Azt gondolnánk, a XXI. századra a Föld már nyitott könyv előttünk, ahol most már több mint hatmilliárd ember biztosan „találkozott” minden nagyobb állatfajjal. Nemcsak táplálkozása révén, hanem birtokba véve vizet, földet, levegőt, nem maradt számára rejtve semmi. Pedig ez koránt sincs így. A harmadik évezred beköszönte óta, csak egy régióban nem is egész egy hónap alatt 8 új halat, három hüllőt, egy kétéltűt, egy madarat és egy emlősfajt kaptak lencsevégre. Elképzelhető, ha még költenének is biológiai expedíciókra, mennyire megváltozhatna az általunk ismertnek vélt állatvilág.

Elgondolkodhatunk azon, hogy miért kellene ismernünk a bolygónkon élő kicsi és nagy állatokat. Mondhatnánk azért, mert „lakótársak” vagyunk és nem mindegy, hogy ki a szomszédunk. De elég ok az is, hogy minden élőlénynek szerepe van a Föld ökoszisztémájában, pótolhatatlan a táplálékláncban. Ugyanakkor saját jól felfogott érdekünkben is tudnunk kell, hogy milyen élősködőket hordoznak a még nem ismert állatok, esetleg köztesgazdaként súlyos betegségek terjesztői. Ijesztő, hogy máig nem ismeri az orvostudomány, hogy ebola-mentes időszakokban hol van a vírus, és amikor megjelenik, honnan jön elő? Számos más olyan állatról emberre terjedő betegség (zoonozis) is van, amelynek átélési, lappangási helyét nem ismerjük.

A főemlősök az állatrendszertan csúcsán lévő állatok, fejlettségük mindjárt az emberi faj után következik. Azért azt senki ne tegye magáévá, amit hosszú évtizedeken át hirdettek, hogy az ember a majomtól származik. Ennél sokkal bonyolultabb a dolog. A majomból, ami egy törzsfejlődési vonal végén áll, soha nem lehet ember, a természet fejlődése sohasem fordul meg és nem teszi meg visszafelé ugyanazt az utat. Az nem kétséges, hogy a főemlősök adottságai, szellemi képességei jóval a többi állaté fölött állnak, bár egy-egy tulajdonságot tekintve másutt is vannak komoly kiugrások (delfinek, elefántok, varjak, jákó papagáj stb.). Az emlősök osztályán belül külön rendet képviselnek a főemlősök, azokon belül pedig az úgynevezett emberszabású majmok (az orangután, a csimpánz, a bonobo és a gorilla).

A legnagyobb ma élő emberszabású majmot, a gorillát csak 1847-ben fedezték föl a tudomány számára. Korábban is beszéltek arról, hogy Nyugat- és Közép-Afrika őserdeiben él egy testesebb, nagyobb emberszabású majom, amelyik különbözik a csimpánztól, de az akkori tudományos elit – mint napjainkban is – elutasította az új felfedezést, ahelyett, hogy megnézték volna az állatot. Végül két kutató gorillakoponyák (!) alapján elismertette az állatok létezését, akkor „óriáscsimpánz” néven.

Lassan sikerült néhány példányt befogni és állatkertben életben tartani, sőt szaporítani is. Kezdetben igen veszélyes, kegyetlen vadállatnak tartották, ez az elképzelés csak az expedíciók hatására, néhány évtizede változott meg. Kiderült, hogy a gorillák, ha megfelelő bánásmódban részesülnek, minden életkorban általában békés, szelíd, kedves állatok.

Szinte megismerésükkel egy időben napirendre került védelmük is, hiszen az ilyen nagy testű, a természetben félénk, növényevő állatok az emberi beavatkozás hatására veszélyhelyzetbe kerülnek. Jelenlegi élőhelyük kizárólag Afrika. Egy augusztusban kiadott jelentés szerint a főemlősök 634 fajának és alfajának fele került a kihalás szélére az emberi tevékenység következtében.

A legrosszabb a helyzet Ázsiában, ahol az ott élő főemlősök 70 százaléka szerepel a legveszélyeztetettebb fajok vörös listáján. A kizárólag Afrikában élő gorillákat leginkább az ebola, az orvvadászat, az élőhelyeiken folyó erdőirtás és az élőhelyük közelében dúló fegyveres harcok ritkítják.

Különösen a kölykök vannak veszélyben, mert jó áruk van a feketepiacokon, hobbiállatként vagy állatkerteknek adják tovább őket. A helybeliek a húsukat is szívesen fogyasztják. Pár évtizeden belül számukat csökkenti majd élőhelyük folyamatos zsugorodása és a várható éghajlatváltozás. A gorillák az úgynevezett nagy emberszabású majmok (Hominidae) családjába tartoznak a csimpánzokkal és bonobókkal (Pan troglodytes és Pan paniscus), az orangutánokkal (Pongo pygmaeus) és az emberrel együtt. Eddig csak a csimpánz genomjának szekvenciája készült el, de a gorilláé is folyamatban van. Ebből majd többet megtud a tudomány az állat rokonsági fokából.

A hatalmas testű állatoknak ma két faját különböztetik meg, a nyugati gorillát (Gorilla gorilla) és a keleti gorillát (Gorilla beringei). Az előbbiek Nyugat- és Közép-Afrika trópusi esőerdeiben élnek Nigériától Kamerunon át a Kongói Köztársaságig, míg a keletiek Közép- és Kelet-Afrika egyes területeinek (Kongói Demokratikus Köztársaság, Ruanda, Uganda) esőerdeiben.

Mindkét fajnak két-két alfaját ismerik el tudományosan: a nyugati alfajai a nyugati síkvidéki, valamint a világ legritkább gorillája, a Cross River-i alfaj. A keleti gorilla két alfaja a keleti síkvidéki és a Virunga-hegység, valamint Dél-Uganda híres hegyi gorillája.

Aki már látott gorilla hímet dühödten dobolni a mellén és ordítani, megfagyhatott a vér az ereiben. Hozzájárul ehhez a fekete bőr- és szőrszín és a szájában található, félelmetes hegyes szemfogak. Lábai aránylag rövidek. Az álló gorilla törzs-fej hossza nagyságának kétharmadát teszi ki, a lábai további egyharmadot. A felnőtt, jól kifejlett hím eléri a két méter magasságot és a 250 kg súlyt. Széttárt karjuk fesztávolsága a két középső ujjhegye között 2,75 méter is lehet. Ugyanakkor az egyes egyedek különbözhetnek egymástól színben, nagyságban, arckifejezésben. Csaknem kizárólag növényeket esznek, vándorlásuk során például a hegyi gorillák feljutnak a 3000 méternél magasabb hegyekre is; hosszabb szőrzetük megvédi őket az időjárás viszontagságaitól.

Jellemzően kisebb, 7-10 fős családi közösségekben élnek, amelyeket egy idősebb hím vezet és védelmez. A hím és a nőstények kapcsolata szoros, egy hím mellett több nőstény is él. Az utóbbiak kapcsolata laza, mivel nem rokonok, így ivaréretten elhagyják a csapatot, és más csapatot keresnek maguknak. Egy nőstény élete során – 30-50 év – csupán 3-6 utódot nevelhet föl, mert az utód gondozása évekig tart, és csak az elválás után lesz ismét fogamzóképes, vagy ha a kölyke elpusztul. Majdnem mindig egy utód születik, nagyon ritka az ikerszülés.

Az ENSZ környezetvédelmi programjának részeként működő Egyezmény a Vándorló Vadon élő Állatfajok Védelméről (CMS) – más néven Bonni Egyezmény – 2008 decemberi konferenciáján az idei évet szimbolikusan is a gorilla évének nyilvánították.

A program védnöke Jane Goodall lett, aki 1960-ban kezdte kutatni a csimpánzok viselkedését Tanzániában, és akinek egyéni kutatási módszerei már néhány hónap után szenzációs eredményekre vezettek. Ő írta le először, hogy a csimpánzok is készítenek eszközöket, olykor nagyobb állatokra, például majmokra vadásznak, máskor több éven át háborúskodnak a szomszédos hordákkal a területért.

1977-ben jött létre a Jane Goodall Intézet (JGI), amely a fajvédelem mellett más globális ökológiai problémákkal is foglalkozik. Az intézet egyik kiemelt programja a Roots and Shoots – magyarul Rügyek és Gyökerek elnevezésű – gyerekeket és fiatalokat összefogó képzési és nevelési program, amely a világ 87 országában, 8000 helyi csoportban, több mint 100 ezer taggal rendelkezik.

(hankó)