Legmagasabb pontja a Balti-tengerszint fölött 170 méter, majd öttíz méteres lépcsőkkel fokozatosan csökken a Tabánig, mintegy 115-120 méteres tengerszint feletti magasságig. Földtani felépítését a szakemberek jól ismerik, mivel részletesen kikutatták. A kőplató egy különlegesen kemény márgarétegen fekszik, erre rakódott egy kavicsréteg, majd az egészet egy édesvízi mészkőpaplan fedte be. A márga néhány helyen szulfid-kiválásokat tartalmaz, amelyek átalakulással gipszkristályként jelennek meg. Ilyen kristályok láthatók a Dísz-tér 4–5. sz. barlangban. Az édesvízi mészkő a tektonikai törések mentén feltörő meleg karsztvízből vált ki. Ez a lassan 7-12 méterig vastagodó mészkőréteg akadályozta meg a Várhegy erózióját, lepusztulását.

A hévforrások munkája alakította ki a mészkőben azokat az üregeket és fülkéket, amelyek az egész Várhegyet behálózzák. A világviszonylatban is ritka mésztufa barlangokból eredetileg több tucat képződött. A barlangrendszer a különböző szakemberek számára valódi kincsesbányát jelent. A valaha itt élt állatok maradványai – gyapjas orrszarvú, mamut, óriás gímszarvas – alapján rekonstruálható a földtörténeti korok itt kialakult élővilága. Az ember is korán megtelepedett a Várhegyen, amit kőszerszámok igazolnak. Az egyik legszebb leletet a hatvanas években Barátosi József találta meg, egy mamutfog lenyomatát. A felszín alá befolyó víz átszivárog a mészkőn és feláztatja az alatta levő márgát. Ez sok gondot okoz a pincék és a Várhegy lejtőjén megjelenő vizesedésekkel.

1936-ban az Attila és a Lovas út között egy hosszabb esős időszak után mintegy 60 méter széles és 80 méter hosszú sávon megcsúszott a lejtő és több épületet le kellett bontani (ma ez a terület a 123–127. számú telkek fölött van). A Várhegy kiváló adottságainak köszönhetően mindig lakott volt. A leletek szerint a vértesszőlősi előember kortársai telepedtek itt meg, kultúrájukat Buda-iparnak nevezték el. De benépesült a hegy a bronzkorban is, mintegy háromezer éves kunyhókat, településeket találtak a királyi palota területén végzett feltárások során. Lakott volt a terület a honfoglalás idején is, Zolnay László neves régész pedig XI–XII. századi leleteket hozott felszínre. A barlangok iható vízét a tatárjárás előtt is használták az itt élő lakók. Jelenleg talán húsz darabra taksálható az ismert barlangi kutak száma; csak a mélyebb fúrásokban (15-16 méter) jelent meg a víz, ami sok esetben életmentő volt a falvak lakói számára, különösen harcok idején. Sőt, a barlangok alján összegyűlő „tavacskák” is iható vizet adtak. A lakosság a barlangokban tárolta az élelmiszert, oda rejtette értékeit a betörő idegenek ellen és a várlejtőn megtermelt jó borokat is a pincék hűvöse tette még élvezetesebbé.

Miután a törökök elfoglalták Budát, megnőtt a barlangok stratégiai jelentősége. Evlija Cselebi török utazó írása szerint „a budai Vár belül üres”. Ha nem is egészen igaz, nem sokat tévedett. Az elmúlt századokban a terhelés hatására a barlangok több helyen beszakadtak, ezért a korabeli városi tanács döntése szerint törmelékkel, szeméttel, földdel föltöltötték. 1935-ben a főváros I. kerületi elöljárósága és az idegenforgalmi szervek bevonásával Várhegyi Barlangbizottság alakult, és még abban az évben megnyitották a nagyközönség előtt az első barlangrészt a Szentháromság-tér és az Úri-utca alatt; a turisták mintegy 1500 négyzetméternyi teret járhattak be.

A világháború után légvédelmi óvóhelyeket építettek, és ekkor alakították ki a Sziklakórházat is. A második világháború alatt a vári barlangok 4-10 000 embernek adtak menedéket. A nagy labirintus több mint négy kilométeres kiépítettségét az ötvenes években érte el, de többsége titkos objektum volt. 1985-től különböző felszíni hatások – beszakadás, megsüllyedés – következtében a figyelem ismét a várbarlangok felé fordult, és több helyen megerősítették a falakat. Ekkor korlátozták a forgalmat is. Mednyánszky Miklós értő vezetésével évekig folyt egy pinceprogram a Budavári Önkormányzat költségvetéséből, de a ráfordítható összeg egyre fogyott. A sokéves munka végül meghozta az eredményt, mert 1997. április közepétől látogatható lett a „föld alatti város”. Sehol a világon nincs rá példa, hogy egy főváros szívében látogatható föld alatti folyosók lennének.

Lényegében a föld alatt egy egész barlangrendszer húzódik, amibe építkezés vagy közműfektetés közben bele-bele lehet „szaladni”. Ez történt most a Mátyás- (Nagyboldogasszony-) templom főbejáratától mintegy egy méterre: gázvezeték fektetése közben kéttermes barlangra fúrtak rá. Az üreg mennyezete 3-3,5 méterre van a felszín alatt és egy 20, valamint egy 10 négyzetméteres teremből áll. A barlangot törmelék tölti ki, aminek vizsgálata után kiderülhet, hogy mikor került oda; föltehetően a világháború alatt, de lehet, hogy korábban. A barlangok természetes eredetűek, amelyeket a középkorban kitágítottak. Mivel édesvízi mészkőbe vannak ágyazva, falait meg kell erősíteni, nehogy omlás következzen be.

A barlangok benyúlnak a templom alá, de nem veszélyeztetik az épületet. Varjú Imre budavári plébános biztos benne, hogy ez nem hoz bajt a templomra. Az épület 750 esztendőt kibírt már ezen a helyen, pedig az üregek akkor is ott voltak, így most sem fog megsüllyedni; szertartásaikat ez a képződmény nem zavarja, csupán az építési területet zárták el. A szakemberek a két üreget Nagyboldogasszony-barlangnak nevezték el a főtemplom hivatalos nevéről. Jelenleg folynak a vizsgálatok és statikusok állapítják meg a teendőket, addig is a munkaterületet elzárták a forgalom elől.

Annyit érdemes megjegyezni, hogy a nagyobb súlyú gépjárműveknek nem kellene behajtani a Várba, miután a fentiek alapján elképzelhető, hogy ez veszélyt jelent a járművekre és utasaikra. Néhány esetben már beszakadt az úttest, szerencse, hogy nem történt nagyobb baj.

Hankó Ildikó