint is. Ezzel az értékkel szemben áll a könyvekért kifizetett 400 ezer dolláros váltságdíj, a digitalizáció 15 ezer dolláros díja, illetve a Mol vállalat kötelező „jótékonykodása” közel egymillió dollárért, ami magyar pénzben kifejezve összesen durván 300 millió forintnak felel meg, vagyis csak akkor vásároltuk vissza az elrabolt sárospataki könyveket világpiaci áron, ha azok csúcsminőséget képviselnek, ellenkező esetben lehet, hogy a dupláját adtuk értük.

Szakértőnk szerint rendkívül rossz üzenetet küldött a magyar kormány a nemzetközi műkereskedő világnak azzal, hogy lényegében véve emelt áron vásárolta vissza az elrabolt műkincseket, holott azokat – feltehetően jobb áron – a szabad piacon is megvehette volna, ami határozott figyelmeztetés lett volna Oroszország számára, hogy a műkincsrablás – bárhogy is írják azt körül a diplomáciai nyelvezetben – az csak műkincsrablás marad.