Gyarmati Dezső a magyar ifjúságról, a hazáról és a szerelem erejéről

Háromszoros olimpiai bajnok játékosként. Önálló intézmény a magyar sportban. Élete kalandregény, maga a XX. századi történelem. A sors nem kímélte soha, az utóbbi két év ugyanolyan kemény volt hozzá, mint bármelyik korábbi. Hamarosan megjelenik életrajzának bővített változata, amely már ezeknek a hónapoknak a küzdelmeit is megeleveníti. A Nemzet Sportolója, az egyetemes sport Halhatatlanja októberben lesz 80 esztendős.

– Legutóbb három évvel ezelőtt, egy azóta nevezetessé vált augusztuson, Med­­gyessy Péter bukása havában adott interjút Bara Margittal lapunknak. Az azóta eltelt időszakot nemcsak az ország szenvedte meg…

– 2006-ban egy januári reggelen a feleségem összeesett. Rohammentő szállította az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe. A diagnózis: agyvérzés. Az állapota miatt sokan lemondtak róla, de én elhatároztam, hogy megpróbálom a lehetetlent. Amennyi időt tudtam és lehetett, vele töltöttem és beszéltem hozzá: „Ne hagyj el, gyere vissza.” Lebénult testéből lógtak ki a csövek, napokig meg sem mozdult. Egy nap aztán lassan felém fordította a fejét, kinyitotta a szemét, és lassan bólintott: „Igen.” Ebből azt vettem ki, hogy megpróbál visszajönni, megértett engem és a könyörgésemet. Úgy éreztem, hogy túl hamar tették ki az intenzív osztályról a járóbetegek közé. Később a rehabilitációs osztályon, a borzasztó körülmények ellenére, hála az ápoló személyzet áldozatos munkájának, lassan magához tért. A sokkal jobb feltételeket biztosító pomázi Gálfi Béla kórházban tovább javult az állapota. Amikor az első két lépést megtette, elsírtam magam. Margit visszajött. Visszajött nekem. Mert csak nekem jött vissza. Menni újra nagyon szépen megy, egyenes és délceg tartással, csak a jobb kezét nem képes jól használni. Beszélni, írni és olvasni nem tud. A televíziót érti, és ki tudja választani a csatornát, amit nézni szeretne. Hála istennek, „szerencsém” volt, Kárpátaljáról és Erdélyből találtam egy-egy asszonyt, akik egymást váltva gondozzák őt. Most már újra otthon van. Nem volt könnyű hazahozni. Először minden idegen volt neki, vissza kellett vinni a kórházba. Másodszor azon­ban mindent felismert, simogatott és örült. Úgy éreztem akkor, mintha Aliz lépett volna be Csodaországba. Ezen a nyáron több mint három hetet töltöttünk Lakitelken, a népfőiskolán. Kuratóriumi tag vagyok, és Lezsák Sándor jó barátom. Nagyon jól, szeretetteljesen bántak velünk. Margit tovább javult, majdnem mindennap úszott, csak kicsit kellett neki segítenem.

– Eközben ön is megélt néhány stációt.

– Korábban többször operáltak vakbéllel, majd sérvvel. Később egy chondroma nevű daganatos betegség támadott meg, a keresztcsont és a gerinc kritikus találkozásánál. Kétszer műtöttek vele, de mindkétszer kiújult. Úgy döntöttem, hogy nem fekszem újra kés alá. Élek, ameddig élek – mondtam. Margit betegsége azonban mindent megváltoztatott. El kellett gondolkodnom: a lányunknak két kisgyermeke van, egy három és fél és egy tizenegy éves. Meg kell próbálnom túlélni a feleségemet. Hozzám nagyon ragaszkodik és én is ugyanúgy hozzá. Ha bármikor haza­érek, olyan örömmel fogad, hogy számomra minden egyes eset külön-külön hatalmas élmény. Az az igazság, hogy újra beleszerettem a feleségembe. Belementem a műtétbe. Nagy fájdalmaim voltak, többször a padlón voltam, de nagyon. Eszter és Andrea lányom, továbbá dr. Légrádi József főorvos tartották bennem a lelket. Varga Péter Pál, a világhírű gerincsebész operált. A keresztcsontból kellett lefaragni egy jókora darabot, másfél öklömnyi daganatot szedett ki. A járásom azóta bizonytalanabb, de a vezetésben és az úszásban nem akadályoz. Egyelőre semmi jele annak, hogy újra megjelenne a betegség.

– Nyolcvan év… Ezalatt bejárta a fél világot, az ön szavaival „otthon volt Tokió üzleti negyedében csakúgy, mint Kolumbia trópusi tájain”. A második világháború után többször útra kelt Nyugatra. Újra és újra visszajött, ahogy visszajött 56 után is. Mi húzta vissza ekkora erővel?

– Minden ember más, én nyugtalan fiú voltam. És 1945-ben már nem gyerek. 18-19 évesen, a nácizmus után jól tudtam, hogy mi következik: ugyanaz, csak más köntösben. Menni akartam, kalandos elképzelések éltek bennem: karriert csinálni. Jó felépítésű, jóképű gyerek voltam. De nagyon szülő- és családszerető is. Beleszülettem két kegyetlen rendszerbe, amit nem bírtam viselni, de szerettem itthon lenni, és magyarnak éreztem magam. Igaz, elkövettem néhány hibát is. 1956 után engem megvertek, mert akkor bűnök voltak. Ma már erények. Ehhez hozzáteszem, hogy Magyarországon a szocializmus alatt is jó volt sportolónak és olimpiai bajnoknak lenni, a közvélemény szeretett, és a teljesítményünk miatt, ahogy a maiak is, előnyöket élveztünk.

– Nemcsak élsportoló volt és nem­csak élsportolókat edzett és irányított, de szívügye volt az utánpótlás és a szabadidősport is. A ’60-as évek elején nagy szerepe volt a legendássá vált Központi Sportiskola létrehozásában, 1990 után honatyaként, az MDF színeiben a tornaterem-építési programmal vált ismertté. Idén valamennyi parlamenti párt áldását adta a sport szakállamtitkárság által kidolgozott Nemzeti Sportstratégiára, amely a tömegsportot és a sportnemzetből sportoló nemzetté válásunkat segítené.

– Stratégiát el lehet fogadni, de pénzt kell hozzá adni. Nem elvenni, ma ugyanis ez történik.

– Azért is kérdezem, mert riasztó statisztikák jelentek meg a magyar fiatalok egészségi állapotáról. Cukorbetegség, magas vérnyomás, elhízás, és ez csak a jéghegy csúcsa. Időközben megszűnt a sorkatonai szolgálat és felgyorsult a népességfogyás.

– A 40-es évek elején a Hajós Alfréd fedett uszodában úsztuk egymás után a hosszokat, forduló után vízipólós módra mindig kitett fejjel. Egy életre megmaradt bennem a felirat a hatalmas betűkkel: „Bízom a magyar ifjúságban – Horthy.” Elgondolkoztam mostanában: mi lett ennek a vége? Az iskolában belém vésődött: Csonka-Magyarország nem ország. Minden áldott nap mondtuk iskolakezdés előtt: hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában. Azt is: nem, nem, soha. Én nemzeti érzésű ember voltam és vagyok. Nem változtam. Utáltam a nácikat, utáltam a vörösöket. És hogy mi lett a vége? Az ifjúság színe-java tűnt el a Don-kanyarban és az orosz frontokon. Bízom a magyar ifjúságban? 1944-ben, 17 évesen leventeként Karcagon voltunk, amikor hazarendeltek minket és vittek volna Nyugatra. Mehettünk volna a legveszélyesebb pontokra harcolni. És meghalni. Akik pedig kijutottak? Egy részük beállt az idegenlégióba, kettejükkel találkoztam azóta: az egyik idegroncs volt, a másik úgy-ahogy ép. Bízom a magyar ifjúságban? Somhegyi Kristóf barátommal jelentkeztünk egy századba. Akkor már jónevű sportolók voltunk, és megkértük a Sashegyi Notre Dame de Sionban a századparancsnokot, ismerős tornatanárt, hogy engedjen el minket, mert ez a háború már elveszett. Volt velünk egy fiú, az iskola egyik díszpéldánya, kitűnő tanulmányi és tudományos eredményekkel. Őt nem engedte el. Később tudtuk meg: aznap hajnalban, hogy mi elmentünk, a századot bevetették, a fiú életét vesztette. Bízom a magyar ifjúságban? Az iskolában igen rossz tanuló voltam, és amolyan vezérürü. Sokat verekedtem, de nem provokáltam, hanem „igazságot osztottam”. Féltek is tőlem. 45-ben, a háború után különösen rossz volt a helyzet. Már áprilisban megkezdődött a tanítás, és nálunk persze nehéz volt fegyelmet tartani, a fél osztály levente volt, én pedig a háború alatt valóságos arzenál, kézigránátokkal és géppuskával. Egy nap hátulról belerúgtam a felhajtható padon előttem ülőbe, már nem tudom, hogy miért. Ő felordított, és Zámori, a természetrajz- és fizikatanár, ereje teljében lévő, nagydarab ember, kihívta. Adott neki egy atyait és megkérdezte. „Ezt tudod, miért kaptad? Nem? Tanulj meg tűrni.” Ezután engem hívott ki. Az ajtónál kezdett pofozni, és ahogy az ütésektől hátrálva haladtam az ablak felé, a bal kezembe akadt egy szék. „Álljon meg, tanár úr.” Ő megállt és kérdezte: „Miért?” „Még egyszer pofán üt, a fején verem szét a széket.” Néma csönd lett az osztályban. Aztán azt mondta, „eredj a helyedre, holnap gyere be az apáddal.” Másnap bementünk. „A fiából nem lesz tudós, de lehet, hogy nagy sportoló lesz a nemzet javára” – mondta apámnak. Megtudtam, hogy nem véletlenül nem ütött meg újra. Ha a fejéhez vágom a széket, akkor minden magyar iskolából örökre kitiltottak volna. Zámori azonban Klebelsberg tanára volt. Így folytatta: „eddig te voltál a vezér, mostantól te leszel a csendőr. Ha az iskolában még egy nagyobb fegyelmezetlenség történik, az a te felelősséged lesz, és repülsz az iskolából. Megértetted?” Mindig hálával gondolok rá. Ha kizárnak az iskolából, az egész életem más irányba terelődött volna.

– Horthy bízott a magyar ifjúságban. Mennyiben hibáztatható ő mindazért, ami mégis velük, önökkel történt?

– Nem akarok Horthyról véleményt nyilvánítani. De tudom azt, amit Jekelfalussy Piller György olimpiai bajnok kardvívó, Horthy test­őrtisztje mesélt el nekem. Például azt, hogy a kormányzó csodálta az angol haditengerészetet, és Hitlert nem szerette. A­hogy én látom, a magyar vezér- és tisztikar, tisztelet a kivételnek, egyértelműen német­orientált volt, Hitler fényes első győzelmei mámorba kergették őket. Hogy Horthy miért sodródott bele a háborúba, és hogy ha nem sodródunk bele, ellen tudtunk volna-e állni? Szerintem nem, lesöpörtek volna minket a térképről. Csonka-Magyarországon nincsenek hegyek, nem lehet ellenállni. Azt hiszem, átmenetileg őt is magával ragadta a hiúság, mert visszafoglalhattunk bizonyos részeket Nagy-Magyarországból. Azokat a részeket, ahol magyarok laktak. Az első és a második bécsi döntéssel nekünk ítélt területeket jogosan kaptuk vissza.

– Lehet-e bízni a mai ifjúságban?

– Az éremnek két oldala van. Ami az élsportot illeti, az úgy-a­hogy rendben van, de ott is egyre kevesebb a pénz. De hát az élsportolók a fiatalok elenyésző, alig fél vagy negyed százalékát teszik ki. A magyar fiatalság összességét néz­ve pesszimista vagyok, rosszak a tapasztalataim. Noha nem vagyok vallásos érzületű ember, a nemzetfenntartó erőt abban látom, amit ma a történelmi egyházak, különösen a katolikus és a református egyház képvisel. Ezenkívül nem veszítettem el még a reményemet az olyan civil szervezetekben, mint amilyen a lakiteleki népfőiskola, és minden olyanban, amely a magyarságot helyezi hitvallása középpontjába, amely nem szélsőséges, és amelyek megalakultak és megalakulnak itthon, Erdélyben és a Felvidéken. Ezekben látom nemzetünk jövőjét. De nem vagyok optimista.

– Három éve sem volt az. Azóta pedig…

– A helyzet nem javult. De erről ne engem, hanem a parlamentben ülő képviselőket kérdezze.

– Az utóbbi időben többen próbálták Antall József politikáját újraértelmezni. Bíró Zoltán, Für Lajos, Csurka István bírálták a néhai miniszterelnököt.

– Én nem vagyok politikus alkat, amikor politizáltam, akkor főleg a sporttal foglalkoztam. Nemzeti érzelmű országgyűlési képviselőként úgy láttam, és ma is úgy látom, hogy Antall nagy formátumú ember volt. Két nagy hibát követett el, és amikor lehetett volna, akkor nem lépett. Egyrészt kiengedte kezéből a hírközlést. Ez alapvető hiba volt, mert amikor nincs fegyveres háború, akkor a legnagyobb fegyver a sajtó, akár írott, akár elektronikus. Másrészt, és ezt többen mondtuk neki a frakcióból, a prominens kommunistákat legalább öt évre el kellett volna tiltani a közügyektől. Erre ő azt felelte, hogy az oroszok még itt vannak, veszélyes és kicsi a mozgástér. Hiába mondtam neki, hogy az ország sorsa nem Lakitelken vagy a szamizdatokban dőlt el, hanem eldőlt már Reagen és Gorbacsov tárgyalásain valahol Izlandon. Az elmaradt lépések konzekvenciáit a mai napig viseljük, szenvedjük.

– Athén előtt a Demokratában 7-8 aranyat tippelt, ami bejött. Hogyan látja a pekingi esélyeket?

– Úgy érzem, hogy ha a kajak-kenusok nem szerepelnek jól, akkor egy kézen meg lehet majd számolni az aranyakat. A kínai csapat sötét ló, és azt sem lehet tudni, hogy Európa mit tud produkálni, mire lesz képes egyáltalán. Azt sem, hogy a kínaiak egy nagy hegység háta mögött titokban hogyan és mire készülnek.

– A világháború előtt halmozott sikert sikerre a magyar vízilabdasport első aranycsapata. A másodiknak ön oszlopos tagja volt, a harmadiknak pedig szövetségi kapitánya. A sydneyi és athéni győzők már a negyedik aranycsapat, amely példátlan tettre készül: sorozatban három olimpiát nyerni.

– A válogatott csodálatos eredménysorozatot tudhat maga mögött, kívánom nekik a harmadik aranyat. Egyértelműen esélyes a csapat. Két okból lesz nehéz. A szerbek elleni vereségeink elgondolkodtatók, de feljöttek a horvátok és újra mutogatja oroszlánkörmeit a spanyol csapat is. Másrészt nagy kérdés, hogy a nemzetközi zsűri hogyan áll hozzánk. Ők nyilván azt szeretnék, hogy minél több ország legyen olimpiai bajnok, minél többen vízipólózzanak. Ha a bíráskodás korrekt lesz, ahogy az utóbbi két olimpián, akkor van sanszunk. Én mindenképpen döntőbe tippelem a magyar csapatot. A jövőt illetően reményt keltő, hogy a junior válogatott világbajnok lett: a folyamatosság meglesz.

– 80 év hihetetlenül hosszú idő. Mégis, amikor Zsivótzky Gyula kalapácsvető olimpiai bajnokunkat, a Nemzet Sportolóját hetvenedik születésnapján megkérdezték, azt mondta: úgy múlt el, mint egy pillanat.

– Egyik este lefekvés előtt megakadt a szemem az ATV-n Friderikusz műsorán. Talán az egyik legutolsó interjú volt Darvas Ivánnal, aki a nyáron hunyt el. A végén azt kérdezte a műsorvezető: mik a tervei? Darvas azt felelte: készülök a nagy találkozásra. Én pedig azt mondom: készülök az életre. Mert nekem túl kell élnem Margitot. A halál akkor jön, amikor jön, nem tudjuk, mikor és ezért igazságos. Hogy milyen a halál? Az már nem igazságos, mert az egyik szenved, a másik elalszik. Túl akarom élni a feleségemet. Nem önzésből, hanem azért, mert neki úgy jó, ha én ott vagyok mellette.

Monostori Tibor