Bár az utóbbi években számos országban vizsgálták már a lehetőségét, az Európai Unióban elsőként a közelmúltban Németországban vezették be az ujjlenyomatra alapuló útleveleket és személyigazolványokat. Az emberek egy része rossz néven veszi a változtatást, mert úgy véli, hogy sok visszaélés történhet a lenyomatok készítése során. Hiába bizonygatják az állami szervek, hogy a szükséges dokumentumok elkészítése után azonnal megsemmisítik az ujjlenyomatokat, az emberek egy része bizalmatlan. Az állampolgári jogokkal foglalkozó szakemberek némelyike is aggályos a visszaélések lehetősége miatt.

A harmadik évezred jól láthatóan abba az irányba halad, hogy jelképesen szólva összezsugorodik a Föld, és az utazni szándékozók könnyen eljutnak szinte bárhová. Diktatúrák, terrorcselekmények, gazdasági és egyéb bűnözések, eltűnt emberek, természeti katasztrófák áldozatai mind-mind próbára teszik az igazságügyi szervek munkáját.

Régóta ismert dolog, hogy az emberek testi jellegükben különböznek egymástól, de nem mindegyik alkalmas biztos elkülönítésre. Mióta a plasztikai sebészet tökélyre fejlesztette módszereit, egy-egy fotóra nem lehet építeni fontos azonosítást. Ezért döntöttek úgy a német szakemberek, hogy a viszonylag egyszerű és könnyen kivitelezhető, amellett biztonságos bőrlécrendszerre építik a személyazonosítást. Embertani szempontból is igen lényeges a tenyér, a talp bőrén látható sajátos redőzet, vagy a papilláris vonalak által alkotott bőrlécrendszer. Az ujjlécrajzolatot már nagyon régóta ismerte az emberiség, sőt a különbséget is észrevették a személyek között. Ókori népek a személyazonosság igazolására ujjlenyomatos agyagpecséteket használtak. Az asszírok és a babilóniaiak fontos okmányaikra agyagból készített pecsétet tettek, amibe belenyomták a hüvelykujj végét. Kínában számos hivatalos aktus csak akkor volt érvényes, ha agyagpecséttel hitelesítették a szerződéseket, üzletkötéseket, válásokat, zsoldfizetést, büntetőügyeket és minden mást.

Az ujjlécrajzolatokat először 1686-ban Marcellus-Malpighius írta le. J. Evangelista Purkinje 1823-ban osztályozta a rajzolatokat és kilenc típust különböztetett meg. Rendőrségi vonalon először Herschell alkalmazta, miután meggyőződött arról, hogy a foglyok személyazonosítása biztonságosabb, mint a fénykép vagy egyéb külső jegy alapján. Francis Galton dactyloscopiai módszerét 1888-ban el akarta fogadtatni a személyazonosság megállapítására, de ez csak 13 évi győzködés és bizonyítás után, 1901-ben sikerült.

Mint sok egyéb területen, hazánk ebben is élen járt, amennyiben Pekári Ferenc és Gábor Béla már 1902-ben bevezették a dactyloscopiai módszert. A bőrlécrendszer öröklődésének kérdését már 1880-ban felvetették. De a szakemberek többsége tagadta. Végül Kristine Bonnevie 1924-ben bizonyította be, hogy a sajátos bőrlécrendszer öröklődik. A módszert egypetéjű ikrek és családvizsgálatok alapján hitelesítették, és a kétkedőket meggyőzték. Az is kiderült, hogy a papilláris rendszer környezeti változatossága csekély, öröklődése pedig igen magas fokú. Fontos tulajdonságuk, hogy az élet folyamán a bőrlécmintázat nem változik. A főredők – amelyeket helytelenül hajlítóredőknek is neveznek – már a magzati élet korai szakaszában megjelennek, amikor hajlító mozgások még nincsenek. Tulajdonképpen az ízületeknél található bőrredők.

Egyes betegségek gyakori kísérőjelensége a négyujjasredő, amelynek gyakorisága az egyes embercsoportoknál is különbözik. A kromoszóma-rendellenességek (Down-kór, Turner-szindróma), epilepszia, skizofrénia, szellemi fogyatékosság gyakran járnak a négyujjasredő megjelenésével. A Down-kórosoknál a kisujjon igen gyakran egy hajlítóredővel kevesebb van, a csökevényes vagy hiányzó középső ujjperc miatt.

Érdekes, hogy a tenyéri főredők típusaiban különbség mutatkozik a férfiak és a nők között; a férfiaknál a főredők A típusúak, a nőknél B típusúak. Utóbbiak arra utalnak, hogy a redők hol találkoznak a tenyéren. Másodlagos redőzetek az ujjbegyeken is lehetnek, ezek az úgynevezett fehér vonalak. Férfiaknál mintegy 20, nőknél 40 százalékban fordul elő. Biológiai értelemben a gyermek az apai és anyai rajzolatok keveréke, nevezhetjük polihibridnek is. Az ujjlenyomatokban az anyai jegyek átvitele 29 százaléknak, az apai 28 százaléknak bizonyult, új kombinációjú jegyek 43 százalékban jelentek meg a családvizsgálatok során.

A bőr több rétegből épül föl, felhámból, irhából és bőraljából. A felhám és az irha nem simán fekszenek egymáson, mivel az utóbbi felszínén millió számra emelkednek ki mikroszkopikus méretű, kerek dombocskák, dudorok, vagy hosszú, lécszerű kiemelkedések, az úgynevezett irhaszemölcsök.

Ezen a domborzatos felszínen tapad meg a felhám, amelynek befelé irányuló nyúlványai illeszkednek bele a szemölcstest domborzatának völgyeibe. A mintázat alkothat ívet (arcus), hurkot (sinus) és örvényt (vortex). Ezek az ujjbegyen különböző számban jelentkeznek és egyénenként különböznek. A tenyérről és az ujjbegyről technikailag sokkal könnyebb mintát venni, mint a talpról és a lábujjakról, ezért az előbbit használják a vizsgálatokhoz.

Galton statisztikai számítások alapján megállapította, hogy a ma élő emberek között azonos ujjlécrajzolat nem fordul elő. Hasonló típusúak vannak, de a legutolsó részletekig azonos két mintázat nem is létezhet, mert az utód minden egyes, a szülőével azonos ujján az anyai és apai bélyegeken kívül előre nem látott, változatos, új minták is megjelenhetnek.

Az ujjakon az ujjbegyek rajzolata érdemel figyelmet, amelynek ugyancsak három alapmintázata van, a fentebb említett ív, hurok és örvény. A két utóbbinál három bőrléc egy pontban való találkozási helyétől (triradius) kiindulva meg lehet számolni a mintázat középpontjáig a bőrléceket. A huroknál egy triradius van, az örvénynél kettő. Az ujjak közötti mintákat is vizsgálják, de említést érdemelnek a tenyéri redők is. Ezek az ember, valamint a főemlősök tenyerén képződő árokrendszerű bemélyedések. Érdekes, hogy az egyedfejlődés során a magzati élet korai szakaszában is fellelhetők, és az élet során változatlanok maradnak. Törzsfejődési szempontból nézve régebbi képződmények, mint a bőrlécrendszer.

A tenyér három főredője: hüvelykujji redőzet, ezt nevezik életvonalnak, és ez veszi körül a hüvelykujj párnáját; ötujjas redő, amit fejvonalnak is neveznek, a csuklóhoz közelebb esik, mint harántredő; háromujjas redő, ezt szívvonalnak is nevezik, a csuklótól távolabbi harántredő. A főredők öröklődése is bizonyított, így ez is támpontot nyújt az azonosításokhoz, sőt, bizonyos betegségek, rendellenességek megállapításához is segítséget nyújthatnak. Valószínűleg a redők korai megjelenése és állandósága lehetett az oka a tenyérjóslás kialakulásának, amit mára egész magas szintre fejlesztettek. Természetesen meg kell találni azt a mértéket, amelynek – az előbbiek alapján láttuk – létezik bizonyos kapcsolata az emberi szervezet működésével.

Külső hatásra felnőtteken is változhat, illetve tönkremehet a bőrlécrendszer, legtöbbször földműves, kőműves vagy háztartási munkavégzés során; ebben az esetben csak a széleken lehet kísérletet tenni a megmaradt mintázat levételére. Valamit segít, ha a vizsgálat előtt néhány hónappal kézápolást végez a páciens, így a lécek regenerálódhatnak és alkalmas ujjlenyomat készíthető. Vannak rafináltabb megoldások is a lécmintázat eltüntetésére, főleg, ha komoly bűnügyről van szó. Sebészi megoldással eltávolíthatók a bőrlécrendszer azon területei, amelyek vélhetően a helyszínelők birtokában vannak. Baleseteknél is történhet olyan sérülés, hogy a páciens elveszti bőrlécrendszerének nagy részét.

(hankó)

Magyarországon az etnikai csoportok szétválasztása céljából végzett legnagyobb számú bőrlenyomatot dr. Fehér Miklós antropológus gyűjtött és vizsgált meg. A viszonylag korán elhunyt kolléga anyagát végrendeletileg Kiszely István antropológusra hagyta azzal, hogy értékelje ki a Kárpát-medence egész területén gyűjtött vizsgálati anyagot. A hazai átlag az íveket tekintve 4,4 százalék, a hurok mintázat 63,5 százalék, az örvény pedig 32,1 százalék. A magyarság bőrlécrendszere mindent összevetve lényegesen közelebb áll a belső-ázsiai és más ázsiai népekéhez, mint az őseurópaiakéhoz. Ahol a vizsgálatok válogatott, endemikus magyar lakosságnál történtek – Bag, Nemti, Kiskunság, palócok – ott a bőrlécrendszer szinte teljesen azonos mintázatot mutat, mint a belső-ázsiai török népeknél.