– Mi késztette A millenniumtól Trianonig kiadására?

– A történeti irodalomban korábban általánosan terjesztett vélekedés szerint Trianont bizonyos bűnök okozták, elsősorban a nemzetiségek elnyomása, bár ezt ilyen nyersen ma talán már nem mondják ki. Egyes történészek most is szívesen beszélnek mítoszokról, legendákról, tévhitekről, de azokat valahogy mindig a magyarok körül keresik, és hogy, hogy nem, előbb-utóbb meg is találják. Nem fordítanak azonban figyelmet arra, hogy a környező népek nemzeti mozgalmának, nacionalizmusának a külföldi képviselői milyen képet festettek a magyarokról. Azt még úgy-ahogy vizsgálják, hogy mi volt a magyarok képe a külföldről, de azt már nem, milyen volt a külföldnek a magyarokról alkotott képe és főként, miként alakult az ki, pontosabban, kik járultak hozzá annak a képnek a kialakításhoz, hogyan és miért. Mindazonáltal korántsem arról van szó, mint amit a trianoni szerződés, pontosabban annak függeléke, a Millerand-levél expressis verbis kimond, amikor ezeréves elnyomásról beszél. A történelmi irodalomból nem derül ki elég világosan az, hogy a régi polgári szerzők is kritikával illették a korábbi időszakok, adott esetben a dualizmus idejének nemzetiségi politikáját. Horváth Jenő 1937-ben kiadott munkája ebben a tekintetben kimondottan hiánypótló, lévén diplomáciatörténeti szempontból megírt alapos elemzés. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy a politikai pályára készülők alaposan megismerjék a nyugati nemzetek gondolkodásmódját és kultúráját. Erős meggyőződése volt, hogy az egymást egyébként is kiegészítő diplomáciai történelemnek és nemzetközi jognak a kutatásban és az oktatásban együtt kell haladnia.

– Milyen képe volt tehát a nyugati közvéleménynek Magyarországról?

– Amikor a két szövetséges nagyhatalmi tábor már létezett, az antant próbált fogást keresni a központi hatalmakon, ami Németország tekintetében nagyon nehéz lett volna. Ott volt azonban az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű jellege. Az antant azonban ejtett egy alapvető hibát, ami örök bélyegként letörölhetetlenül ott éktelenkedik a tettesek homlokán, ugyanis a Monarchiát és benne a soknemzetiségű Magyarországot már felbomlása-felbontása előtt virtuálisan előre feldarabolták: Hungáriát és Magyariát emlegettek – ilyenek pedig soha sem léteztek. Jó néhány, a nagy háború utáni „béketárgyalásokon” is az antant körül tüsténkedő „szakértő” azt híresztelte, hogy „a magyar állam egybetartozása meglazult” – szó szerinti idézet Seton-Watson angol hírlapírótól. Ez a megközelítés kizárólag azt a célt szolgálta, hogy szembeállítsa egymással az ezredéve együtt élő népeket.

– Miként hatott mindez a nemzetiségekre?

– Népek, nemzetek régtől fogva léteztek. A dolog jellege azonban alapvetően megváltozott a francia forradalommal, ami az államot a nemzettel azonosította: mindenki, aki az állam határain belül él, a nemzet tagja. Külsőleg jogkiterjesztésről volt szó, egy jelentős demokratikus lépésről; igen ám, de ez egyben a helyi színek megszüntetését is jelentette, uniformizálást. Szemben a középkori keresztény univerzalizmussal, ami sokszor még a kiváltságokra épült, azokat a nemzeti-polgári társadalom céltudatosan kiirtotta, elsősorban Franciaországban. A közép- és kelet-európai népek nemzeti gondolkodására a francia példa volt a legnagyobb hatással, de a német nacionalizmust is a napóleoni háborúkra adott válasznak kell tekintenünk – ez erősödött meg aztán Bismarck idejére. Mindez Oroszországban nem nyerhetett teret, mert a cári rendszer szigorúan lefojtotta, miközben a balkáni nemzeti átalakulások bábája kívánt lenni. Az önálló államiságukat a középkorban elveszített balkáni népek, bár még népi-nemzeti szállásterületeik, települési területeik határai is meglehetősen bizonytalanok, elmosódottak voltak, mind a nagyság bűvöletében éltek. Majd a nemzetiségi mozgalmak a kulturális szintről a politikai szintre lépnek. Ezek a politikai vágyak voltak azok, amik beleharaptak részben a Monarchia, de különösen Magyarország testébe, hiszen jószerével a „csehszlovák” nemzeti gondolat sem volt egyéb, mint annak a területszerző törekvésnek az ideológiai díszcsomagolása, hogy az Ausztria részét képező Csehország magához akarja ragadni a szlovákok által is lakott magyar Felvidéket.

– Hogyan jöttek létre a nagyhatalmi szövetségek?

– Ezek kialakulása nagyjából az 1896 és 1907 közötti időszakra tehető. A századelőn volt egy lehetőség a két iparos és kereskedő nemzet, az angol és a német megegyezésére, ami azonban nem jött létre. A National Review 1901 novemberi számában az orosz nagykövet tudtával és egyetértésével megjelent egy cikk, ami Angliának a német helyett orosz szövetséget ajánlott – ezzel a hatalmaknak egy egészen más csoportosulása jöhetett létre. A britek már ekkor elfogadták, hogy a Japán elleni csúfosan elvesztett háború után Oroszország a gyengélkedő török birodalom által tovább kézben tartani nem tudott Balkán, illetve Közép- és Kelet-Európa felé bővítheti érdekszféráját. A cári Oroszországról nem csak Lenintől tudjuk, hogy a népek börtöne volt, miközben más népeket pedig szinte megszállottan folyton fel akart szabadítani – ezzel már Dosztojevszkij is el volt telve. A bukaresti orosz követség támogatásával 1901-ben kiadtak egy térképet, ami Magyarország déli és dél-keleti területeit Szerbia illetve Románia részeiként tünteti fel. Történelmi tény, hogy a XX. század elején a balkáni háborúk hátterében is Oroszország mesterkedett a békétlenség gerjesztésében. A német és osztrák külügyi hivataloknak már 1912-ben tudomása volt arról, hogy az orosz kormány pontosan megnevezett magyar területeket „ítélt oda” Szerbiának és Romániának. Horváth Jenő kimondja, hogy 1914-ben a Monarchia, azon belül is különösen Magyarország összehangolt orosz-szerb-román támadás fenyegetettségében állt. Mindazonáltal Magyarország volt az egyetlen nemzeti mozgalom, amelynek egyáltalán nem állt szándékában bármely más országtól területet elragadni. Tisza István miniszterelnök a végsőkig a háború ellen volt, annyira, hogy a közös minisztertanácsban elfogadtatta, megfelelő formában közöljék a hatalmakkal, a Monarchia győzelem esetén sem gondol Szerbia megcsonkítására! Magyarország egész egyszerűen a fennmaradásáért harcolt Az írástudók lázadása című művében írja Julien Benda: „Századunk valóban úgy lesz egykor emlékezetes, mint a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada”. Horváth Jenő megfogalmazása szerint egy angolszász-német jellegű XX. század helyett egy szláv-orosz XX. század köszöntött Európára.

– A Monarchia szétesett, Magyarországot a nagyhatalmak szörnyűségesen feldarabolták, az elsőből következő második világháborúban Európa végzetesen kivérzett, súlyát vesztette és végső történelmi következményként reménytelenül az Amerikai Egyesült Államok uszályába került…

– Babits Mihály így fogalmaz Benda könyve elé írott előszavában: „Pacifisták voltunk és ma – hadd legyünk csak nacionalisták! Magam is az vagyok. De ennek a nacionalizmusnak ugyanaz a lényege, ami a pacifizmusunké volt: az erőszak elvének tagadása.” Apponyi Albert tudvalevőleg népszavazást kért az összes elszakításra ítélt területen. Most is sokan úgy próbálják beállítani, mintha ez taktikailag hibás lépés lett volna. Ezzel a felfogással végképp nem érthetünk egyet, hiszen ez lett volna az egyetlen demokratikus lépés az egész történetben. Másrészt viszont azok a nemzetiségi gyűlések, amik kinyilvánították a Magyarországtól való elszakadást, legfeljebb részben voltak reprezentatívak, de a szerbek egyszerűen csak bevonultak. Arra a tényre azonban, hogy a magyarokat senki nem kérdezte meg, szinte alig fordít figyelmet a mai történelemírás, ehelyett azon rágódik, hogy vajon valóban hajózhatónak gondolták-e a nyugatiak a Ronyva folyót, vagy tudták, hogy nem hajózható, vagy ezt a magyarok találták ki később. Horváth Jenő a magyarok népszavazási kérésének elutasításával magyarázza, hogy a lelkek nem tudnak megnyugodni. Egyes történészek a revíziós mozgalmat is úgy próbálják beállítani, hogy nagyrészt a Horthy-rendszer legitimizálásának eszköze volt. A revízió gondolata előbb-utóbb bizonnyal elhalt volna, ha az utódállamok betartották volna a kisebbségek jogainak biztosítására vonatkozó sevres-i szerződést, ami az újonnan meghúzott határok fennmaradásának ugyan kikötött, de a nagyhatalmak által soha számon nem kért feltétele volt.

– A „jugoszláv” illuzionisták a magyarok elleni féktelen gyűlöletüknek nap mint nap szabad folyást engedve teszik megkérdőjelezhetetlenné balkániságukat; Románia fennen hirdeti „nemzetállam” mivoltát és a magyarok autonómiát célzó törvényjavaslatának beterjesztésére azonnal összehívják a nemzetbiztonsági tanácsot…

– A nacionalizmus légkalapácsnak bizonyult, ami a háború vihara által megtépázott épületet kíméletlenül szétverte a benne évszázadok óta együtt élő népek feje fölül. Egy állam épületének felhúzása hosszú időt vesz igénybe, sok türelmet kíván, az építőmesterek, a kőművesek, az inasok és az építőanyagot hordók összehangolt, kitartó munkáját feltételezi. A bontott anyagot elhordták és abból egy ugyanolyan szerkezetű épületet, soknemzetiségű államot akartak felhúzni, mint amilyen a Monarchia vagy Magyarország volt. Csupán azt nem vették számításba, hogy az építkezés ideje alatt is lakni kell valahol… Ráadásul az egyoldalú – csehszlovák vagy a jugoszláv – eszmék gyengének bizonyultak ezeknek az országoknak az összetartásához; legfeljebb arra voltak alkalmasak, hogy felerősítsék a szlovák, illetve a többi délszláv nép nacionalizmusát. A térséget pedig azóta is átjárja a szél, tépázza a nagyhatalmak által felkeltett vihar. A Kárpát-medence nem a Kárpát-medenceieké. Catoval ellentétben csak azt mondhatjuk, Hungariam esse restaurandam! – Magyarországot újra kell alkotni!