A klasszikus hadviselés történetében az első világháborúban használtak először vegyi fegyvereket, például a hólyaghúzó hatású mustárgázt (kénmustárt). Elsősorban cseppfolyós halmazállapotban alkalmazták, de létrehozható belőle aeroszol, illetve gázfelhő is. Később nagy mennyiségben állították elő és halmoztak föl egyéb vegyi anyagokat is, de harci cselekmények során – szélesebb körben – nem alkalmazták őket. Ilyen a hírhedt szarin, amit a tokiói metró elleni támadás idején vetett be egy azóta állítólag fölszámolt szekta. Amint a szarin, a szomán, a tabun, a DFP (diizopropil-fluorfoszfát) is idegbénító hatásúak azáltal, hogy a szervezet bizonyos enzimjeit bénítják. Légnemű állapotban a légzőszerveken, cseppfolyósan a bőrön keresztül szívódnak föl. A szarint a levegő, a szománt a terep szennyezésére alkalmazhatják. Lúgos oldatokkal viszonylag könnyen hatástalaníthatók.

A vegyi fegyverek egyes fajtáinak és típusainak alkalmazását az 1925-ös Genfi Jegyzőkönyv tiltotta be. Ennek ellenére ma már tudjuk, hogy fejlesztésüket nem fejezték be. Egy-egy ipari baleset fölfedte a mindig is folyó kísérleteket. Napjainkban a leghatásosabb vegyi fegyverek a vegyi rakéták, a vegyi bombák és az aeroszolfejlesztő készülékek.

Nagy-Britanniában 1942-ben már folytak kísérletek a lépfenével (anthrax); egy kis skót szigeten lépfenespórákat tartalmazó bombát dobott le egy brit repülőgép. Mivel a sziget lakatlan volt, előtte birkákat telepítettek oda a tesztelés érdekében. Három nap múlva az első állatok elpusztultak. A spórák viszonylag könynyű terjeszthetősége tette a lépfenét a biofegyvergyártók első számú kedvencévé. A betegséget már az egyiptomiak is ismerték, így a Bacillus anthracis az egyik legrégebben ismert kórokozó, illetve olyan kórokozó, amelynek a hatását tapasztalták. A Szovjetunióban is gyártottak biológiai fegyvereket, köztük lépfenét előidéző kórokozót is. A Biopreparat nevű titkos üzem egyik főnöke tájékoztatta a világot a szovjet viszonyokról, miután elhagyta az országot. Még 1979-ben egy Szverdlovszkban működő üzemből emberi hanyagság következtében került anthrax a levegőbe; több mint 100 ember meghalt, és legalább ugyanannyi megbetegedett. A Biopreparat Kazahsztán és Oroszország területén több mint negyven helyen gyártott titkos fegyvereket baktériumokból, vírusokból és mérgekből. Nemcsak saját készleteikre, hanem piacra is, hiszen a különböző terrorszervezetek busásan fizettek érte.

Genetikai beavatkozásokkal az anthraxtörzsek ellenállóvá tehetők az antibiotikumokkal szemben és fertőzőképességük is megsokszorozható. A lépfene ellen van vakcina, de csak részben hatásos. Az Öböl-háború után több mint százezer amerikai katonát oltottak be lépfene ellen, később ez a szám elérte a félmilliót. Gyógyszere is ismert a betegségnek, Amerikában a Ciprofloxacin nevű antibiotikumot ajánlják hat hónapig, nagy dózisban.

Külön csoportot képeznek a klórvegyületek, amelyek között igen sok alkalmas háborús vegyi harcanyag készítésére. Ezek közül néhány: klór-acetofenon (mérgező hatású), klór-cián (általánosan mérgező), klór-pikrin (fojtó hatású), klark I., II. (mérgező hatású) stb. Külön csoportot képeznek az úgynevezett V típusú mérgező harcanyagok. Hatásuk hasonló az idegmérgekéhez, de bonyolultabb felépítésű és mérgezőbb molekulákból állnak. Halálos adagjuk független attól, hogy belélegzik vagy bőrön keresztül szívódik föl. Olajszerű vagy szilárd halmazállapotú, csekély illékonyságú, vízben rosszul oldódó anyagok. A harcanyagokban foszforészterek a kén- és nitrogénmustárok szerkezeti elemeit tartalmazó csoportokhoz kapcsolódnak. Leginkább aeroszol formában alkalmazhatóak. Hatástalanításukra aktív klórt tartalmazó mentesítőanyagokat használnak.

A Ricinus communis L. nevű növény igen gyakori dísze kertjeinknek. Népies neve csudafa vagy Krisztus keze, Indiában és Afrikában honos. Mivel fagyérzékeny, nálunk csak egyéves növényként termeszthető. Szára 1-2,5 méter magas, zöldes, vörös vagy lilás, elágazó. Nagy levelei tenyeresen szeldeltek. Virágai a szárak végén tömött fürtökben jelennek meg, egyivarúak. Termésük három magvú tüskés tok. Magvai babszem nagyságúak, márványozottak, fényes felületűek, barnás színűek, kemények. A magok elfogyasztása sokszor halálos kimenetelű balesetet okoz. Különösen gyermekek hajlamosak rá, hogy megegyék a szép, babra emlékeztető magokat. Már 5-6 mag elfogyasztása felnőttnél is halálos kimenetelű ricinmérgezést okozhat. A balesetek megelőzése érdekében célszerű az egyébként sem dekoratív virágokat leszedni még a termés érése előtt, így gyermek nem juthat a maghoz. Sokan nem is tudják, hogy a gyönyörű, nagylevelű ricinusfa milyen veszélyeket rejt magában.

A ricinust ipari célokra termesztik, ricinusolajat készítenek a magjából repülőgépmotorok kenésére és hashajtóként. A ricin zsírban nem oldódik, így a kipréselt olaj nem tartalmazza a mérget; a magban marad vissza. Ebből állítják elő a halálos ricint.

A ricinusméreg tüneteiről azok a munkások is beszámoltak, akik olyan helyen dolgoznak, ahol a magokat feldolgozzák. Gyomortáji görcsök, hasi görcsök, hányás majd véres hasmenés jelentkezik. Később föloldja a vörösvértesteket, majd a halált a központi idegrendszer bénulása okozza. Ha az áldozat három-öt napon túl életben marad, fölgyógyulhat. A ricinnek ellenszere nincs, csak tüneti kezelést tudnak alkalmazni.

A gyilkosok többféle formában használják: injekcióban, sprayként, porként, apró golyócskák formájában és élelmiszerbe téve (az utóbbi esetben nagyobb adag is ritkán okoz halált). Már nem egy esetben került ricin gyilkosok kezébe. 1978-ban a hírhedt Markov-ügy kapcsán derült ki, hogy a bolgár titkosszolgálat egy ricingolyócskákkal preparált esernyő végével ölte meg a BBC emigráns dolgozóját. A feltételezések szerint a ricint a KGB szállította. Egy éve Londonban hét embert vettek őrizetbe, mert a feltételezések szerint ricinnel akartak terrorcselekményt végrehajtani. 2003 márciusában a lyoni pályaudvaron találtak két fiolát, amelyekben ricin volt.