A Kárpát-medencét visszafoglaló magyarságnak már az államalapítás előtt az ősi hagyományoknak és társadalmi berendezkedésnek megfelelő vezéreik és fejedelmeik voltak. Álmos fi a, Árpád fejedelem a pozsonyi csatában aratott győzelmével megvetette lábát a Kárpátok koszorújában, a magyarság kiirtására törekvő „európai kultúrnépek” ellenében.

Árpád halála után Géza fejedelem már igazi nemzetstratégiával lépett föl, az ősi vallást – amely mindig is egyistenhit volt – szépen összesimította, integrálta az Európában akkor már elterjedt római katolikus vallással. Jómaga is megkeresztelkedett, felesége, Sarolt is, fi át, Vajkot pedig már olyan szándékkal, hogy európai magyar uralkodónak neveli, tartották keresztvíz alá. Istvánt Európa egyik legnagyobb uralkodójaként tartották számon, kegyeit keresték a művelt Nyugat népei. A keleti kereszténységet a rómaira cserélte, hiszen Európában már Róma volt a központ, nem Bizánc.

Jó stratégiai érzékkel a királyi székhelyet Esztergomból áthelyezte Fehérvárra, mivel a Jeruzsálembe vezető legrövidebb szárazföldi hadiút hazánkon át Fehérvárt érintve vezetett a Szentföldre. Ez részben gazdaságilag volt okos ötlet, részben mint élő információs bázis működött az úton vonuló zarándokok és katonák hírközlése alapján. István pontosan megtudta a katonáktól, hogy nyugaton és keleten milyen csapatmozgások várhatók és mikor, milyen veszély fenyegeti az országot. Keán bolgár cár elleni hadjárata után épült föl a koronázótemplom a Nagyboldogasszony tiszteletére; egyben királyi temetkezőhely is volt, itt őrizték a koronázási jelvényeket, az ország levéltárát, sőt itt tartották az országgyűléseket, a királyi törvénynapokat.

Ennek megfelelően a hatalmas, impozáns épület a párizsi Notre-Dame előtt Európa legnagyobb temploma volt. Gazdagsága ámulatba ejtette a más országból érkező követeket.

A fehérvári Nagyboldogasszony-templom mindvégig szent hely volt és ma is az. Tényleges fontosságát és misztériumát megértő királyi és egyházi vezetők közül néhányan az évszázadok során próbáltak nyomatékot adni a magyar szent hely gondozásának, de nem sok sikerrel. Mióta a törököt kiűzték Fehérvárról (1688), hivatalosan senki sem foglalkozott azzal a hellyel, ahol 15 magyar király testét fogadta be a föld, ahol Szent István országlása zajlott, ahol a királyi törvénynapokon az első hazai komoly demokratikus intézmény működött. A magyarság számára olyan ez a hely, mint az angoloknak a Westminster, vagy a spanyoloknak az Escorial, a lengyeleknek a Wawel. Ezért érthetetlen és szégyellni való, hogy a királyi temetkezőhelynek hivatalosan máig nincs olyan méltósága, tisztelete, mint amit megérdemelne.

A törökök kiűzése után a bazilika 75 százalékban állt, ennél fogva a királyok tetemeinek jó része még eredeti helyén nyugodott. Az első fehérvári prépost a hódoltság után megpróbálta helyreállíttatni a magyarok koronázótemplomát. Segítséget nem kapott, így csak magánszemélyek tettek erőfeszítéseket. Pedig királyaink annak idején, bármilyen kár érte a bazilikát, azonnal kijavíttatták. Bővítették kápolnákkal, díszítették kincsekkel, csodájára járt a világ. Ez mind nem volt elég, a magyar szent helyet az állam nem vállalta magára, senki nem óvta, így hamarosan az enyészeté lett.

A királyok tetemeire – már akiké megmaradt – csak véletlenül találtak rá; az elsőkre, III. Béla király és felesége, Antiolchiai Anna csontjaira 1848-ban. Korábban is rábukkantak már egyszer királyi szarkofágra, de a csatornát építő munkások 1839-ben darabokra törték.

Hosszas lenne fölsorolni, hogy mi mindenen ment keresztül koronás főink nyughelye. Az utolsó, legszégyenteljesebb csapást éppen az Eucharisztikus Kongresszus évében, 1938 augusztusában mérték a még fellelt, igaz, összekevert, gúlába rakott királyi és egyéb családtagok ereklyéire. Az évben Fehérvárott tartották az országgyűlést, és – talán szégyenkezésből, vagy érdektelenségből – a temetkezőhelyen feltárt csontokat gyufagyári ládákba zsúfolták, újságpapírral letakarták és egy talajvíz és szennyvíz által járt aknába tették augusztus 13-án, az országgyűlés kezdete előtt öt nappal, a nyilvánosság teljes kizárásával. Az 1938-as országgyűlés augusztus 18-án kezdődött, mert Hitler 20-ára Horthyt magához hívatta. Ekkor iktatták törvénybe a Szent István emlékét megörökítő, 1938. évi XXIV. törvénycikket. A szónokok az országgyűlésen Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, Hóman Bálint kultuszminiszter, Tomcsányi Móric és Tildy Zoltán voltak. A királyi tetemek méltatlan helyzetéről azonban szót sem ejtettek.

Ettől kezdve, egészen 1984-ig soha senki nem szólalt föl a tömegsírba zsúfolt, enyészetnek kitett ereklyék ügyébe. A székesfehérvári István Király Múzeum régészei naponta mentek el a tömegsír mellett, de évtizedek alatt meg sem nézték, hogy milyen állapotban vannak a csontok. Végül Kiszely István antropológus és e sorok írója mintegy húszévnyi kilincselés után elérte, hogy 1984-ben fölnyithatták a sírt. A látvány borzasztó volt, koronás fők és egyéb rangos családtagok csontjai meredeztek a szétnyíló ládákból, az alsó réteg szenny- és talajvízben ázott; 83 ládát sikerült kiemelni a vizes aknából.

A lapok lelkesen Nemzeti Emlékhely kialakításáról írtak, a Nemzeti Múzeum akkori főigazgatója szerint az utolsó órában mentettük meg az Árpád-házi és vegyesházbeli királyaink csontjait. Ígéretet tett, hogy nem földben, hanem felszínen épített szarkofágokban őrizzük meg az utókornak ezeket a kincseket. Természetesen ebből nem lett semmi. A sírbontás két kezdeményezője számára olyan helyzetet teremtettek, hogy felelősséggel nem vállalhatták az azonosítást. 2000 szeptemberében ismét arra a helyre temették a csontokat, ahonnan előkerültek, az ország tudta nélkül. Annyit változott a helyzet, hogy fémládákba kerültek a csontok, a kripta pedig klimatizált lett. Valakiknek máig nem állt érdekében, hogy Árpád- és vegyesházbeli királyaink nagyságáról, az ország és a magyarság európai mértékkel is kiváló teljesítményeiről bármi szó essék, hogy ifjúságunk példaként tekintsen rájuk…

De mégis megtörtént a csoda. Fiatal székesfehérvári emberek lelkét megérintette valami a történetből. Jogászokból, pedagógusokból, katonatisztekből és másokból létrehoztak egy közösséget, megalapították a III. Béla Lovagrendet azzal a céllal, hogy történelmi adósságot fizessenek vissza az elmulasztott megbecsülésért.

Dr. Töpler László jogász a lovagrend magistere és alapítója, a zömében fiatal tagok korabeli lovagi tornával és reneszánsz tánccal foglalkoznak. 2005 óta minden évben következetesen megtartják történelmi-kegyeleti szertartásaikat a Fehérváron eltemetett magyar királyok halálának évfordulóin a nemzeti Romkertben. Legközelebb május 31-én emlékeznek meg az 1162. május 31-én elhunyt II. Géza királyról.

A királyokat tisztelő lovagrend vezetői néhány évvel ezelőtt gondoltak egy nagyot: egy gótikus szárnyas oltárt állítanak a megyeházán a királyi városban eltemetett koronás fők tiszteletére. A gondolatot tett követte, és Töpler László magister, Bíró János esztergályosmester, valamint Schilli Gábor asztalos elkészítették az égre törő szárnyas oltárt, rajta azoknak a képmásával, akiket feltehetően Fehérváron temettek el. A kegyeleti oltár állítását támogatta dr. Menner Judit székesfehérvári bíró, valamint dr. Balogh Ibolya, a Fejér Megyei Közgyűlés elnöke.

A királyi oltár a megyeházán kapott helyet. Avatása és felszentelése III. Béla király halálának évfordulóján, április 23-án volt. Úgy tartják, hogy véletlen nincs, csak nem ismert szükségszerűség. Így az sem véletlen, hogy a királyi oltár avatása éppen a választások idejére esett, és az Árpád-ház királyainak késői utódai éppen most törlesztettek valamit a mulasztásból.

Lehet, hogy hihetetlen, de ez a civil szervezet, a III. Béla Lovagrend fiataljai tettek először valamit a magyarság nagyjai emlékének megőrzése érdekében. Ez a szárnyas oltár az első olyan kegyeleti műtárgy, amely hivatott emlékeztetni máig tiszteletlen módon elrejtett királyainkra. A szertartást Horváth Imre kanonok végezte, idézve az ismert latin mondást magyarul: „Állj meg vándor, mert hősöket taposol!” – ez különösen igaz Fehérvárra.

Töpler László magister magyarázta el, hogy az általa készített oltár csúcsait ékesítő enkolpionok III. Béla király mellett talált görög mellkeresztet, a koronázótemplom főhajójának oszloppilléreit és Géza nagyfejedelmünk négykaréjos keresztény templomának alaprajzát idézik. Az oltár középső csúcsát díszítő enkolpionon az ellenségein győzedelmeskedő Krisztus képe jelenik meg, amelyet a koronázási palástról ismerünk. A trónon ülő Krisztus ábrázolását – amely a Szent Korona felülnézeti zománcképein is látható – kiegészítő motívumok, a Nap, a Hold és az olajfák töltik ki.

Az oltáron időrendi sorrendben a Székesfehérváron eltemetett uralkodóink és hozzátartozóik arcképe látható. Valamennyi portré a történelmi hitelesség igényével készült, hároméves célirányos történeti, ikonográfiai kutatást követően.

Minden ábrázolt személy olyan öltözékben, jelvényekkel és hajviselettel jelenik meg, ahogy saját korában létezett. Nem idősebbek vagy fiatalabbak, mint amilyen korúak haláluk időpontjában voltak. Az oltár tengelyében a magyar királyok egyik hajdani uralkodói jelvénye, a Lancea Regis, azaz a királyi lándzsa rekonstrukciója látható; a királylándzsa elkészítését hosszas inszigniakutatás előzte meg. Az oltár talpazatának jobb oldalán olvasható szöveg: „Mentem sanctam, spontaneam, honorem Deo et Patriae liberationem”. Azaz: „Szent és kész elmét, tiszteletet Istennek, szabadságot a hazának”. Ugyanott elölnézetben Mátyás király temetési pajzsának múzeumi minőségű rekonstrukciója, amely a párizsi eredeti parise (Musée d’Artellerie) alapján készült. Mellette balra ugyancsak Hunyadi Mátyás, a XIX. században még a bécsi városházán volt pajzsának kicsinyített mása.

Hankó Ildikó