Volt egyszer egy Kunság

Mintha a kunok atyaistene dobta volna fekete süvegét a Kunság ért kalászos mezejére… nagyjából ez a lírai hasonlat jut eszünkbe amikor távolról meglátjuk a szanki Kiskun Emlékhely épületét. Merthogy biz’ isten olyan, mintha egy nyurga jurta és egy kunsüveg modernül népmesei keveréke volna. Az emlékhely egy rejtett kincs Kiskunmajsától alig tíz kilométerre, és noha már 2018-ban átadták, mégis kevesen ismerik. Nagy kár! Benne ugyanis hazánk legrészletesebb és leglátványosabb kun témájú kiállítását láthatjuk, meglepően szépek a fali történelmi grafikák, és szemrevalók a kunos buzogányok, kincsleletek is. Kiállítótere hatalmas, magas jurtabelsőt formáz, és végigkalandozhatjuk benne a kunok történetét a Szent László-legenda kun párviadalától kezdve egészen a jelenkorig, kinn pedig skanzenszerűen láthatjuk beolvadásuk történetét a jurtától a helyi huszadik századi kovácsműhelyig. És még egy kunhalmon is elmélázhatunk a naplementében Zank vezér földjén. Olyan hely ez, amelyet érdemes gyerekkel meglátogatni; higgyék el, a vitézi kunsisak fém álarca láttán a kisfiúk ilyen öltözetben akarnak majd farsangolni, nem holmi transznemű Marvel-hős rózsaszín köpenyében!

Biztos kunkötés

Szankon tartották nemrég a III. Kun Találkozót, rengeteg kun településről jöttek vendégek, akiket a „kunság” köt össze. De jogosan merül fel bennünk, hogy manapság ki tartja magát kunnak. Vajon a tarsolylemezes, ősi viseletes fiatal férfi, aki a családjával jött a rendezvényre, kun származású-e, vagy csak utólag azonosult ezzel az identitással; hát a többiek, helyi népviseletükbe öltözve vajon „csak” regionális tudatuk révén hivatalosak ide? Az identitás sokrétű fogalom, belefér a vérségi, nyelvi, tudati kapcsolat vagy a hagyományok megőrzése és a lokálpatriotizmus is. Ám a kunok nyelvéből csak a Miatyánkjuk maradt meg, a török hódoltság zivataros évszázadaiban pedig a kunok nagy része is elpusztult vagy a rácjárások miatt északabbra költözött, mégis mindmáig vannak, akik az ősi nomád nép büszke leszármazottjainak tartják magukat.

Ha netalán azon tűnődünk, hogy vajon élnek-e még közöttünk az egykori nagy, türk nyelvű nép leszármazottjai, akkor elég, ha megnézzük Kunkovács László fotográfus kunsági fényképeit, azokon ugyanis felfedezhetünk olyan arcokat, amilyeneket legközelebb Közép-Ázsiában láthatunk. És aki nyitott szemmel járja a vidéket, észreveheti, hogy néhányan most is őrzik markáns keleti embertani vonásaikat, ám nagyrészt anélkül, hogy kun identitásuk volna, vagy bármit is tudnának családjuk eredetéről. Mindez nem légből kapott állítás, hisz Bogácsi-Szabó Erika genetikus doktori értekezésében a korabeli kun és a jelenkori csengelei népességet vizsgálva leírja, hogy a mai magyar populáció génállományában jelen van a kelet-ázsiai F haplocsoport, amely múltbéli ázsiai genetikai kapcsolatait tükrözheti, hiszen szinte nem fordul elő Európában; a populációk genetikai távolságát tekintve a csengelei kunok a legközelebb a mai finn, komi és a török népcsoportokhoz állnak. A részletes, nagy kutatásokkal még adósak a tudósok.

És bizony sokan tartják számon a kun származásukat, például Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége is, aki pár évvel ezelőtt azt nyilatkozta egy interjúban, hogy büszke kun vérére, ráadásul öt gyerekük közül háromnak mongolfolt volt a hátán, amikor megszületett. Kunok tehát ők is. Ahogyan Fazekas Sándor korábbi vidékfejlesztési miniszter, Mándoky Kongur István magyar nyelvész és turkológus, valamint Kálomista Gábor filmrendező is, aki egy interjúban így fogalmazott: „Kun származású ember vagyok, addig megyek, amíg betöröm a fejem.” Ez lehet az a bizonyos kun konokság megnyilvánulása. Megkérdeztünk hát kunügyben családfakutatót és karcagi származású történészt is.

Gyökerek

A kun családfák kutatását ugyanúgy kell elkezdeni, mint bármely más magyar családfáét, mondja lapunknak Hidvéghy Norbert családfakutató.

– A kun származást nevekből nem lehet tudni, ez inkább egy területhez, a Kunsághoz tartozó identitást jelöl, genetikailag már felhígult a népesség. Így arra mondjuk, hogy kun családfája van, aki magyar, és a Kunság területén él. Esetleg még a Kun mint családnév is lehet árulkodó, bár ez sem minden esetben, ugyanis Kiskunlacháza környékén az oláh cigány közösségben is viszonylag gyakori a Kun családnév, ami feltételezhetően a Kunságból való származásból alakult ki – fejti ki Hidvéghy Norbert megjegyezve, hogy már 15 éve bújja a levéltárakat, de érdekes módon olyan ügyfele nem volt, aki a kun őseit szerette volna kutatni. Jómaga anyai ágon jászsági származású, és mint tudjuk, a jászok a kunokkal együtt jöttek be az országba. A kutató egyik őse Kálmány János, Jászfényszaru főbírája volt, aki pénzzel támogatta a falu templomának felépítését, valamint több redemptus őse szintén jelezhet jász és a kun iden­titást.

– Dédapám ősei szinte mind Jászfényszaruról származnak, azt viszont tudni kell, hogy a jászok is igen kevertek. Nagyapámnak nagyon vékony szeme volt és kissé sárgás bőre, ám a török idők alatt keveredtek az észak-magyarországi palócokkal és szlovákokkal, ezek a családnevekben is megjelennek. Egyébként jelenleg is dolgozom egy kunsági családfán. A kiinduló személy a délvidéki Bácskossuthfalván született, ahova a Jászságból és a Kunságból telepedtek a családok a XVIII. század végén. Ebben a családfában sajnos pont a névadó ágat nehéz összekötni a betelepülés előtti ősökkel, mert amíg megtörtént a betelepülés, nem anyakönyveztek, így a megbízóm ősét sem Bácskossuthfalván, sem az eredeti származási helyükön nem regisztrálták – mondja a Multkutatas.hu szakértője. Hidvéghy szerint teljes bizonyossággal nem lehet igazolni, hogy a betelepülő kunok leszármazottja valaki, ezt csak azzal lehetne, ha egyértelműen tudnánk, hogy a család évszázadok óta az adott területen élt. A redemptusok esete pedig kétértelmű, hisz ha valaki redemptus volt, vagyis 1745-ben pénzzel „visszaváltotta” a török hódoltság idején elvesztett kiváltságait, azt az anyakönyvekben feljegyezték a papok, ez hivatkozási alap valakinek a jász vagy épp kun származására.

Birkafej

A redemptusság hivatkozási alap lehet, de semmit sem bizonyít – így tartja Kása Csaba történész, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértője is. A történész apai ágon kisújszállási, anyai ágon karcagi származású, szinte minden felmenője ebből a két városból származik. Ám hogy van-e közöttük valóban kun eredetű család, azt nem lehet tudni, ugyanis a Nagykunság településein elnéptelenedésük és újratelepülésük után, az 1720-as, 1730-as években kezdődött el a lakosság vallása alapján a református egyházban az anyakönyvek vezetése, ezért aztán kevés a lehetőség az elnéptelenedés előtt és az újratelepülés után élt családok folytonosságának vizsgálatára.

– Kásák már az anyakönyvezés megkezdésekor éltek Kisújszálláson, őseim is ott laktak, mígnem nagyapám a pénzügyőri pályát választva állami alkalmazásba nem lépett. Több szolgálati hely után 1948-ban Karcagra vezényelték, ahol később nyugdíjazták, és a család ott ragadt. Így én is Karcagon születtem. Mindkét ágam ősei Karcagon éltek az anyakönyvezés megkezdésekor – mondja a történész, és szerinte a közös származástudat máig él a régióban. A karcagi, kisújszállási lakosok, ha ük- vagy dédszüleik a városban éltek – függetlenül attól, hogy családjuk mikor került oda –, általában kunnak vallják magukat. Ez a tudat az önmegváltásból, az úgynevezett redemptióból eredhet, ugyanis a török kiűzése után a bécsi udvar a Jászkunságot fegyverrel szerzett területnek tekintette, lakosainak ősi kiváltságait eltörölte, majd 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek, amely földesúrként vette kezelésbe birtokát. 1731-ben új tulajdonosa lett a kerületnek, a Pesti Invalidus Ház. Maradt a földesúr–jobbágy jogviszony, a kizsákmányolás pedig fokozódott.

– Hosszas alkudozás és egy karcagi küldöttség némi furfanggal fűszerezett bécsi útja után az uralkodó, Mária Terézia lehetőséget adott az önmegváltásra. A Jászkunság akkora gazdasági erővel bírt, hogy 1745-ben végig is tudta vinni; az erre jelentkező lakosai összeadták a váltság összegét, a királynő visszaállította a régi jogokat, a földet pedig olyan arányban osztották fel egymás között, amilyen arányban egy-egy fő részt vállalt a pénzügyi alap megteremtésében. Ebben pedig bárki részt vehetett, akinek volt pénze. A föld magántulajdonba került, a jobbágyi terhek megszűntek, a térség gyors gazdasági fejlődésnek indult. Tehát a közös származástudat lényege szerintem nem annyira a kun népi tudat, hanem az ősök kun jogokhoz kötött redemptióban való részvétel: a kollektív nemesi rang örököseinek lenni – véli a történész.

A fentiekhez kapcsolódik természetesen a közös történelemtudat, a hagyományok és szokások megtartása és megőrzése is. Kása Csaba szerint Kisújszállásnak és Karcagnak szinte nincs olyan némileg iskolázott lakosa, aki nem volna tudatában a kun eredetnek, települése története főbb eseményeinek.

– A hagyományok megtartása közül első helyen a karcagi birkapörkölt elkészítése áll, amelynek lényege, hogy egyben főzik meg a birka egész testét, a fejjel és a lábakkal együtt, utóbbiakat előtte alaposan megperzselik és megtisztítják. A köztudat szerint a módszer a régi sztyeppei hagyományok továbbélésén alapul, és valóban, a közép-ázsiai nomádok mindmáig egészben, fejestül főzik meg a juhot. A birkapörkölt a legnagyobb családi ünnepek étele, sok helyen a hozzá kapcsolódó szokásokat is megtartják – mondja a történész.

A birkafej számít a legfinomabb résznek, azt általában a legmegbecsültebb családtagnak szolgálják fel, lakodalomban pedig a birka fejét és farkát a menyasszonynak tálalják fel, célozva az elvárható gyermekáldásra. Az állatokkal való foglalkozás, a legelőn való huzamosabb ideig való tartózkodás során kialakult táplálkozási szokásokat is kun eredetűnek tartja a néphagyomány, jellemzően ilyen például a pergelt tésztaételek fogyasztása.

A hagyományos társadalom felbomlása az 1867-es kiegyezés után felgyorsult, a kommunista elnyomás alatt a parasztság tönkretétele, az erőltetett iparosítás keltette népvándorlás pedig befejezte a folyamatot. Az elmúlt harminc év multikulturális és globalista hatása végleg visszafordíthatatlanná tette a változást.

– Talán az én nagyszüleim nemzedéke volt az, amelyik az 1890–1910-es évek táján született, és még tovább tudta adni a hagyományos tudást, örökíteni a régi jó szokásokat – mondja a történész. És talán árulkodó lehet, hogy a hagyomány szerint a kun nyelv utolsó beszélője a karcagi Varró István volt, a XVIII. században.