Gyóni Géza költő ma is Szibériában várja a hazatérést

Sokan vagyunk, akik szeretünk temetőkben sétálgatni. Az ősök nyughelye sok mindent elárul az utódok kultúrájáról, értékrendjéről, eleik tiszteletéről, egy nemzet fontos és kevésbé fontos emlékeiről. Egy temetőben szinte az ország egész történelme megtalálható, ha az egymásra következő generációk megteszik a kötelességüket: eltemetik halottaikat. Nem ideológiai válogatás alapján, hanem a nemzethez tartozás okán.

Magyarország sajnos nem dicsekedhet szépen gondozott, jól ápolt temetőkkel. És ez nem csak a mostani pénzszűkének tudható be, mivel így volt ez szinte minden érában. Pedig egy régi népi mondás szerint nézd meg egy város vagy falu temetőjét, és mindent megtudsz az ott lakókról. Találó mondás, és ez igaz az egész országra.

Vérzivataros történelmünk nemzeti nagyjaink közül sokakat szétszórt a nagyvilágban. Nem véletlen, hogy Rákóczi, Mikes Kelemen, Széchenyi, Kossuth, Bartók, Márai, Wass Albert és sokan mások hazájukon kívül haltak meg. Közülük többeket egy idő után hazai földbe temettek, de így is sok adóssága van a nemzetnek ezen a téren. Ideje lenne egyszer számvetést csinálni, és elégtételt szolgáltatni azoknak a honfitársainknak, akik nem nyughatnak hazai földben. Legalábbis addig, amíg még megtalálhatók földi maradványaik. Nem valamilyen jól-rosszul felépített mítoszt kell fönntartani a temetetlen holtaknak, hanem megadni nekik a végtisztességet. Többükről pontosan tudható, hogy hol nyugszanak, de a jóra való restség, a más elveket vallók eltiprásának ördögi vágya megakadályozta még holtában is a hazatérését jó néhány honfitársunknak. Nem voltak mind kimagasló személyiségek, korszakokon átívelő tehetségek, sokukat egyéni tragédiájuk akadályozta meg a végleges megtérésben.

Gyóni Géza költőt talán csak az idősebb nemzedék ismeri, akik szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak a „katonaköltőről”. Az első világháború alatt és után kifejezetten divatos költő volt, aki saját bőrén tapasztalta meg a háború borzalmait. Irodalomtörténészek jó része dilettánsnak tartotta-tartja, jobb esetben epigonnak. Ugyancsak sokan tartják ma is népszerű költőnek. Az igazat Juhász Gyula írta meg róla, aki szerint „1914-ben a háború költőjeként indult a lengyel mezőkre, 1917 nyarán mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el”. Nemeskürty István szerint a nagy háború áldozatai közül Gyóni Géza nem maradt puszta név, ő az egyetlen orosz hadifogságban meghalt költő, akinek költészete megmaradt és hatott.

„Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A pártoskodókat, a vitézkedőket… …Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket… …Küldjétek el őket csak egy éjszakára Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna…”

Ki volt Gyóni Géza, honnan indult és hogy maradt a hóborította Szibéria örökösen hazavágyó foglya immár végérvényesen? Eredeti családi neve Áchim volt. Édesapja Áchim Mihály evangélikus lelkész, az egyházközség harcos magyarosítója. Édesanyja Bekker Gizella, a pozsonyi virágvölgyi evangélikus tanító leánya. Géza 1884. június 25-én született Gyónon (Pest vármegye). 1894-ben nagy tragédia éri a családot: a paplak mind a hat gyermeke diftérián esik át, és a négyéves Ádámka meghal. A kimerült anya, akinek akkor még csecsemő gyermeke is volt, búskomor, majd egy életre elmebeteg lesz. Ez a tragikus esemény meghatározza Gyóni gyöngeségeit is egész élete folyamán. Ezzel a mély bánattal megy a szarvasi evangélikus gimnáziumba 1894 őszén: apja nagybátyjánál, egy szigorú, de jóságos agglegény esperesnél, Áchim Ádámnál lakik. Később öccse, Mihály is Szarvasra kerül. Géza ekkor már megírja első zsengéit; a Képes Családi Lapok közöl is belőlük néhányat. 1902-ben beiratkozik a pozsonyi evangélikus teológiára, öccse pedig a soproni katonai reáliskola növendéke lesz. Közben Géza „beleszagol” a szerkesztőségi munkába, versei jelennek meg, amelyeknek ihletői azok a szép lányok, akik iránt sokszor szerelemre lobbant. A teológián is saját verseivel szerepel, sajnos néhány kollokviumát elhanyagolja, ezért apja legnagyobb bánatára 1905-ben elbocsátották a teológiáról. Első önálló kötete Pozsonyban jelent meg Versek címmel. Apja unszolására beállt a gyóni jegyzői irodába gyakornoknak, majd 1906-tól a Kiskunsági Híradó című lap bővítéseként megjelenő Alsódabas és Vidéke fejléccel szerkeszt egy lapot, amelyben versei, szépprózája, vezércikkei jelennek meg. 1907-re elkészül a második Gyóni-kötet Szomorú szemmel címmel, Budapesten jelenik meg.

Teológusként elkerülte a besorozást, de 23 évesen mégis fölveszi a mundért. A Piliscsaba-táborban képezik ki, később a korneuburgi pionírezredbe, a kiválasztottak közé kerül. Korneuburgban és Szarajevóban robotol, a „kőtörő rabszolga” sorban rabszolgának érzi magát. Már ekkor megfogalmazódik benne – 1909 tavaszán – az a gondolat, amely később a „Cézár, én nem megyek!” címmel kerül nyilvánosságra.

Az első fizetéses szerkesztői állását a Soproni Naplónál kapja 1910 őszén, de nem sokáig maradhat, mert 1911 végén elbocsátják. Közben meghal az édesapja, már mint nyugalmazott gyóni lelkész. Verseket ír, új szerelmek szövődnek, és ebben a látszólag nyugalmas időszakban dördül el Szarajevóban az a fegyver, amely jelt adott az első világháború kitörésére.

Gyóni Géza 1914. augusztus 1-jén indul a harctérre, egyenesen a hírhedt galíciai várba, Przemislbe. A véres ostrom maradandó nyomot hagy költészetén, Przemisl várának oroszok általi bevétele pedig megpecsételte a költő további sorsát. Ekkor született meg legismertebb verse, a Csak egy éjszakára… című, amelyben rendkívül érzékletesen írja le a borzalmakat. A vers vádirat a háborús uszítók és a háború vámszedői ellen. Élményeit 1914-ben a Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötetében foglalja össze, amely Przemislben jelent meg.

Orosz hadifogságba kerül öccsével, Mihállyal együtt; a hosszú menetelés végállomása a szibériai Krasznojarszk volt. Közben itthon ünnepelt költő lesz, hisz nála jobban senki sem tudta megénekelni az egyik legvéresebb háború borzalmait. A szibériai fogságban is verseket ír Levelek a kálváriáról címmel 1916-ban. Érzékeny lelke, gyönge teste nem tudott megbirkózni a szibériai pokollal, és 1917. június 25-én harmincadik születésnapján meghal, miután elveszti szeretett öccsét is.

Az utókor meglehetősen mostohán bánt Gyóni életművével. Tény, hogy több költeménye Petőfit, Vajdát vagy Adyt idézi elénk, de útkeresése után megtalálta a saját hangját. Sajnos még életében igyekeztek kijátszani Ady ellen, ami éppen Gyónit bántotta a legjobban, mivel nagy tisztelettel viseltetett a költőóriás iránt. A második világháború idején Gyóni verseivel buzdították a magyar katonákat a Szovjetunió elleni harcra, ami megtette a magáét: 1945 után a hivatalos kultúrpolitika mellőzte, később válogatott kötetéhez marxista igényű előszót bigygyesztettek. Mindent összevetve igyekeztek megfeledkezni róla, irodalmáraink azzal nyugtatgatták lelkiismeretüket, hogy „gyenge epigon” volt, nem érdemes időt pazarolni rá. Pedig az első világháború értékelése, a szibériai tábor hangulata Gyóni Géza nélkül alig érthető meg. Munkássága a magyar irodalom szerves része, szibériai halála sok ezer magyar katona sorsát példázza.

Szibéria, a „gulágok”, kitörölhetetlenül ott él nemzetünk tudatában, mint az embertelenség, a bosszú, az elviselhetetlen szenvedések jelképe. Kötelessége a nemzetnek, hogy hazai földbe temesse azokat a szerencsétlen sorsú honfitársainkat, akik fogságuk ideje alatt csak az otthonról álmodtak. Egyszer el kell kezdeni összegyűjteni az idegen földbe temetett nemzettársainkat, különösen azokat, akik valamely tevékenységükkel, tehetségükkel, hősiességükkel nyomot hagytak maguk után.

A Gyóni Géza Társaság és más civil szervezetek, magánszemélyek többször tettek kísérletet arra, hogy hazahozzák a katonaköltő maradványait. Sajnos a kor és a korszellem nem kedvezett igyekezetüknek. Állami szinten – mint oly sok más esetben – nem mutattak érdeklődést az ügy iránt. Gyón és Dabas egyesített községi tanácsa 1972-ben levélben kérte Krasznojarszk város vezetőit, hogy kutassák fel Gyóni sírját, amíg még lehetséges. A krasznojarszki vezetők tudatták, hogy a város honismereti és történelmi bizottsága kutatja a sírt.

Szabó Vilmos dunaszentbenedeki lakos a szibériai fogságban barakk- és szobatársa volt Gyóninak. Ő mondta el a költő halálának körülményeit. A történetet Fügedi Péter nyugalmazott tanár adta közre 1972-ben. Eszerint: a költő a fogolytábor irodalmi körének vezetője volt, a szomorú hétköznapokat, ünnepeket előadásokkal próbálta elviselhetővé tenni. A katonák nagyon szerették Gyónit, népszerű ember volt. Egy napon a hazatérés reménye kezdett szertefoszlani, mert járvány ütött ki a táborban; naponta 15-20 fogoly hunyt el. Egy napon a költő is megbetegedett. Fogolytársai látogatták az elkülönített beteget. Halálakor többen is az ágyánál voltak, a szemét az említett Szabó Vilmos zárta le. Sírját délután ásták meg, közel húsz másik elhunyt katonával készültek eltemetni. Mésztejet öntöttek a sírba, majd a halottakat egymásra tették a közös nyughelyre. Az egyik katona megjegyezte, hogy meg kellene jelölni Gyónit, a költőt, hiszen jeles ember volt, biztosan keresik majd. Többen valami jel után néztek és találtak is egy vasabroncsot. A derékszíj helyén ezt erősítették Gyóni derekára, gondolván, hogy az idő nem eszi meg az abroncsot.

Haláláról az 1917. augusztusi Irkutszkaja Zsizny és az Irkutszkaja Gazeta szépen emlékezett meg, Magyar katona-költő halála címmel.

Tarczali dell’Adami Géza vezérkari őrnagy, a Magyar Vöröskereszt küldöttségének vezetője Megváltás Szibériában című könyvében is említést tesz Gyóni személyéről, haláláról és sírjáról. A Gyóni Géza Társaság 1939-ben expedíciót szervezett a költő sírjához, de ez nem valósult meg. Újabb bizottság 1939. július 31-én utazott Szibériába Gyóni hamvainak hazahozatala ügyében, de elvesztek a bürokrácia útvesztőiben, ugyanis a magyar állam semmiféle támogatást nem adott tervük megvalósításához. A Magyar Tudományos Akadémia által igazságtalanul támadott Svigel Ferenc 1943. október 24-én megjelentetett könyvében adatokat szolgáltatott Gyóni sírjáról. Később is sokan megemlékeztek a költőről, hogy csak Veress Miklóst említsem, aki 1991. májusában a Hitelbe így írt: „…Tudom, hogy egy egész ország haragját zúdíthatom magamra, hogy egy zseniális költő sorsát máséval vessem egybe, mégis arra a Gyóni Gézára gondolok, akit a fogolytáborból, Szibériából egy félreérthető, de érthetően keserű verse miatt nem váltottunk ki a krasznojarszki táborból…”

Gyóni sírját 1989 júniusában felkeresték a Petőfi Sándor után kutató Megamorv Petőfi Bizottság tagjai is. A sír felirata akkor még megvolt, sőt hervadt virágok is voltak rajta. A krasznojarszki öregek elmondták, hogy egy jeles magyar költő nyugszik ott, akit derekán vasabronccsal temettek el; magyarok közül senki nem keresi és nem látogatja a sírt.

Most még meg lehetne találni a sírt és benne a költőt. Természetesen csak abban az esetben, ha hatalomhoz juttatott, szakértelmükben túldimenzionált, feltűnni vágyó, megvesztegethető, félrevezethető, megfélemlíthető kutatók és politikusok nem okoznának ugyanolyan hisztériát, mint a Petőfi-sír feltárásakor, amely munkát azóta sem tudták befejezni az expedíció szakemberei. A szabadságharc nagy költője máig temetetlenül vár.

Remélhetőleg az sem fordul elő, hogy lojalitásukról ismert történészek a tényekkel is szembe menetelve azt állítják, hogy az oroszok nem vittek hadifoglyokat Szibériába a szabadságharc bukása után, vagy az első világháború után. Rajtuk kívül mindenki tudja, hogy mindig vittek, ha tehették, szükség volt a munkás kezekre a végtelen hómezőkön. Ahogy vittek 1945 és 1956 után is, természetesen nem a nemzetközi szabályoknak megfelelően, hanem orvul, névtelenül, ok nélkül.

Gyóni Géza életműve nem teljes, értékelése is még várat magára. Költő volt, magyar költő, aki nem akart Szibériában nyugodni, de a sors ezt mérte rá. Honfitársai pedig cserbenhagyták. Ma is várja a hazatérést.

Hankó Ildikó