A sejtések, amelyeket a harcos bolygóról tudtak eddig a csillagászok és űrkutatók, mára bizonyossággá váltak: a Mars életében lehetett olyan időszak, amikor légköre, felszíni hőmérséklete, felszíni domborzata hasonlatos volt a Föld valamikori környezetéhez. Ebből következően több elmélet úgy véli, hogy ott is kialakulhatott egyfajta élet, sőt a merészebb elképzelések szerint még azt sem tartják kizártnak, hogy a földi élet onnan került a bolygónkra. Növelték az érdeklődést a Mars iránt azok a nagy fantáziára valló elképzelések is, amelyek – 1877 óta, amióta Schiaparelli itáliai csillagász először tett említést a Mars felszínén látható, úgynevezett Mars-csatornákról – csak sokasodtak. Úgy vélték, hogy a „csatornákat” marsbéli élőlények készítették, hogy vizet szállítsanak a pólusok vidékéről az egyenlítői területekre. Azóta kiderült, hogy ezek a „hálózatok” természetes eredetűek, hatalmas kanyonok. Aztán sokáig izgatta a embereket az úgynevezett „marsi arc”, amely a természet szeszélye folytán – és egy kis képzelőerővel – valóban egy hatalmas kőből készített emberi arcnak látszik. De városromokat, inka piramisokat, az angliai Stonehenge mását is fölfedezni vélték a bolygó felszínén. Aztán fellőtték az egyre pontosabban és egyre közelebbről fényképező szondákat, és kiderült, hogy ezek mind természetes alakzatok és fény-árnyék játék idézi elő a jelenséget.

A Marsnak igen sok közös tulajdonsága van a Földdel. A Naptól 228 millió kilométerre kering, keringési ideje 687 nap, ami több mint a földinek a fele. A tömegvonzás az általunk megszokottnak a 40 százaléka. Az egyenlítői síkja majdnem 24 fokos szöget zár be a pályasíkjával, így az évszakok a Marson is hasonlóan váltják egymást, mint a Földön. A marsi nap hossza 24 óra 37 perc, a legmagasabb felszíni hőmérséklet elérheti a +15–+20 Celsius-fokot. Légköre ritka és 90 százalékot meghaladja a széndioxid-tartalma, ami mérgező az emberi szervezetre. A talajt bazaltos kőzet és por alkotja; a szelek olykor hatalmas porviharokat kavarnak. Hatalmas kráterek tarkítják a felszínt, amelyek közül egynéhány 300 méternél is nagyobb, valószínűleg becsapódó kisbolygók alakíthatták ki őket. Déli féltekéjén számos kör alakú medence látható, a legnagyobb a 2000 km átmérőjű Hellász. Legnagyobb vulkánja az Olympus Mons, átmérője az alapjánál 600 km. Érdekesek a sarki hósapkák; a krátereket fagyott fehér anyag tölti ki. Régebben ezeket fagyott víznek gondolták, ma inkább szárazjégnek (szén-dioxid) vagy jég és szárazjég keverékének tartják. Víz jelenleg nincs a Marson, de az aktív vulkánok idején lehetett. Erre utalnak egyes felszíni képződmények (kiszáradt folyómedrek, törmelékkúpok stb.).

Az első, Marsot meglátogató űrszonda az amerikai Mariner–4 volt 1965-ben. A Viking szondákat a NASA fejlesztette ki a Mars bolygó tanulmányozására. A Viking–1 1975-ben indult a Földről (augusztus 20-án), a Viking–2 1975. szeptember 9-én. A legutolsó adat 1982. november 11-én érkezett a Viking–1-ről. A Viking szondák sikerei után 1992-ben a Mars Observert indították a vörös bolygó felé, de 1993. augusztus 21-én, anélkül hogy feladatát teljesítette volna, megszakadt vele a kapcsolat. Pótlására indították 1997. november 7-én a Mars Global Surveyort; feladata a bolygó globális feltérképezése volt. Küldetését siker koronázta. Ugyancsak sikeres volt a Mars Pathfinder küldetése, amelyet 1996. december 4-én indítottak útnak. A szonda 1997. július 4-én simán leszállt a hajdani marsi folyó, az Ares Vallis torkolatvidékére.

Többször írtunk arról, hogy nem mindegy, hogy mikor indítanak nagyobb szondákat a Marshoz. A történelmi idők legnagyobb Mars-közelsége 2003. augusztus 27-én következett be, amikor „szomszédunk” csupán 55,5 millió kilométerre volt a Földtől. Így érthető, hogy mindazok az országok „ugrásra készen” álltak, amelyek szondát készültek indítani a vörös bolygóhoz. Mondhatjuk, hogy 2003 a Mars-kutatás éve volt. Ugyanis júniusban négy űrszonda indult útnak: egy amerikai keringő és leszállóegység, valamint két amerikai marsjáró (a Spirit és az Opportunity). Csatlakozott az előbbiekhez az 1998-ban felbocsátott japán Nozomi, amelynek 1999-ben kellett volna elérni a Marsot, de meghibásodás miatt ez akkor nem sikerült. Az Európai űrügynökség (ESA) első Mars-szondája, a Mars Express a kazahsztáni Bajkonurból startolt. Útja körülbelül 7 hónapig tart, a Mars körüli pályát december 20. után érte el, közben levált róla a Beagle-2 nevű brit leszállóegység, amelynek december 25-én kellett volna landolnia a marsi egyenlítő környékén. A Beagle-2 rendben le is vált a keringő egységről, de a későbbiekről semmit sem tudnak a kutatók, ugyanis kapcsolatot többet nem sikerült teremteni a leszállóegységgel. Elképzelhető, hogy a marsi felszínre való leszálláskor a terep nem volt szerencsés és a viszonylagos kis robot (mintegy 40 cm széles) beesett valami hasadékba. Az is lehetséges, hogy valamilyen oknál fogva nem tudott kinyílni a kis robot antennája és napelemei, ezért az akkumulátorok nem töltődtek föl. Amerikaiak szerint a nemrég lezajlott marsi porvihar is megzavarhatta az összeköttetést. Az sincs kizárva, hogy a robotra szerelt ballonok nem védték meg eléggé a robotot a becsapódáskor.

Az első európai Mars-szonda mindenesetre elveszett, csak a csoda segíthet a megtalálásában, s ez minden szempontból nagy veszteség az Európai űrügynökség számára. A küldetés ettől függetlenül nem nevezhető sikertelennek, mivel a keringő egység jól működik, küldetésének alapszakasza – feladata a bolygó globális feltérképezése – két évig tart; később gyakorlatilag átjátszó állomásként működik – a remények szerint 2007-ig – a később érkező Mars-szondák és a Föld között.