Keresett kifejezés: | Oldal 55 a 78-ből

Ágoston Balázs

A Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa; újságíró

1976-ban születtem Budapesten. Gyerekkorom óta szeretek olvasni és írni, a nyomdafesték illata máig lenyűgöz. Tizenkét éves koromban a kor felemás világhoz vezető, valódi rendszerváltást csak 2010-ben eredményező erjedésében néhány osztálytárssal és baráttal Nemzeti Front néven „pártot”, Nemzeti Híradó címmel „lapot” alapítottunk gyerekes lelkesedéssel, de a szellemi irányvonal és az Ügybe vetett rendíthetetlen hit akkor is tudatos volt, és ma is az.

További részletek

Nem véletlen, hogy első publikációm a Magyar Fórumban jelent meg olvasói levél formájában 1991-ben. Később a Hunnia, az Új Idők, az Ez a Hét hasábjain jelentek meg írásaim.

A Demokratának az első lapszám, 1994 Szent István-ünnepe óta olvasója vagyok, 2002 óta pedig munkatársa. Sorsszerűség? Véletlenek nincsenek, ahogy mondani szokták, a véletlen Isten inkognitóban.

Vallom, hogy a magyar ételkultúra és a magyar bor nemzeti identitásunk szerves része, nélkülözhetetlen számomra a szakrális-szép-valódit nyitogató képzőművészet, a valóságot korlenyomatozó szépirodalom és a mélységekbe-magasságokba hatoló, stílusoktól és koroktól független de a mindezeken átívelő állandóságokkal nagyon is összefüggő komoly zene (szigorúan így, különírva, mert e jelző nem műfajt, hanem művészi megközelítést azonosít.) 1988 óta szurkolok hűséggel, kitartással a Bozsik Stadion Északi Kanyarjában annak jegyében, hogy „Kispest az életünk, bármerre tévedünk, a csapatért mi mindent megteszünk!”, és mondhat bárki bármit, számomra a világ legismertebb magyarja, Kispest legendája, Puskás Ferenc minden idők legjobb futballistája.

Az erőszakkal elszakított véreinknek visszaadandó magyar állampolgárságról szóló 2004-es kétigenes népszavazás félsikere után az Egyesült Magyar Ifjúság és az Erdélyi Magyar Ifjak erdélyi, délvidéki és csonkaországi nemzetpolitikai táborainak szervezőjeként, közreműködőjeként szolgáltam a magyar ügyet.

Vezéreszmém szerint Isten nélkül semmi sincs, vele minden lehetséges, a család szeretetközössége az egyetlen értelmes éltető közeg, a Kárpátok koszorúja ölelte, bár ma nyolc részre szakadt, de Szent István király által a Szent Korona fősége és a Boldogasszony oltalma alá helyezett, a valamikori jövőben újraegyesítendő egész hazán kívül nincsen számomra hely.

A toll vagy épp a billentyűzet ezért a szememben az Istenért, családért, hazáért, nemzetért folytatott igaz és nemes harc fegyvere. Hitem szerint az újságírás elsősorban nem krónikás küldetés, a sajtó lényegileg nem fogyasztóvédelmi panaszkönyv, nem is őrkutya, pláne nem független hatalmi ág, hanem a keresztény magyarságunk sorskérdéseiben folytatandó bajvívás egyik fegyverneme. Tamási Áronnal vallom: „nevelni kell és tanítani. Eszméket adni, melyekért érdemes élni s amelyeket itthagyni e földön szívfájdalom. Feltámasztani a hitet, hogy csak emberségesnek és igazságszeretőnek érdemes lenni. És elhitetni: magyar légy kibúvó nélkül, mert ha kibújsz, a végén idegen dombon fogod a sebeidet vakargatni.”