Új gazdák kezében
Egyes történészek szerint az első világháború során létrejött Európában a németellenes mélytudat. Nem teszik hozzá, hogy a magyarellenes mélytudat viszont ekkor közel ezeréves volt. Ez is lehetne Trianon egyik oka és indoka, de a döntéshozókban és a kedvezményezettekben nem az érzelmek, hanem az érdekek zakatoltak. Kérdés, ki mit kezdett a békeszerződés „ajándékával”?
Popély Gyula történészprofesszor tömören úgy jellemezte az akkor előállt helyzetet, hogy az új államok nem gazdái, hanem orgazdái lettek a Magyarországtól elcsatolt területeknek. A tolvaj rossz lelkiismeretével vették kezükbe ezeket a régiókat, jól tudva, hogy nem illetik meg őket. Hogy megtarthassák a zsákmányt, létrehozták a kisantant szövetséget, amely igyekezett szerződést kötni a nagyhatalmakkal, sőt 1935-ben a Szovjetunióval is. Ezzel nemcsak elismerte az addig viszonylagos nemzetközi elszigeteltségben lévő Sztálint, hanem behozta az európai nagypolitika színpadára.
Az elcsatolások nem 1920. június 4. után kezdődtek, hanem 1918-ban, amikor a későbbi kisantant államok hadseregei magyar területeket szálltak meg, figyelmeztetett Raffay Ernő történészprofesszor. Szavai szerint mindjárt üldözni kezdték az ott élő magyarokat. Kolozsvárott például egy család egy marhavagont kapott a „költözéshez”. A főtér szép, exkluzív lakásaiból szinte azonnal kilakoltatták addigi magyar tulajdonosaikat, a tanárokat, hivatalnokokat elbocsátották, másokat, mint a nélkülözhetetlen vasutasokat, román hűségesküre kényszerítettek. Ráadásul hoztak öt párhuzamos földreformtörvényt, hogy a magyarok semmilyen jogi lépéssel se tarthassák meg birtokaikat. A magyarokkal és a szászokkal szimbiózisban élő erdélyi románságot is kulturális és civilizációs mélységbe rántotta a Regát felől betörő stílus és mentalitás.
Jellemző az akkori román elit bárdolatlanságára, hogy Erdélyben az elcsatolás után kevesebb román iskola működött, mint a magyar időkben. És nemcsak a magyar értelmiséget távolították el, de Gulyás László szerint az is megtörtént, hogy még a székeket is hazavitték az addig jól felszerelt hivatali helyiségekből. Szakadatlanul folyt a magyarság megregulázása, a két világháború között – öt év kivételével – végig rendkívüli állapotot tartott fenn a román állam Erdélyben.
A szocializmus éveiben elsősorban a regáti iparterületeit fejlesztette Románia, Erdélyben, folytatva a hagyományokat, csak erőszakos gazdasági kiszipolyozás folyt, és csupán ehhez szükséges beruházások születtek. A román vezetés 1968-ban szüntette meg a tizenhat évvel korábban létrejött Magyar Autonóm Tartományt. Nicolae Ceaușescu még tovább ment, az 1980-as években meghirdetett falurombolással főképpen a magyarlakta településeket akarta megsemmisíteni.
Amit a korabeli román állam Erdélyben tett, az iskolát teremtett a többi kedvezményezett számára is. A mai Kárpátalja szegénysége mellbevágó. Beregszász egykori csillogó világára csak egy-egy erősen megkopott épület, még lefoszlottságában is díszes étterembelső emlékeztet. Itt Csehszlovákia lett az úr az első világháború után. Gulyás Lászlótól megtudjuk, akárcsak Erdélyben, itt is hamar megkezdte az új tulajdonos a gazdasági kiszipolyozást. A cseh elit kijelentette, hogy Kárpátalja nem szerves része az ország gazdasági rendszerének, hanem a gyarmata. A terület azért is volt értékes Prágának, mert általa közvetlen katonai kapcsolatban lehettek Romániával, és így a kisantant majdnem teljes kört húzhatott a megcsonkított Magyarország köré. Amelyről azt feltételezték egyébként, hogy hamarosan kísérletet tesz elvesztett területeinek visszaszerzésére, ezért sem fejlesztették ezeket.
A második világháború után a Szovjetunió lett Kárpátalja új ura, Moszkva fontosnak tartotta, hogy ezzel katonai értelemben belül legyen a Kárpátok vonalán. Kárpátalján mára teljes lett a magyarság elnyomatása. Nyelvtörvény, oktatási törvény, nagyarányú besorozások a keleti konfliktus miatt és így tovább… Gulyás László szerint Kárpátalja lett Trianon legnagyobb vesztese.
Raffay Ernő emlékeztet rá, hogy Pozsonyban csupán egyetlen órát kaptak a magyar családok arra, hogy elhagyják a várost… A cseh elit nemcsak Kárpátalját zárta ki a csehszlovák gazdaság rendszeréből, de a Felvidéket is. Popély Gyula történész szerint azért szerelték le például a Salgótarján–Rimamurány térségi ipari üzemeket is, hogy piacot biztosítsanak annak a cseh iparnak, amely nem tudta hol elhelyezni a termékeit a Monarchia felbomlása után. Gyarmati állapotba került a Felvidék déli, magyarlakta része, Csehszlovákia éléskamrájává alakította át Prága.
A Felvidék déli része a háború után is csupán éléstár maradt. A szlovák fejlesztési pénzek ma is elsősorban északra áramlanak, a hatályban levő nyelvtörvény és a kettős állampolgárság mai napig aggasztó kérdése is rendezésre vár. A második világháborút követő lakosságcsere és a reszlovakizáció a Felvidék teljes annexióját szolgálta, jól jellemzi a mai állapotokat, hogy a bíróság 2015-ben a még mindig hatályban tartott beneši dekrétumokra hivatkozott egy magyar felmenőkkel rendelkező polgár ügye kapcsán hozott határozatában.
Hihetnénk, hogy legalább Burgenlandban másként alakult a magyarok sorsa. Mai becslések szerint tízezren élnek ott. Mindent elárul, hogy az osztrák kormány 1995-ben gazdaságilag elmaradt tartománnyá nyilvánította Burgenlandot. Ez a relatív szegénység persze nemcsak az ottani magyarokat, de az osztrákokat, horvátokat, szlovénokat is sújtja.
A horvát és szlovén állam által birtokolt egykori magyar területeken ugyanaz történt Trianon után, mint Jugoszlávia más régióiban, mindenekelőtt Vajdaságban. A Bácska és a Bánát bő gabonatermése, a magyar gazdák hozzáértése táplálta Jugoszláviát. Főként Tito idején jelentősebb ipartelepítés is történt a Délvidéken, de kialakult egy sajátos helyzet. A jól teljesítő Délvidék és az eleve fejlettebbnek számító Horvátország és Szlovénia nagy befizetésekkel stabilizálta a belgrádi államkasszát – Vajdaságra erre külön adónemet talált ki a belgrádi vezetés –, de keveset kapott vissza mindebből. Tito az elmaradottabb déli részek támogatására folyatta el a pénzeket. Nem véletlen, hogy a vajdasági szerbek is területi autonómiát követeltek emiatt.
Horvátországban és Szlovéniában a magyarság asszimilációja ma a legégetőbb kérdés, amely sajnos inkább önkéntes, mint erőszakos folyamat. Vajdaság, amely a Délvidék Szerbiához tartozó része, különösen megszenvedte a délszláv háborút. Többszörösen is. Például a Kninből, majd később, a koszovói konfliktus idején Mitrovicából menekülő szerbek szinte azonnal lakást és munkalehetőséget kaptak. Az ott élő magyarság kárára. Több kirúgás és felmondás született emiatt, az etnikai diszkrimináció magasiskolájaként. Ráadásul a szerb sovinizmus által gerjesztett atmoszféra Vajdaságban magyarellenes fizikai atrocitásokhoz vezetett.
Tito halála után pillanatok alatt szétrobbant az a népek közötti viszonylagos béke, amely a kicsit nyugatias jugoszláv jólét idején alakult ki. A horvátok, szlovének, de a montenegróiak is vissza tudtak húzódni új államaikba, Koszovó kiharcolta függetlenségét, a Délvidék magyarjainak erre nem volt lehetősége. Ma, különösen a migrációs válság és a szerb uniós csatlakozási törekvések látványosan javult Belgrád és Budapest kapcsolata. De ettől a Délvidéken még nincs minden rendben.
El kellett jönni a 2010-es kormány- és „rendszerváltásnak” ahhoz, hogy a magyar állam végre tegyen az elrabolt területeken élő nemzettársaiért. Nemcsak az ottani magyar nyelvű oktatás és a fiatal magyar családok támogatásával, nemcsak markáns diplomáciai lépésekkel, ahogy ez történt Kárpátalja esetében, hanem az ottani magyar vállalkozók, vállalkozások aktív segítésével is. Csak 2018-ban 1520 felvidéki magyar vállalkozót és vállalkozást támogatott a magyar állam. Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár beszélt arról a rádióban nemrég épp e támogatások kapcsán, hogy úgy érzi, elkezdődött a Kárpát-medence magyarságának egységesedése.
