A tudományok gyökeres változása és irdatlan sebességgel történő fejlődése azt eredményezi, hogy a mégoly naprakész iskolai és egyetemi tankönyvek is szinte évenként elavulnak. Ha valaki mondjuk öt vagy tíz éve érettségizett, mára alig tud hozzászólni egy-egy témához, arról nem is szólva, hogy életében, egészségében fontos szerepet játszó információkról marad le. Ezért talán sohasem volt akkora jelentősége az ismeretterjesztésnek, mint éppen napjainkban.

Egy alapjában téves szemlélet okán komoly kutatóknak évtizedekig szégyen volt érthető nyelven szólni vagy írni. Úgy tartották, hogy minél érthetetlenebb egy tudományos szöveg, annál magasabb színvonalat képvisel. Holott minden ember tud a saját életéből olyan példát hozni, amely azt bizonyítja: igazán érthetően, élvezetesen csak azok a tanárok, kutatók tudnak előadni vagy cikket, könyvet írni, akiknek akkora a tudásuk, hogy van miből leszűrni a lényeget. Ezzel eljutottunk a hazai ismeretterjesztés eddig példátlan vállalkozásához, a televízióban látható-hallható Mindentudás Egyeteme címet viselő műsorhoz. Ötvennégy héten keresztül, minden héten egy adott tudományterület „avatott képviselője” tart előadást, a másfél évig tartó programot a „legkorszerűbb tudományos ismeretek” népszerűsítése céljából indította el a Matáv a Magyar Tudományos Akadémiával együttműködve.

A „tudós showmanek” – ahogy az előadások főszereplőit nevezik – profitálnak is az ismeretterjesztés vállalásából, hiszen egy-egy nagy tudású, kiváló előadókészséggel rendelkező kutató népszerűbb lett, mint akármelyik valóságshow szereplője. Ez nemcsak személy szerint jó a kutatónak, de piacorientált világunkban szeretett szakterületének népszerűsítésével megkönnyítheti annak fejlődését.

A valóban szenzációs sorozattal kapcsolatban persze akadnak problémák is. A témák kiválasztása és műsorra tűzése ugyanis igencsak esetlegesnek tűnik, ami részben érthető, hisz nyilván nem volt egyszerű összehozni olyan előadókat, akik hajlandók és képesek voltak arra, hogy igényes közönség előtt számoljanak be eredményeikről. Ennek folyományaként vegyesen kerültek képernyőre egészen szűk területet felölelő témák, átfogó ismeretek közlésével. A tematikai csoportosítás előnnyel is járt volna, mivel az óhatatlan „átfedések” megkönnyítik a megértést, ugyanannak a jelenségnek más oldalát ismeri meg a hallgató-néző.

A magyarság kialakulása több szempontból kényes téma. Évtizedekig nem volt tanácsos foglalkozni vele, ha valaki jót akart magának. Történészeink közül nem is sokan vállalkoztak rá, a rokontudományok művelői is ódzkodtak a témától, ha tudományos karriert óhajtottak befutni. Így állt elő az a szerencsétlen helyzet, hogy a renitens, megszállott kutatók nem érhették el a tudományos ranglista legfelsőbb fokait. Így történhetett, hogy a Magyar Tudományos Akadémián a mai napig senki sem képviseli a magyar őstörténet-kutatást, de még tanszéke sincs egyetemeinken. Kiváló, már nem élő őstörténészünk, László Gyula professzor soha nem lehetett akadémikus, mert nem kurzustémával foglalkozott, és nem az „elfogadott” nézetet vallotta eleink származásáról. A Mindentudás Egyeteme keretében a témáról Róna-Tas András nyelvész tartott előadást. Ki tudja, miért, hiszen tisztességes végzettsége néprajz és orientalisztika. Szemrebbenés nélkül bizonygatta azt az idejétmúlt, soha nem is létezett rokonságot, amelyet a múlt század óta erőltettek ránk, nevezetesen a finnugor eredetet. Népünk gyökerei messze keletre nyúlnak, ezt ma már minden jól informált ember tudja, Róna úr mégis kijelenti: „A legújabb kutatások szerint a magyarság soha nem járt az Uráltól keletre, soha nem volt Ázsiában”. Pedig ha Róna úr kicsit tájékozódik a témában, megtudhatta volna, hogy a mitokondriális DNS-vizsgálatok (elsősorban a D-hurok elemzése) tényszerűen igazolták, hogy a magyarságnak genetikailag semmi köze a finnugorokhoz, legközelebbi rokonai a belső ázsiai türk népek közé tartozó ujgurok. Ezek a népek pedig jócskán túl vannak az Urálon. Utóbbit több mint egy évtizede, egyéb genetikai marker-vizsgálatokkal, de klasszikus antropológiai, élettani kutatásokkal is igazolták. Nagy felelőssége az Akadémiának, hogy olyan embert állított ki ismeretterjesztőnek, aki már túlhaladott, megbukott elméletekkel tömi a korszerű tudásra éhes emberek fejét. Megrendelésre? Vagy tájékozatlanságból? Nem tudni, melyik a rosszabb.

Néhány gyöngyszem Róna-Tas úrtól: „Az ősi magyar sámánról is sokat tudhatunk meg, ha vizsgáljuk a dél-szibériai sámánok mindennapjait”. A magyaroknak táltosaik voltak, akik alapvetően különböztek a sámánoktól; előbbiek tudós papok, semmi közük sincs a szibériai sámánokhoz. A magyarok – Róna-Tas András szerint – Kr. e. 300 körül „lassan áttérhettek” a félig nomadizáló életformára. Azok a magyarok, akikről a kínai Császári Évkönyvek már 2800 évvel ezelőtt azt írták, hogy állattartó lovasok és földművesek voltak? A hun-avar-magyar folyamatosságot is furcsán intézi el, szerinte a magyarok akkor kerülhettek kapcsolatba a hunokkal, amikor azok átlépték a Volgát, de „ez a kapcsolat nem lehetett nagyon szoros”. Pedig a kollektív székely–magyar emlékezetben ugyancsak főszerepet kap Attila, Csaba királyfi és hunjai. Az avarokról annyit tart érdemesnek megemlíteni, hogy a honfoglalás idején a Kárpát-medencébe „elszlávosodó avarok” és szlávok éltek. László Gyulának erről egészen más volt a véleménye. Miért nevezték a korabeli források a magyarokat türköknek, vagyis törököknek? – tette föl a kérdést Róna úr. Talán csak nem azért, mert a türk népek csoportjához tartoztak?

Ez az eset azért lehangoló, mert rontja a hitelét az egész sorozatnak, amelyben olyan kitűnő kutatók szólaltak meg, mint Andrásfalvy Bertalan, Almár Iván, Borhidi Attila, Bor Zsolt, Hámori József, Horn Péter, Kroó Norbert, Somlyódy László, Szegő Károly, Vékás Lajos, Venetianer Pál és mások. Némelyik iskolai tankönyv is eljutott már arra a szintre, hogy legalább megemlíti az őstörténetben felmerülő fontosabb elméleteket. Népünk eredetét illetően perdöntően nyelvészeti „bizonyítékokra” sem lehet hivatkozni, hiszen török eredetű szavak legalább olyan súllyal szerepelnek nyelvünkben, csak észre kell venni. De a Vámbéry Ármin, Stein Aurél, Kőrösi Csoma Sándor és mások eredményei után azt kijelenteni, hogy a magyarok sohasem jártak az Uráltól keletre, kvázi ott ötvöződtek, enyhén szólva is blaszfémia. El kellett volna olvasni a belső-ázsiai népek évezredes írott emlékeit, megvizsgálni az ott élt emberek genetikai, élettani, antropológiai jellemzőit, eltekinteni a múlt század óta fönnálló politikai diktátumtól és máris tisztább lenne a kép. Ezt, a manipulációtól mentes történelmet várják a tudásra vágyó nézők ezrei-milliói.