A magyar nemzetpolitikának egyszerre kell magyarpolitikának és ezzel párhuzamosan szlovák-, román- és szerbpolitikának is lennie. Interakcióra, a mesterségesen, saját magunk által is épített falak lebontására van szükség. Húzzuk ki magunkat, nézzünk körül, és kínáljuk fel a magyar teljesítményeket a nem magyaroknak is – mondta a Demokratának Szabó Pál Csaba történész, a Trianon Múzeum igazgatója.

– Mi a Trianon Múzeum küldetése?

– A Trianon Múzeum nemcsak egy kiemelkedően fontos emlékezetpolitikai szervezet, nem csupán a múlt eseménytörténetével foglalkozik, hanem éles, jelen idejű, a magyar jövőt meghatározó kihívásokra keresi a válaszokat, melyek nélkül a XXI. században a Kárpát-medencei magyar közösségek sem lesznek majd értelmezhetők és fenntarthatók. Bajaink, mulasztásaink eredőjét kell megtalálnunk, és a Kárpát-medencei magyarság nyelvében, kultúrájában, öntudatában, közös történelmi teljesítményében gyökerező, közösséget gyógyító megoldásokat kínálnunk.


– Milyen megoldásokra gondol?

– Kiemelten fontos, hogy a tudatos szférákon túl is korszerű és hatásos nemzetpolitikai üzeneteket tudjunk megfogalmazni zenék, toposzok, nyelvi fordulatok, játékok, webes fejlesztések formájában is. Nemrég készítettünk például a Brian élete című film ismert jelenete mintájára egy kisfilmet Mit adtak nekünk, szlovákoknak a magyarok? címmel, ezt egy kiváló felvidéki színész segítségével szinkronizáltuk szlovákra. De ilyen eszköz a Trianon-tematikájú magyar kártyánk is, amely a funkcionális használhatóság mellett észrevétlenül alakítja ki az érzelmi kötődéseket arcokhoz, városokhoz és történelmi helyzetekhez. A többségi vélekedéssel szemben is tudatosítanunk kell, hogy a magyar műveltség és történelem alapélménye a nagyléptékűség, az ezerszáz éves teljességtudat, hiszen egyszerűen a magyar sors ilyen kiterjedésű lelki, kulturális, politikai, katonai teljesítményeket tett szükségszerűvé. E teljességélményből születtek Bartók Béla dallamai, Kosztolányi Dezső rímei, Csontváry Kosztka Tivadar ecsetvonásai. Aki e nagyléptékűséggel nem számol, vagy attól visszariad, az nem tudja birtokba venni a magyar történelmet és közösségi lehetőségeket. A gyógyuláshoz vezető út első lépése tehát ez a nemzeti méretarány-módosítás.


– Ez mit jelent?

– Már rövid távon el kell oda jutni, hogy a lehető legszélesebb körben, szalonképesen, hitelesen és védhetően tudjuk képviselni az alapfelismerést, miszerint az aktuális állami eszközrendszertől függetlenül Magyarország valódi határai ezer éve változatlanok, s a történelmi távlatban egyedülállóan életképes magyar nemzeti közösség megkerülhetetlen teljesítményt mutat fel egész Közép-Európa számára. Az, hogy 1918-ban a történelmi Magyarország területén állami struktúraváltások sora következett be, s ebből a térségben tengernyi tragikus fejlemény következett magyarok és nem magyarok számára egyaránt, minket nem befolyásolhat abban, hogy identitásunkban ragaszkodjunk a magyar haza ezeréves valóságához. Minden magyar iskolásnak tudnia kell, hogy Kassa, Kolozsvár, Nagyszalonta, Zenta földje, temetője, levegője az ő hazája. Csakis így értelmezhető történelmi, jelenét megélő és jövőjét alakító alakulatként Magyarország. Ebből következik minden projektünk és vállalásunk.


– Például?

– A legfrissebb vállalkozásunk az idei ünnepi könyvhétre megjelenő Kárpát-medence útikönyv, mely a magyar turizmustörténet legelső ilyen jellegű kiadványa. Ebben minőség van: természet, építészet, történelem, kultúra, derűs emberek, magyarok és nem magyarok. Senkivel sem ellenséges, senkit sem sért, minden értéket tisztel. És arra törekszik, hogy Magyarországon ne csak néhány tízezer, hanem százezrek, majd milliók számára legyen evidencia, hogy a Kárpát-medence az ő igazi hazájuk. E kötet bizonyítja, hogy az imént említett alapvetés a legszélesebb körben, magas színvonalon képviselhető, s ezáltal megteremthető egy olyan kommunikációs közeg, ami magyarnak, románnak, szlováknak, szerbnek és minden itt élő népnek egyformán értelmezhető, értékes és szerethető.


– Szerethető?

– Az említett méretarány-módosítás olyan belső program, amely nem irányul külső tényezők ellen. Nem támadás, hanem önépítés, a saját közösségünk adottságainak birtokbavétele. Ennek alapja pedig a sajátunk felé fordulás, amihez érdeklődés és szeretet kell. Ezért a Trianon Múzeum legadekvátabb jelmondata: Szeressük vissza Magyarországot! Interakcióra, a mesterségesen – és bizony, gyakran saját magunk által is épített – falak, sztereotípiák lebontására van szükség. Gyanakvás és egymás lekicsinylése helyett húzzuk ki magunkat, nézzünk körül, és kínáljuk fel a magyar teljesítményeket a Kárpát-medencei nem magyaroknak is. Ez a megközelítés garantáltan nem a feszültséget és az ellentéteket fokozza, hanem megsokszorozza és elmélyíti a kapcsolódásokat és lehetőségeket, esélyt adva végre közösen megélt sikereknek is.


– Nem túlzottan derűlátó?

– Egyáltalán nem. A magyar nemzetpolitikának egyszerre kell magyar érdekvédelemnek, magyarpolitikának és ezzel párhuzamosan szlovák-, román- és szerb­politikának is lennie. A Trianon Múzeum és frissen alapított kutatóintézete, az elsősorban a pozitív kommunikációs és szakmai tartományban tevékenykedő Kárpát-medence Intézet ebben is kezdeményezőleg kíván fellépni, igyekezve megteremteni a Kárpát-medence utóbbi száz évének újratematizálásához szükséges komplex feltételrendszert. Egyszerűsítve: a Trianon Múzeum magyaroknak szóló múltleltár és belső utazás, míg a Kárpát-medence Intézet a nem magyarokat is pozitívan megszólító programok és interakció terepe. Mondok egy konkrét példát: létrehoztunk egy széles adatbázison nyugvó, a tervek szerint az internetről ingyenesen letölthető HunOk elnevezésű mobiltelefon-applikációt, mely a jelenleg értelmezhető Kárpát-medencei magyar jelenlétre épít, néhány kattintás után a felhasználó elé tárva, hogy például Aradon, Újvidéken vagy Pozsonyban hol található magyarokat foglalkoztató, magyar tulajdonú vagy magyarokat örömmel fogadó panzió, étterem, gumiszerviz, fogorvos vagy szórakozóhely. Ezen adatbázis nem kirekesztő, bármilyen nemzetiségű szolgáltatót befogad, aki szívesen nyújt segítséget magyar turistáknak, érdeklődőknek vagy befektetőknek. Ily módon például a szórványban élő magyarok először juthatnak tömegesen olyan Kárpát-medencei szintű nyilvánossághoz, amely könnyedén beemeli őket az egyetemes magyar gazdasági és kulturális vérkeringésbe, másfelől ezen adatbázis állandó pozitív platformot teremt az irántunk nyitott nem magyarok számára is.


– És mi a korszerű válasz az elszakított országrészek magyar közösségeinek helyi érdekű problémáira?

– E kérdésre kicsit távolabbról kezdem a választ. Az 1920-as, 1930-as évek irredenta aktivizmusa a maga idejében korszerű, adekvát és eredményes válasz volt az ország szétdaraboltságára. A második világháború utáni évtizedekben a Trianon-problematika tabu volt, így a hazai közvélemény erre érzékeny része a rendszerváltozás után az érzelmileg egyszerre felszabadító és lelki terhet jelentő, de akkor már gyakorlati erőt nem adó sok évtizedes nemzeti közhelyekhez nyúlt vissza. Ma viszont ezen a területen is teljes megújulásra van szükség. Úgy gondoljuk, hogy ebben a folyamatban elsősorban az anyaországnak kell értelmezhető és vonzó nemzetpolitikai ajánlatot tennie a külhoni magyar közösségeknek. A szimbolikus politizálás mellett olyan szilárd struktúrákat is építve, amelyekre az utódállamok területén élő magyar közösségek helyzetükből fakadóan jelenleg alig képesek.


– Erre szükség is lesz, hiszen Románia gőzerővel készül Erdély 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen kinyilvánított elszakításának centenáriumára, ami borítékolhatóan felizzítja a kedélyeket. Milyen választ kínálnak erre?

– Tavaly egy részletes, 1918–1920-as centenáriumi programsorozat-tervezetet tettünk le a döntéshozók asztalára. Kezdeményeztük, hogy jövőre a Trianon Múzeum költségvetése érje el egy másik jelentős hazai emlékezetpolitikai intézményét, a Holokauszt Emlékközpontét. Úgy gondoljuk, hogy a rendszerváltozás után 27 évvel a magyar közösségi tragédiák minden szegmensének meg kell adni az egyenlő esélyeket. Amennyiben így lesz, jövőre az első világháború befejezésének és az összeomlásnak, 2019-ben a történelmi ország elfoglalásának, 2020-ban pedig a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulóján képesek leszünk olyan tematizációs erőt koncentrálni, mint amelyre alapítását követően a Terror Háza képes volt a kommunista diktatúrák vonatkozásában. Hogy mondjak egy konkrét példát, a Hazajáró című honismereti műsor stábjával összefogva, elkészítenénk egy 21 részes dokumentumjátékfilm-sorozatot, amelyben új szellemben, különleges adatgazdagsággal, szakmailag magas színvonalon bemutatnánk azt a három évet 1918–1921 között, amelyben szétszakították a történelmi Magyarországot, és kis híján megszüntették a maradék országot is. Terveink szerint ez az alkotás nem csupán egy innovatív, ismeretterjesztő dokumentumfilm lenne, hanem epizódonként a magyar mellett, szerb és román színészek közreműködésével, néhány perces professzionális, drámai, játékfilmes jelenetben a magyar filmgyártás sok évtizedes, eléggé el nem ítélhető nemzeti mulasztásainak pótlását is legalább szimbolikusan megkezdhetnénk.

Ágoston Balázs