Már az elnevezés is megtévesztő, mert a kőolaj nem a hétköznapi olajhoz hasonló folyadék, hanem természetes eredetű cseppfolyós szénvegyületek – főleg szénhidrogének – bonyolult összetételű elegye; helytelenül ásványolajnak is nevezik. Kékeszölden fluoreszkáló, vörösesbarna-feketésbarna átlátszatlan folyadék, fajsúlya 0,73-1,00 között változik. Összetételétől függően szobahőmérsékleten hígan folyós vagy kenőcsös állagú. A különböző kőolajok összetételüket illetően lelőhelyük szerint változnak, eddig több mint 300 szénvegyületet különítettek el belőlük. A kőolajból főleg paraffinokat, nafténeket, fenolokat, karbonsavakat, kéntartalmú és nitrogéntartalmú vegyületeket különítettek el. Feldolgozása két fő művelettel történik, tisztítással és lepárlással.

A XIX. és XX. század fordulóján a kőolaj jelentősége rohamosan nőtt. Az Otto-motor és a Diesel-motor feltalálása után gépjárművek, repülők és a gazdaságos olajtüzelés nélkülözhetetlen alapanyaga lett. Ettől kezdve beindult az olajkitermelés, amely mára elérte a rablógazdálkodás szintjét. Nehézséget, sőt pánikot okoz, hogy a kőolaj egy adott időszakban keletkezett a földtörténet során, így a készlet adott; a jelenlegi ütemben történő felszínre hozása lassan a készletek végét jelenti.

A kőolaj és a földgáz rendszerint együtt fordul elő a természetben. A spontán feltörések környékén évezredek óta ismerték ezt a különös anyagot, de az elfedett telepek kutatása csak a XIX. század közepén indult meg. Az első írásos nyom a Gilgames-eposzban (Kr. e. 1500) található, ahol leírják, hogy az akkád és sumer kultúrák építkezéseikhez már Krisztus előtt háromezer évvel aszfalt kötőanyagot használtak. Az egyiptomi múmiák balzsamozásához, kosarak vízhatlanná tételéhez is bitument használtak. Az öröktüzeket földgáz táplálta a perzsa fars vallás oltárain.

A Krisztus utáni első században kopt alkimisták desztillálták a kőolajat. A középkori kínaiak és az Európára törő tatárok olajjal átitatott nyílvesszővel támadtak az ellenségre; így gyújtották föl a mohi csatában a magyarok szekértáborát is.

A rendszeres kitermelés a XIX. században Európában és Amerikában egy időben indult meg. Az első fúrt kutak Pennsylvaniában és Németországban adtak olajat. Sokat vitáztak a kőolaj keletkezésének mikéntjéről, végül elfogadottá és bizonyítottá vált a szerves anyagokból, különböző növényi és állati maradványokból való telepek kialakulása, oxigénmentes körülmények között. Különösen a nagy folyók torkolatánál, elzárt tengerrészek, öblök, korallzátonyos tengerpartok területén gyűlik össze sok szerves anyag, ahol nagy kőolajtelepek képződhetnek. Az olajjá válásban nagy szerepe van a nyomásnak, a hőmérsékletnek, a katalizátoroknak (például agyagásványok) és az anaerob baktériumoknak.

A Mississippi deltájából, valamint a Mexikói-öböl partjáról származó minták a fenti keletkezéselméletet igazolják; az említett telepek szinte újkoriak, 3-14 ezer évnél nem idősebb organikus képződmények.

A nemrég fölrobbant tengeri olajfúrótorony éppen a Mexikói-öbölben működött. A Deepwater Horizon nevű torony 84 kilométerre van Louisiana partjaitól. A mobil torony 121 méter hosszú és 78 méter széles, több mint kilencezer méter mélyre tud lefúrni. Tulajdonosa a Transocean nevű cég, amely a British Petrollal (BP) van szerződésben. Az április 20-án történt robbanás után 150 ezer liter olaj ömlött a Mexikói-öböl vízébe. A víz tetején úszó olajfoltot, ami a robbanás után egy héttel elérte a másfélszeres Balaton méretet, műholdakkal követik. Kiderült az is, hogy a korábban becsültnél ötször több nyersolaj került a vízbe, emellett 1500 méteres mélységben újabb szivárgást észleltek. A fúrótorony alatt 1500 méter mélyen van a tengerfenék, ami megnehezíti az elfojtási kísérleteket. A fúrótorony szerkezete a robbanást követő második nap süllyedt el, akkor törött el az a vezeték, amelyből ömlik az olaj.

Ilyen jellegű balesettel, mondhatni természeti katasztrófával még nem szembesült az Egyesült Államok. Szakértők szerint ez lehet a világ legsúlyosabb olajszennyezése, amely elhomályosíthatja az 1989-ben Alaszkánál történt esetet, amikor elsüllyedt az Exxon Valdez olajtankhajó; a kiömlő olaj az élővilág háromnegyed részét pusztította ki az érintett területen. A világ legnagyobb olajfoltja 1991-ben az első Öböl-háború idején alakult ki a Perzsa-öbölben, ahová Irak több mint egymilliárd liter olajat engedett a vízbe.

Az olajszivárgás leállítása és az olajfolt összegyűjtése külön problémát jelent. A legveszélyeztetettebb állam – Louisiana – partszakaszán műanyag olajgátakat helyeztek ki, de ekkora mennyiségű olaj ily módon nem szedhető össze. Kísérleti céllal megpróbálták az összegyűjtött olaj elégetését is, a körbezárt folt mintegy fél óra alatt elégett, a Mississippi-deltájától mintegy 50 kilométerre. Az égetést tovább folytatni nem érdemes, mert így nem semmisíthető meg az egyre jobban szétterülő olajfolt, miután a széljárás elfújja az úszó gátakat, az égetés pedig légszennyezést okoz.

Az egyetlen megoldás a kút elzárása lenne, ami legalább három hónapba kerülne. Próbálkoztak távirányítású eszközökkel elzárni a szelepet, de nem jártak sikerrel. A legutóbbi erőfeszítés sem sikerült. Egy hatalmas fémkúpot engedtek a mélybe a szivárgó olaj összegyűjtésére, de a hideg miatt kristályok rakódtak a kupola belsejébe. Próbálkoztak különböző diszpergáló szerekkel is, több fajtát szétszórtak a tenger felszínén. Számos vegyszert ugyanakkor nem mernek alkalmazni, mert nem ismerik környezeti és egészségkárosító hatását. Különböző bevált régi módszerekkel is próbálkoznak. A felszín alatt olyan kémiai anyagokat fecskendeznek a szivárgás helyére, amitől az olaj molekuláira bomlik, majd lebegő részecskékhez tapadva a tengerfenékre süllyed, ahol az ott élő mikroorganizmusok elfogyasztják.

Az olajszennyeződés sorsa különböző külső hatásokra idővel változik. Sajnos olyan sok környezetszennyezés történt már, hogy külön kutatóintézetek alakultak a megoldás kidolgozására. Szakértők szerint az olaj kezdetben a víz tetején úszik, majd változni kezd. Mivel az olaj összetétele más és más, így a bomlása ettől is függ. Az olajfolt mozgását a víz áramlása és a szél iránya alakítja, ugyanakkor a víz áramlását az árapály és az öbölbeli cirkuláció határozza meg. A szél nemcsak mozgatja a foltot, hanem hullámzás előidézésével az olaj vízzel való keveredését is segíti.

Idővel arányosan az illékonyabb összetevők elkezdenek párologni a felületről. Ezzel megváltozik az úszó olaj összetétele. Fény hatására történő oxidáció során olyan vegyületek képződnek, amelyek később elősegítik az olaj oldódását a tengervízben. A vízzel keveredett olaj rárakódik a tengerfenékről fölkavarodott szervetlen részecskékre, majd ezekkel leülepednek a fenékre. Ott élnek olyan baktériumok is, amelyek elbontják az olajat és a belőle keletkezett vegyületeket. Olyan helyeken – például az Arab-öböl – ahol mindig van egy kis szivárgás, ezek az apró élőlények lassan hozzászoknak az olaj jelenlétéhez. Sőt, olyan fajok is élnek ezeken a helyeken, amelyek szeretik az olajat.

Az olaj lehetséges útjáról és sorsáról az Öböl-háború idején Litertáhy Péter tájékoztatott, akinek szerződése volt a kuvaiti tengerszennyezés-kutatási intézettel és hosszú évekig irányította azt a csoportot. Egy biztos, a helyi viszonyok igen meghatározóak az olajszennyezés sorsát illetően, két hasonló eset jóformán nincs. A védekezést a kiömlést követően azonnal el kell kezdeni, mert az idő múlásával apró cseppekre szétszóródó olaj vékony rétegben szétterül és ezt összeszedni a klasszikus módszerekkel már lehetetlen. Az olajszivárgás a tengeri és parti élővilágra is pusztító hatással van, ami megváltoztatja a régió egész gazdasági életét, hosszabb idő után – amit nem lehet megjósolni, hogy meddig tart – a társadalom szerkezetét is. Az olajréteg által elért környék valaha virágzó halászatból élt, itt található az USA legnagyobb osztrigatelepe, az emberek halászatból és rákfogásból élnek.

Több part menti rezervátum is van a régióban, ahol mintegy 130 madárfaj él, az érintett tengerben pedig négyezer különböző állatfaj. Vadvédelmi szakemberek már eddig is sok ragacsos tollú barna pelikánt láttak. A szennyezés betört a New Harbor-sziget mangroveerdeibe, ahol fregattmadarak tanyáznak, és elpusztult teknősök hevernek a parton. Ahol a Mississippi a tengerbe torkollik, ott van az USA vizes élőhelyeinek mintegy 40 százaléka.

A mocsaras vizeken az olaj összegyűjtése szinte lehetetlen, így évekig, ha nem évtizedekig mérgezi és pusztítja az ott tanyázó élővilágot. Alaszka partjainál még tizenöt évvel a katasztrófa után is mérgező olajmaradványokat mutattak ki az ott élő növényekben és állatokban. A Mexikói-öböl part menti régióiban ez az idő eltarthat húsz évig is. A folyamatosan ömlő olaj nagy területet érint majd: Louisiánát, Mississippit, Alabamát és Floridát, de ki tudja megjósolni, hova sodorja még a hullámzás és a tengeráram az olajfoltot?

Sokan emlékeznek még arra a megrendítő képre, amit 1991-ben mutatott be a televízió egy kormoránról, amelyik lucskos tollairól próbálta leszedni a ragacsos, fekete olajat. Az életéért küzdött, valószínűleg hiába, mert az olajat csak lemosni lehet az állatról.

Még két – vagy talán több, újabb – kísérletet tesznek a mexikói olaj elfojtására, de nem sok a remény. A legbrutálisabb mód sem kizárt, a berobbantás. A tengeri fúrótornyok számának növelése ellen többen is tiltakoznak már. A fémkupolás kísérletet is megismétlik, esetleg forró vízzel kombinálva, hogy a kicsapódó kristályokat a kupolából leoldják. Mindeközben csak tovább ömlik most méreggé változott fekete arany.

Szakemberek szerint olyan óriási a baj, hogy azt emberi beavatkozás már nem tudja megállítani, a természet pedig évtizedekig nem tudja kiheverni. És ez csak egy azok közül a balesetek közül, amit nem lehetett eltitkolni. A világtengereken úszó tankerek és egyéb hajók úgy szennyezik a vizet, hogy a világ nem is tud róla. A szivárgó kútra borítandó kupola kísértetiesen hasonlít az omladozó csernobili szarkofágra. Idővel erről a katasztrófáról sem beszél a világ, a mérgek pedig szedik áldozataikat.

Hankó Ildikó