Mi lesz a svábtökkel?

A burgonya Amerikából került Európába a XVI. században, hazánkba német közvetítéssel jutott el a XVII. század második felében, és gyorsan meghonosodott. A német eredetű krumpli elnevezés mellett kolompérként, pityókaként is tisztelik, egykor még svábtöknek is hívták.

Jól ismerjük, szeretjük, az elmúlt húsz évben mégis jelentősen csökkent a termőterülete és a megtermelt mennyiség is. A rendszerváltozás időszakában 65 ezer hektáron termesztettek krumplit hazánkban, erről évente mintegy 700 ezer tonna terményt takarítottak be. Ma nagyjából 7500 hektáron körülbelül 180 ezer tonna terem meg, miközben a hazai igény meghaladja a 300 ezer tonnát. A különbözetet behozatalból kell fedezni. Ráadásul az összes hazai termésnek csak hozzávetőleg negyedét adják a magyar fajták, a többi külföldi fajták termesztéséből származik. Ezért messzemenően helyes az Agrárminisztérium azon célja, hogy 2030-ra helyreállítja Magyarország önellátó képességét ebben az ágazatban.

Ehhez számos feladatot kell teljesíteni. A klímaváltozásra is tekintettel át kell gondolni a fajtahasználatot, a termesztéstechnológiát, a növényvédelmet. Ezeken felül ott van az étkezési burgonyatermesztés biológiai alapját adó minőségi vetőburgonya biztosításának, a korszerű tárolástechnológiának és a feldolgozóipar fejlesztésének a kérdésköre is. A termesztéstechnológián belül elengedhetetlen a régóta emlegetett, de általában is csak nehézkesen haladó öntözésfejlesztés. A szaktárca eddig 200 milliárd forintos pályázati keretet biztosított a fájóan hiányzó feldolgozókapacitás újraépítését célzó beruházásokra, idén pedig újabb 50 milliárd forint áll rendelkezésre üvegház- és hűtőházépítés, gépbeszerzések és informatikai fejlesztések támogatására.

Mindez üdvözlendő, de mint minden fontosabb élelmiszernövényünk esetében, úgy a krumplinál is elengedhetetlen lenne a hazai tudományos háttér megőrzése, fejlesztése. Ennek letéteményese hazánkban a keszthelyi Burgonyakutatási Központ. Pontosabban a volt Burgonyakutatási Központ, hiszen önálló intézetként megszűnt létezni. Tulajdonosa, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) holdingba, azon belül pedig több kft.-be szervezte a tulajdonában lévő legkülönfélébb mezőgazdasági termelő, kutató-nemesítő egységeket. Ennek eredményeként a Burgonyakutató jelenleg a MATE Agrárcsoport Kft. keszthelyi telephelyeként működik. Mindez elsődlegesen gazdasági szempontok alapján történt, ami logikus. Azonban a keszthelyi intézmény már hosszabb ideje olyan szűkös forrásokból működött és működik, ami nem válik a tudományos munka javára.

– Elsősorban új fajták kinemesítésével, az ehhez kapcsolódó kutatásokkal, fajtafenntartással, valamint saját fajtáink vetőburgonya-termesztésével és értékesítésével, sőt még oktatással is foglalkozunk. Jelenleg az egyedül árbevételt hozó vetőburgonya-termesztésből kellene finanszírozni az összes többi tevékenységet. A korábbi egyetemi elvonások a kft.-be szervezés óta megszűntek ugyan, de pusztán ebből nem lehetséges egy kutatóintézetet működtetni. Sajnos elapadtak a nemesítést célzó hazai pályázati források, az uniós pályázatokból az egyetemi modellváltások miatt eleve kizártak minket, az Agrárminisztérium által nemrég kiírt kertészeti fejlesztési pályázathoz pedig a szükséges önerőt nem tudjuk felmutatni – mondja gondterhelten dr. Polgár Zsolt, a keszthelyi telephely vezetője. Véleménye szerint a jelenlegi financiális helyzetben bizonytalan a jövője a keszthelyi intézménynek, az egyetlennek, amely a burgonyaágazat hazai tudományos hátterét adja.

– Kutatási tevékenységünk kapacitáshiány miatt a minimumra csökkent, a nemesítés, a génmegőrzés és az oktatás folyamatos ugyan, de szinte minden energiánkat leköti a termelés. A Keszthelyen kinemesített fajták tulajdonosa az egyetem, ezért a fajták fenntartása és a kiindulási szaporítóanyagának előállítása is annak feladata – mondja Polgár Zsolt hozzátéve, hogy óriási genetikai kincs van a kezükben, amire alapozva a szükséges források biztosításával valóban el lehetne jutni az agrárkormányzat által kitűzött önellátáshoz – ráadásul hazai fajtákra, hazai innovációra építve.

Az intézet vezetője úgy számol, hogy már évi biztosan beérkező 40-50 millió forint, kiegészítve a saját árbevétellel, nagy segítség lenne a központ működéséhez. Ekkor biztonsággal, megfelelő szakmai színvonalon tudnák ellátni feladataikat. Létszámbővítésre is szükség lenne, ugyanis a többszöri átszervezés, tulajdonosváltások során folyamatosan csökkent a munkatársak száma. Jelenleg mindössze 19 fővel dolgoznak, a négy mérnökből csak egy kutató, az öt fizikai dolgozóból egy a férfi úgy, hogy évente több száz tonna burgonyát mozgatnak betakarításkor, ki- és betároláskor egyaránt. Bizonyos feladatokra felvesznek ugyan alkalmilag, úgynevezett egyszerűsített foglalkoztatással alkalmazható embereket (magyarul napszámosokat), de rájuk hosszú távon alapozni, tőlük kutatóintézetben elvárható minőségű munkát várni nem lehet.

Mindemellett az utóbbi években már megszerzett forrásoktól is elesett az intézet. Polgár Zsolt példaként említi, hogy 2016-ban, amikor még a veszprémi Pannon Egyetem volt a fenntartó, tárolókapacitás-fejlesztésre, tárházi gépsorra és kutató üvegház építésére is nyertek pályázati pénzt. Ebből mindössze a tároló valósult meg 2022-re, vagyis hat év alatt, a többire a fenntartó valamiért nem tudott sikeres közbeszerzést kiírni, így a fennmaradt összeget visszautalták az államnak.

Még egy példa: 2008-ban akkori áron 40 millió forint értékű öntözőrendszer épült ki az intézmény területén, de mindössze egy évig működött, mert a felhasznált víz utólagos laborvizsgálatakor kiderült, hogy egy, a burgonyára veszélyes úgynevezett karanténbaktériummal fertőzött. 15 éve áll a rendszer, pedig ha jelenlegi áron mintegy 200 millió forintért sikerülne két öntözőkutat fúrni, az nagyjából 3 év alatt visszahozná az árát Polgár Zsolt szerint.

A fejlesztésekre egyébként is égető szükség volna, erről magunk is meggyőződhettünk. A központ épületei, de a géppark is özönvíz előtti, szemre is igen messze van attól, amit a korszerű, XXI. századi kutatás-fejlesztés technológiai körülményeiről gondolunk. A két évvel ezelőtt elkészült korszerű, klimatizált tároló azért impozáns, de a modern párásítóberendezés éles kontrasztban van a benne működő 30 éves vagy annál is régebbi masinákkal.

A Burgonyakutatási Központban nemesített krumplifajtákat összetett kórtani rezisztenciák jellemzik, emellett jobban tűrik a hazai stresszes időjárási körülményeket, a szárazságot a külföldieknél, például a holland vagy német fajtáknál. Azokat ugyanis elsősorban a saját országuk klimatikus és talajtani adottságaikra nemesítették, így Magyarországon költségesebb, kockázatosabb a termesztésük. Nem csupán azért, mert az import vetőburgonya eleve drágább a hazainál, hanem azért is, mert ezek a fajták gyorsan leromlanak. Vetőgumójukat rendszeresen, 1-2 évente le kell cserélni, újat kell venni, míg a hazai fajtákat több éven át lehet gazdaságosan termeszteni vetőgumócsere nélkül.

– Ma az összes hazai termőterület nagyjából 25 százalékán termesztenek magyar fajtákat, ez elsőre talán kevésnek tűnik, de figyelembe kell venni, hogy szó szerint a nulláról tornásztuk fel erre a szintre magunkat – magyarázza Polgár Zsolt. A professzortól megtudjuk, hogy a hazai krumplinemesítés az 1960-as években kezdődött, az akkori agrárszakemberek – voltak ilyenek a legsötétebb kommunista diktatúrában is – felismerték, hogy ha önellátóak akarunk lenni ebben az ágazatban, akkor szükség van gazdaságosan termeszthető, jó terméshozamú, betegségeknek ellenálló saját fajtákra. A régi magyar fajták ugyanis addigra, részben vírusfogékonyságuk miatt, kikoptak a termesztésből. Az első rezisztens fajták kinemesítése 30 évbe telt. A hatvanas években kezdett munka gyümölcse az 1990-es évek közepére kezdett beérni. Akkor jelentek meg az első fecskék, a Hópehely, a White Lady, a Százszorszép, a Góliát (utóbbi kettőt ma már nem termesztik), majd máig folyamatosan a többi: az általános étkezési célú Balatoni rózsa, Botond, Démon, Katica, a főleg chipsnek, magyarul burgonyasziromnak kiváló Arany chipke, a főzéstől sem széteső salátaburgonya, a Basa. És itt van a kanyarban már az új fajtajelölt is, a Balatoni sárga is.

Az egyetem licencszerződéseket kötött például dán, német, szerb és pakisztáni cégekkel a keszthelyi fajták külföldi szaporítására, hasznosítására, a cégek a forgalomból származó bevételük után licencdíjat fizetnek az egyetemnek.

– Az új burgonyák már szabadalommal védettek. Hazai vonatkozásban ezért a termelőknek a visszaültetett vetőgumó után licencdíjat kellene fizetniük, ami hektáronként évente mindössze 22 ezer forint. Ez a hektáronkénti 3-4 millió forintos termelési érték töredéke csupán, ennek ellenére a legtöbben ezt sem fizetik meg – vet fel egy újabb problémát Polgár Zsolt.

Ilyen pedig nincs! – mondhatnánk, de sajnos van logikus magyarázat a tarthatatlan helyzetre. A licencdíjról ugyanis hiába rendelkezik törvény, ha megfizetése önbevallásos alapon történik – arra pedig egyszerűen nincs kapacitás, hogy minden termelő minden ültetvényén ellenőrizzék a fajtaszerkezetet. Jogszabályi garanciára volna szükség ez ügyben Polgár Zsolt szerint, kötelezővé téve a fajtaszerkezet bevallását már az ültetéskor.

Annál inkább, hiszen a fajtafenntartás is igen költséges és sok munkával járó, jelentős kézi erőt igénylő tevékenység, nem beszélve a molekuláris genetikai és egyéb kórtani vizsgálatokról, agrotechnikai kísérletekről, egyszóval a tudományos háttérről, aminek szerepe megkérdőjelezhetetlen.

A Burgonyakutatási Központ laborjaiban a krumpli mikroszaporítása mellett kórtani kísérleteket is folytatnak, de itt van fenntartva az a nemzeti értéket képező, több mint 800 egyedet számláló burgonyagénbanki gyűjtemény is, ami a jövő fajtáinak genetikai alapját képezi.

Maga a fajtafenntartás egyébként három évig tartó folyamat. A szaporítás a laborban kezdődik, utána a palántákat kiültetik növénynevelő házakba, majd a második gumógeneráció termése kerül ki először szántóföldre. Ennek az évi 5-6 hektárnak a termése adja a következő évi húszhektárnyi szuperelit minőségű vetőburgonya termesztéséhez szükséges vetőgumót. Eddig tart a fajtafenntartás, és csak a negyedik évben érnek el a kereskedelmi forgalomba hozható vetőburgonya letermesztéséhez. Évente tehát a központ mintegy 25 hektáron gazdálkodik, amit kiegészít a megelőző lépésekhez szükséges 2500 négyzetméternyi növénynevelő ház és a laborkapacitás.

A sok munka ellenére azonban a húszhektárnyi vetőburgonya-termesztés bevétele nem képes eltartani a keszthelyi intézményt. Pedig munkája nemzetgazdaságilag is nélkülözhetetlen – lenne. Ami azt illeti, megfontolandó volna akár külön felelőst, mondjuk úgy, krumplibiztost kinevezni az ágazat érdekében…