Döbbenten szembesül a világ azzal a korábban elképzelhetetlennek hitt ténnyel, hogy akármilyen fejlett a tudomány és a technika, az egyre keményebben támadó természeti katasztrófákkal szemben szinte tehetetlen az ember, csak a bekövetkezett pusztítás elhárításában ér el némi eredményt, de a kioltott életek száma egyre nő. Lassan már különbség sincs a gazdag és szegény országok között, ahol lesújt a természet haragja, ott megelőzésre sem idő, sem lehetőség nincsen. Ez pedig naponta megtörténik.

Jelenlegi gazdasági berendezkedésünk minden civilizáltnak mondott országban pazarló. A fölöslegesen használt energia és a fölzabált élelmiszer már nem épülésére, hanem kárára van az emberiségnek. Számszerűsítve: az össznépesség ötöde fogyasztja el az élelmiszerek 60, energia 70 százalékát. Jelenleg 850 millió ember éhezik a Földön, adta tudtul a média az Élelmezés Világnapján, október 16-án. Ez a lesújtó helyzet nemcsak a fejletlen országokra jellemző, hanem a fejlett országokban is jelen van. Európában 30 millió ember nem jut megfelelő menynyiségű és minőségű táplálékhoz, Magyarországon 200 ezer felnőtt és 20 ezer gyermek. Jelenleg a legszegényebb országok támogatják pénzzel a leggazdagabbakat, mivel az adósságcsapdába került országok – így hazánk is – a kamatos kamatokkal a fölvett hiteleket már többször is visszafizették, ugyanakkor a pénzes hatalmak szemétlerakóivá, rabszolgatelepeivé, majd ócska, egészségre káros áruiknak piacává válnak.

A XX. század legnagyobb ökológiai katasztrófái között több olyan szerepel, amit az ember okozott. Ezek: a londoni szmog (1952), az Aral-tó szennyezése és kiszárítása (1960-tól), az indiai bhopali vegyi üzem katasztrófája (1984), Csernobil (1986), az Exxon Valdez tankhajó katasztrófája Alaszkánál (1989), a Perzsa-öböl elszennyezése az Öböl-háborúban (1991), trópusi rablóvadászatok, savas esők okozta erdőpusztítás; amazóniai esőerdők kiirtása. Talán nem is kellene a természetnek besegítenie ahhoz, hogy az emberi nemtörődömség elpusztítsa a Földet. A XX. század legsúlyosabb környezeti katasztrófáiként tartják számon a kínai Sárga-folyó 1931-es és 1959-es árvizeit, amikor mintegy hatmillió ember vesztette életét; az 1970-es bangladesi hurrikánt, egymillió emberáldozatával; a perui 1970-es földrengést 100 ezer halottal; az 1976-os kínai földrengést mintegy félmillió áldozattal. Ha csak az elmúlt évtizedet vizsgáljuk, az árvizek, viharok, földrengések, szökőárak, szárazság mintegy 600 ezer emberéletet oltott ki. Kiemelkedően súlyos év volt 2004, amikor 719 természeti katasztrófát jelentettek és 250 ezerre nőtt a halálos áldozatok száma. Az utóbbi főleg az Indiai-óceán térségében pusztító cunami számlájára írható.

A katasztrófákból származó gazdasági károk mértéke világszerte elérte a 145 milliárd dollárt. Ha ezen elgondolkodnak a világ vezető politikusaik, rá kellene ébredniük, hogy gazdaságosabb lenne a környezetet védeni és talán olcsóbb is, vagy ahogy Láng István ökológus professzor mondta: „Tűrni is lehet a természetet!” Az Európai Parlament felszólította az EU illetékes vezető szerveit és az Európai Bizottságot, hogy elemezzék a katasztrófák okait és anyagilag is ösztönözzék a megelőzést elősegítő hosszú távú befektetéseket.

Mintha az idén valami megmozdult volna: az ENSZ 62. ülésszakának keretében rendezték meg minden idők legmagasabb szintű klímatalálkozóját. Az Egyesült Államok volt a házigazdája annak az első értekezletnek szeptember 27-én és 28-án, ahol a világ 17 fejlett, illetve fejlődő országa, valamint az ENSZ is részt vett. Az említett államok a világgazdaság mintegy 85 százalékát és a globális szén-dioxid-kibocsátás 80 százalékát képviselte. Az értekezleten részt vett a magánszféra és jelen voltak nem kormányzati szervek is. Az összejövetel célja volt, hogy 2008-ra a világ legnagyobb gazdaságai egyetértésre jussanak a 2012 utáni helyzet kulcselemeiben, hogy kidolgozhassák a 2012 utáni fejlődésre mutatkozó lehetőségeket. Néhány hete, szakértők által történelminek minősített megállapodás született a kanadai Montrealban az ózonréteget károsító anyagok kibocsátásának további korlátozásával kapcsolatban.

Az éghajlatváltozás hatásai elleni cselekvés ma már nem is nemzeti döntés kérdése, mert az uniós tagság számos kötelezettséget ró ránk: a tagországok többek között azt vállalták, hogy 2020-ig 20 százalékkal csökkentik a szén-dioxid-kibocsátást, az energiahatékonyságot, a megújuló energiák arányát 20 százalékkal növelik, a bioüzemanyagok részaránya pedig eléri a 10 százalékot. Hogy ezt miként gondolja megvalósítani a Gyurcsány-kormány, elképzelni sem lehet, mivel nincs energiastratégiája a balliberális kormánynak. Nagyon érzékletesen fogalmazta meg Sólyom László köztársasági elnök: „Miközben az energiaéhség kiszolgálására erőműveket terveznek, és az Országgyűlés határozatot hozott egy újabb atomerőműről, nem tudok átfogó tervekről az energiahatékonyság növelésére – s mindezek összehasonlításáról az új erőművek beállításának költségeivel és következményeivel.”

Miközben a hazudozó Gyurcsány-kormány egye több ígéretet és hivatalos vállalást tesz az üvegházhatású gázok elleni küzdelemre, a valódi tevékenységnek semmi nyoma sincs a kormányzat energiapolitikájában. Minden lobbi a saját érdekeit védi, azt sem tudják egymásról, hogy ki milyen módon és milyen környezeti hatással akarja az energia méregdrága árát besöpörni. Nálunk még nem része a hétköznapi gondolkodásnak, hogy spórolni kellene az árammal és a hővel. A megújuló energiák (nap, szél, víz, biomassza) iparát fejleszteni kellene, nemcsak direkt támogatásokkal, hanem hagyni, hogy a piac szabályozza, hogy melyik energiaforrásból álljon össze az alternatív arány. Míg más tagországok húsz százalékkal növelik a megújuló energia arányát 2020-ra, addig a magyarok jó, ha 5-6 százalékot préselnek ki.

A fenntartható fejlődésre való áttérés nem egyszerű feladat, pedig a 24. órában vagyunk, a kormányzati és önkormányzati cselekvési programok összeállítását minél hamarabb el kell kezdeni. Hazánkban a klímaváltozás kérdéseivel foglalkozó Vahava (változás-hatás-válaszadás) program elkészült, már csak alkalmazni kellene tényekre alapuló próféciáit, méghozzá időben. A húsz-huszonöt évre tervező Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia állítólag még az idén az Országgyűlés elé kerül, bár már alig több mint egy hónap van hátra az évből. Komolyan kell venni, hogy az előrejelzések a Kárpát-medencében a globális átlagnál nagyobb átlagos hőmérsékletemelkedést prognosztizálnak.

Láng István professzor, a Vahava-program vezetője szerint a Kárpát-medence sivatagosodásra hajlamos. Tíz százalékkal kevesebb csapadék hullott le az utóbbi 12 hónapban, mint egyébként. Szeptember 1. és április 30-a között a hőmérséklet átlagosan 2,9 Celsius-fokkal volt magasabb, mint harminc évvel korábban. Az április-májusi fagykár Szabolcsban az alma javát leszüretelte. Júliusban hőségrekordok dőltek meg, s tíz napig volt hőségriadó. Az aszály elvitte a gabona 20, és a kukorica 50 százalékát.

– Mindezt súlyosbítja, hogy a vízfelhasználás negatív egyenlegben van, vagyis feléljük a felszín alatti vízkészleteket – mondja Láng professzor. Több vizet használunk, mint szabadna, ugyanakkor hagyjuk elfolyni, amit az égből kapunk. Ivóvízzel már rég nem szabadna locsolni, a szennyvizekből kellene ipari vizet előállítani, és azt használni ilyen célra. Az átfolyó vizek egy részét is vissza kell tartani, ehhez kellenének a víztározók. A Vásárhelyi-terv azt mutatja, hogy végre sikerült átlépni a politikusok ingerküszöbét. Magyarország mediterrán klímájú ország lesz, más házakat kell építeni és az esővizet összegyűjteni. A legnagyobb baj a Homokhátságon van, ami lassan kiszárad, mivel az utóbbi 20 év alatt a rétegvizek lesüllyedtek. Ha nem történik valami intézkedés, a Homokhátság félsivataggá válhat. Már szinte tragikomikus, hogy a térség négymilliárd (!) forintot kap uniós forrásból a vízhiány megoldására, holott egy nemrégiben elkészült tanulmány szerint hosszú távon mindössze 85 milliárd forintból rendezni lehetne a térség helyzetét. Nógrádi Zoltán országgyűlési képviselő, Mórahalom polgármestere elmondta, hogy ebből a pénzből víztározókat, csatornákat, szivattyútelepeket építenek; Mórahalom mellett a Nagyszéksós-tóból alakítanak ki 1,2 millió köbméter víz befogadására alkalmas tározót. A Homokhátság kilencezer négyzetkilométer (az ország területének 10 százaléka) és kétmillióan élnek ott, harmincezer családi gazdálkodás működik. Amíg van víz, aztán tízezer munkahely kerül veszélybe a családi gazdaságok mellett. Ráadásul a négymilliárd forintból csak 170 millió jut Csongrád megyébe, a többit Bács-Kiskun megyében használják föl. Nem hihető, hogy létezik még egy olyan ország Európában, ahol ilyen közeli veszély esetében csak az uniós pénzre várnak, a kormány semmi erőfeszítést sem tesz annak érdekében, hogy más módon pótolja a hiányzó összeget.

A történelem során Magyarországon máskor is előfordultak aszályok. A különbség csak az, hogy valamikor az aszály viszonylagosan okozott nagyobb kárt, ma pedig abszolút értelemben. Hazánkban az aszály az árvizekhez és a belvizekhez hasonló nagyságú területet érint, és az aszály által okozott károk meghaladják az árvizek, illetve a belvizek által okozott károk nagyságát. Az Akadémián a ’90-es évek elején létrehoztak egy Aszály Bizottságot, amely elkészített egy elemzést a kormányzati szervek részére. Már akkor szóba került egy országos aszálystratégia kidolgozása, ám azóta semmilyen érdemi intézkedés nem történt.

Mindent összevetve, eddig arra futotta a világ politikusaitól, hogy konferenciákat szervezzenek a globális fölmelegedésről, de cselekvés alig történik. Pedig, ha már a római pápa is fölhívja a figyelmet a környezetvédelemre, akkor elég nagy és közeli a veszély. XVI. Benedek az első pápa, aki ezzel a kérdéssel többször is foglalkozott, ezért kapta a „Zöldpápa” nevet. Érdemes odafigyelni, mit mond.

(hankó)