A régészek felkiáltanak örömükben, amikor találnak egy néhai szemétdombot valamely rég eltűnt ősi település feltárásakor. A kidobott hulladék ugyanis gyakran többet elmond egy adott kultúráról, egy adott népesség életéről, mint mondjuk egy gazdag mellékletekkel ellátott sír vagy egy elpusztult épület maradványai. Hiszen csak az előkelőségek sírjaiba raktak kincseket, a közrendűekébe alig. És jórészt csak a jómódúak otthonai tartogatnak meglepetéseket, mert a szegények házai értelemszerűen szegényesek voltak. De a szemét mindenkié. Az egész társadalom öröksége. Így van öröktől fogva. A különbség csak abban áll, hogy a mi társadalmunk szemétlenyomata inkább gondot fog okozni a jövő nemzedéknek, mint a felfedezés örömét. Annál is inkább, mert olyan mennyiségben állítjuk elő, hogy egyáltalán nem lesz kuriózum szemétlerakataink felderítése.

Régi szemét, mai szemét

Hulladék a városi lét velejárója. A falvakban csak azóta keletkezik fel nem használható anyag, amióta ott is megjelent a műanyag. Nem tudnak vele mit kezdeni, még a sparheltben sem lehet elégetni, mert büdös. Ugyanakkor a városokban mindig is volt szemét, amit kezelni kellett valahogy. A XX. század derekáig hulladékügyben inkább az utcák tisztántartása jelentette a városi elöljáróságok fő gondját, mintsem a keletkező hulladék elhelyezése.

Már a Római Birodalom városaiban külön főtisztviselő, úgynevezett aedilis felügyelte az utcák tisztaságát. Rabszolga hadifoglyokkal végeztették a szemétszállítást és az utcaseprést. A középkori városok kevésbé voltak tiszták. Köztudott, hogy messze a falakon túl is érezhető volt a bűzük, az utcán térdig gázoltak a mocsokban, és ez szörnyű járványokat vont maga után. Források szerint például 1184-ben II. Fülöp francia király, kinyitván párizsi palotájának ablakát, eszméletlenül esett össze az utcáról feltörő bűztől. A leírás szerint az úttestet elborító bűzös, mély sarat, szennyet és ürüléket az elhaladó szekerek felkavarták. Ekkor rendelte el a palota előtti útszakasz lekövezését.

A távfűtés és gázszolgáltatás elterjedéséig a városokban viszonylag csekély mennyiségű hulladék keletkezett. Abban is a hamu és a salak volt a legnagyobb hányad, hiszen amit lehetett, azt az emberek kályháikban és sparheltjeikben égették el. Buda 1686-os visszafoglalása utánról számos városi rendeletet, határozatot, utasítást ismerünk, amelyek különböző helyeket, általában városszéli gödröket jelölnek ki a szemét elhelyezésére. Kutas István gyűjtéséből kiderül, hogy a város növekedésével párhuzamosan, a századok során több ezer szemétlerakatból lett belső városrész. Például 1830-ban Buda és Pest kültelki szemétlerakóhelyei a mai Boráros tér és környéke, a Bajcsy-Zsilinszky út, a Baross tér és környéke, a Mátyás tér és Köztársaság tér, a Kinizsi utca és Mátyás utca voltak. De még az 1930-as években is működött szemétlerakat az Újpesti rakparton, a Bécsi úton és a Városmajorban. A korabeli szemét nem volt olyan laza szerkezetű, mint amit ma termelünk, hiszen túlnyomórészt építési törmelék és salak alkotta. Ezért épülhettek föléjük máig stabilan álló házak. Ugyanez a pillepalackok és tejesdobozok korában elképzelhetetlen lenne. Ráadásul egy műanyagból készült tárgy lebomlási ideje becslések szerint háromszáz év.

El lehet képzelni, hogy milyen folyamatok zajlanak le „rekultivált” szemétgödreinkben évszázadokon át, ötven centi termőföld alatt. Mi mosódik onnan ki. Az EU részben a szemétgödrökből kiszivárgó szén-dioxid és metán miatt szorgalmazza, hogy a szemétlerakókba minél kevesebb szerves anyag kerüljön. És áltathatjuk magunkat azzal is, hogy a korszerű hulladéktároló jól szigetelt stb. De háromszáz év, az háromszáz év. Ugyan milyen emberalkotta dolog működik kifogástalanul három évszázadon keresztül? Háromszáz éve alapította I. Péter cár Szentpétervárt, háromszáz éve volt a spanyol örökösödési háború.

Hulladékkezelési hierarchia

Helyes az az alaptétel, miszerint az a legjobb szemét, ami meg sem születik. Manapság a csapból is a szelektív hulladékgyűjtés ideája csorog, pedig ez a hulladékgazdálkodás hierarchiájában csak a harmadik lehetőség – tudtuk meg a Hulladék Munkaközösség (Humusz) egyik vezetőjétől, Privigyi Csabától. Az első célnak a hulladékmennyiség csökkentésének kellene lennie. A másodiknak az „újrahasználati rendszerek”, magyarán a betétdíjas palackok arányának a növelése, harmadiknak pedig a szelektív gyűjtés elterjesztése. Környezetvédelmi szempontból a negyedrangú lehetőség az energetikai célú hasznosítás, azaz az erőművi égetés, ami még mindig nem okoz annyi kárt az élő bolygónak, mint a hulladéklerakás. Magyarországon az egyetlen budapesti hulladékégetőt leszámítva a legrosszabb megoldás az általános.

Vajon miért nem tudjuk csökkenteni a hulladék mennyiségét? A nagy szemétrobbanást lényegében az élelmiszeripar, a csomagolóanyag-ipar és a kereskedelem együttesen okozta. A kereskedelmi rendszer működéséből adódik, hogy az áruk mindegyikét csomagolni kell, mégpedig olyan csomagolóanyagba, ami nemcsak megvédi, de – élelmiszerek esetében – hosszú ideig biztosítja a frissesség illúzióját is. A csomagolóanyag-ipar válasza erre a kihívásra eleinte a fémdoboz volt, újabban pedig a műanyag, illetve a kombinált csomagolóanyag, a combibloc vagy Tetrapack néven ismert üdítősdoboz volt. Ezek a csomagolóanyagok drágák, nem bomlanak le belátható időn belül, a térfogatuk viszont nagy.

Miután ezek többnyire folyadékok átmeneti tárolására hivatottak, kiváltásuk nagyon egyszerű volna, még csak ki sem kell találni. A neve: szabvány, visszaváltható üvegpalack. Ezzel el is jutottunk a második megoldáshoz, a többször felhasználható csomagolóanyagokhoz. Nem akarván nosztalgiát ébreszteni a rendszerváltás előtti idők iránt, de el kell ismerni, hogy a kapitalizmus betüremkedése előtt néhány dolog ésszerűbben működött, mint azóta. Akkoriban szinte minden folyékony élelmiszert szabvány üvegedényekbe csomagoltak, amelyeket a betétdíjak miatt szívesen váltottak vissza az emberek.

A rendszerváltáskor elsőként a befőttes üvegek visszaválthatóságát szüntették meg, majd növekedni kezdett azon italosüvegek aránya, amelyek átvételétől elzárkózott az üvegvisszaváltó. Ma már örülhetünk, ha minden másodikat beveszik. Ennek mögöttes oka, hogy az élelmiszerek palackozói nem érdekeltek abban, hogy szabvány üvegeket használjanak, marketingeseik pedig az egyedi csomagolást szorgalmazzák. A kereskedőknek is gondot okoz, hogy míg a rendszerváltást megelőzően csak mintegy harmincféle göngyöleget kellett használniuk, addig ma követhetetlenül sokfélét kellene, amire sem helyiségük, sem kapacitásuk nincs.

A kereskedőknek nem üzlet az üvegvisszaváltás. Jó példa erre az ásványvíz. Elvileg semmi sem akadályozná, hogy az egyre népszerűbb italt visszaváltható üvegbe csomagolják. Egy üveg átlag harmincszor, egy visszaváltható pillepalack hatszor tölthető újra. A többször használatos műanyag palackok közül csupán egyetlen, a Margitszigeti Kristályvízé maradt meg. A Humusz vezetőjének személyes tapasztalata szerint gyakran a kereskedők tudatosan nem teszik ki, inkább hagyják a raktárban porosodni, csak bíbelődni ne kelljen vele. Érdekeltség hiányában félő, hogy előbb-utóbb még ennek az egy kivételnek a gyártásával is leállnak. Eközben Németországban a visszaváltható ásványvizes palackok aránya elérte a 72 százalékot.

Hazánkban az „eldobható” műanyag palack egyeduralkodó. De ez fogyasztóvédelmi kérdés, tehát nemigen számít. Egyetlen szempont fontos: a multinacionális cégek profitja. Ugyanez a kizárólagos szempontrendszer vezérli a Tetrapack-dobozokat gyártó és alkalmazó cégeket is. A papír-, műanyag és alumíniumrétegekből álló dobozok alkotókra bontása ugyanis annyira költséges, hogy a legolcsóbb megoldásként csak az elégetésük jöhet számításba. De nem ez történik velük. Gondoljuk meg, amiből ma kitöltjük a gyümölcslevünket vagy tartósított tejünket, az garantáltan ott lesz a természetben még évszázadokon át. Ükunokánkat is túl fogja élni. Ha ezekre a dobozokra is érvényes a műanyagokra megadott háromszáz éves becsült bomlási idő, akkor ez azt jelenti, hogy ha a Rákóczi-szabadságharc idején eltemettek volna egy tejesdobozt, azzal ma még dolgunk lehetne. Kész szerencse, hogy akkoriban nem a multicégek részvényindexe volt a fő szempont.

Hasonló a helyzet az eldobható pelenkával is, amely szintén sok rétegből, köztük bomlásképtelen műanyagokból áll. A gyermek, akit szolgált, már régen elaggott, domboruló sírjára unokái borulnak, de a pelenkája ott van valahol a tájban elföldelve. Ráadásul szervesanyag-tartalma miatt veszélyes hulladéknak minősül, amit valamiért mégsem eszerint kezelünk. A környezetvédők a hagyományos textilpelenka mellett kardoskodnak, de ismerve a két lehetőség közötti kényelembéli különbséget, szavuk aligha nyer meghallgatást.

A KTM válasza

Megkérdeztük a Környezetvédelmi Minisztérium két főtanácsosát, Balázs Gábort és Szigeti Gézát arról, hogy mire számíthatunk. Egybehangzó véleményük szerint a hulladékhasznosítás rendszerelvet követel. Megtudtuk, hogy egy uniós irányelv szerint a csomagolóanyagok 50 százalékát kell hasznosítani. A tagállamok többsége 2001-ben teljesítette ezt a követelményt, Magyarország, ahogyan Portugália, Írország és Görögország is 2005-ig kapott haladékot. Az ösztönzés, illetve kötelezés dolgában az történt, hogy 1995-ben bevezették a termékdíjat, és az ebből befolyó összeg egy pályázati alapba kerül. Azok pályázhatnak állami támogatásra, akik igazoltan hasznosítanak hulladékokat.

– Jelenleg 30 százalékos hasznosítási szintnél tartunk – emeli ki Balázs Gábor, de hozzáteszi, ez nem elégséges eredmény. A gyakorlatban elsősorban az ipari és nagykereskedelmi hulladékként jelentkező papírárut gyűjtik össze feldolgozásra, de a lakossági hulladékból – ami az összes csomagolási hulladék 50 százalékát teszi ki – alig kerül vissza valami hasznosításra. Ahhoz, hogy 2005-re elérjük a kívánt 50 százalékos szintet, 4 millió embert kell bevonni a lakossági szelektív hulladékgyűjtés rendszerébe. Annak érdekében, hogy az 50 százalék elérhető legyen, a termékdíjfizetés alternatívájaként megjelent 2002-ben egy új hasznosítási díjas rendszer is. Itt a gyártók (palackozók, töltők, importőrök, akik csomagolt terméket elsőként piacra visznek) lehetőséget kaptak arra, hogy gyűjtő-hasznosító szervezetet alakítsanak, amely hasznosítási díj fizetése ellenében megszervezze helyettük a hulladék gyűjtését és hasznosítását.

Válogatott hulladékok

E cikkben nem tudjuk sorra venni az összes fölöslegesen megtermelt csomagolóanyag-hulladékot, ezért csak a „közellenségeket” említettük. Mint azt a Humusz környezetvédelmi társadalmi szervezet vezetője is kiemelte, a hulladékhasznosítás hierarchiájában a harmadik helyen a szelektív gyűjtés és feldolgozás áll.

Szigeti Géza főtanácsostól tudjuk, hogy grandiózus elképzelések vannak arra, hogy 2009-ig az egész ország hulladékkezelését gyökeresen megváltoztassuk. Ezek pénzügyi alapjait azok az EU-pályázatok (ISPA és Kohéziós Alap) jelentik, amelyek közül több évek óta várólistán van. Magyarországi régiók pályázhattak és pályázhatnak ma is komplex hulladékkezelési rendszerek finanszírozására. Ezek egyrészt szelektív gyűjtés, feldolgozás, energia-visszanyeréses égetés, illetve korszerű hulladéklerakók összehangolt építését együtt tartalmazzák. Ezzel egy időben több száz régi lerakó rekultiválására vagy felszámolására is sor kerülhetne. Egyelőre azonban egyetlen fillér sem érkezett be a szóban forgó projektekre. A tanácsos keserűen jegyzi meg, hogy a pályázatok többéves húzódásának az oka a hosszadalmas brüsszeli bürokrácia. Az első pályázók Miskolc, Hajdú-Bihar, Szolnok, Észak-kelet Pest és Észak-Balaton régió voltak.

Fővárosi kísérlet

A régi-új megoldást a Fővárosi Közterület-fenntartó Részvénytársaság (FKF Rt.) is szeretné gyakorlattá tenni – tudtuk meg Nagy Lászlótól, a Hulladékgazdálkodási Osztály helyettes vezetőjétől. Budapesten évről évre növekszik a szilárd hulladék mennyisége, ami jelenleg 5 millió köbméter. Ennek 57-60 százalékát, évi 350 ezer tonnát égette el a rákospalotai szemétégetőmű, amikor csúcskapacitással üzemelt. Ez esetben évenként mintegy 75 ezer MWh villamos áramot állított elő, ami megfelel egy harmincezres kisváros teljes igényének, továbbá télen távhőszolgáltatást biztosított a közeli lakótelepeknek. Csakhogy az 1981-es csehszlovák technológia a füstkibocsátás tekintetében képtelen teljesíteni a 2000/76/EC irányelvet, illetve a 3/2002 KÖM rendeleteket.

Mint ismeretes, éveken át tartó meddő politikai és jogi huzavona után végre az állam és a fővárosi önkormányzat közös teherviselésével elkezdődött a szemétégető korszerűsítése, füstgáztisztító berendezéssel történő felszerelése. Ennek eredményeként a felújított égetőmű 120 méter magas kéményét az előírt maximális mennyiségnél 20 százalékkal kevesebb károsanyag fogja elhagyni. Jelenleg a négyből két kazán üzemel – ami a fővárosban keletkező hulladék 35-40 százalékát égeti el – és kettő van átépítés alatt, amelyek átadása 2004 tavaszán várható. A teljes rekonstrukció 2005 decemberében fejeződik be, ekkor éri el az erőmű teljes, megnövelt teljesítményét, ami évi 420 ezer tonnás kapacitást jelent.

Az égetés mellékterméke a korábbi tömeg 10 százalékát kitevő salakanyag, amely – nehézfémtartalma miatt veszélyes hulladék – speciális szemétlerakóba kerül – tudtuk meg a szakembertől.

Csakhogy keletkezik a fővárosban további 2 millió tonna szilárd hulladék, amit részben a dunakeszi, részben a pusztazámori lerakókba szállítanak. Egy másik égetőmű építésének ötlete (valahol Budapest déli részén), túlságosan sokba kerülne, ezért lekerült a napirendről. A megoldást az jelenthetné, ha a lerakókba szánt hulladék tömege csökkenne.

Ezt az FKF Rt. a szelektív hulladékgyűjtés révén szeretné elérni. Ennek érdekében eddig tizenhárom hulladékudvar állt szolgálatba, és idén további száz hulladéksziget átadására készülnek. Míg az előbbi veszélyes hulladék befogadására is alkalmas, személyzettel ellátott gyűjtőhely, addig az utóbbi csak konténerekből áll, amelyekbe a polgár önállóan szortírozva dobja be a hulladékát. A tervek szerint 3-4 éven belül 2000 hulladéksziget és két tucat hulladékudvar fog működni Budapesten. A cél az, hogy minden városlakó 200 méteres körzeten belül találjon hulladékudvart – tájékoztatta lapunkat Nagy László főosztályvezető.

Az elképzelés szép, de számos gyakorlati nehézség merül fel vele kapcsolatban, márpedig az ördög a részletekben lakozik. Fabatkát sem ér a szelektív gyűjtés, ha akárcsak egyetlen ember mást dob az adott konténerbe, mint amit szabad. Erre vonatkozóan egy néhány évvel ezelőtti, kispesti lakótelepi kísérlet eredményéről készült fényképet mutat a szakember. A képen egy műanyag-hulladékos konténer kiborítása látható. A flakonok és palackok mellett rongyok, papír, krumplihéj, valamint egy őzgida-tetem látható. De tételezzük fel, hogy az emberek valamiképpen rávehetők a fegyelmezett szortírozásra. A legnagyobb gond a helyszűke. Budapest belső kerületeinek körfolyosós házaiban még a hagyományos szeméttároló konténereknek sincsen helyük, ezért van az, hogy rendre a kapualjban bűzölögnek. A konyhák többsége túl kicsi ahhoz, hogy a háziak három-négy szemétkosarat tartsanak a különböző hulladékok számára.

A lakótelepeken szemétledobók működnek, amelyek alkalmatlanok a szelektív gyűjtésre. A volt NDK-ban ezeket a ledobókat hatóságilag megszüntették, azóta a polgárok a közeli hulladékszigetekre hordják a válogatott szemetet. A németek mentalitása, környezettudatossága persze más, mint a magyaroké. Nálunk, ha lezárnának akárcsak egyetlen szemétledobót is, hatalmas siránkozás és tüntetés kerekedne belőle, önjelölt néptribunok heccelnék az embereket, majd buzgón nyilatkoznának valamelyik helyszínre siető televíziós szennycsatornának az emberi jogokról.

Németországban és Olaszországban büntetést fizet az, aki nem válogatva dobja ki a szemetét, társasházak esetében pedig egyszerűen nem viszik el a szemetesek az összekevert hulladékot. Ettől mi még messze vagyunk. Nálunk egyelőre főként a falvakban és a kertvárosokban működik a szelektív gyűjtési rendszer sajátságosan magyar változata. Az utak mentén, a bokrok alján a legkülönfélébb szemét látható: ki-ki oda dobja el, ahová éppen kedve tartja. Az őszi lombhullás után elborzadva látja az utazó a környezettudatos gondolkodás megvalósításának reménytelenségét.