Ami egy évvel ezelőtt, a Hungarosaurus bemutatásakor még csak feltételezés volt, mára valósággá vált. A bakonyi őslénylelőhely területén nem csak egy dinoszauruszcsoport élt. A tavaly felfedezett öt csontleletről bebizonyosodott, valóban új fajtól, az Európában azelőtt ismeretlen ceratopsiáktól származik.

A feltárás jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy harmincöt esztendő után, a rudabányai ősember bemutatását követően most először publikálhatott magyar tudós a világ legrangosabb szakfolyóiratában, a Nature-ben. A Bakony melletti őslénytani kutatóterületen egyre-másra kerülnek elő az új, eddig ismeretlen fajták, 2002 óta a halaktól a gerincesekig legalább harminc új állatfajtára bukkant a hetvenfős paleontológus csapat. A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Természettudományi Múzeum Paleontológiai Kutatócsoportja évente hetven-nyolcvan négyzetméternyi területet vizsgál át. A felszín alatti 15-20 méteres sáv páratlanul gazdag krétakori leletekben.

– Az iharkúti lelőhely egy egykori külszíni bauxitfejtés, egy rekultivált bánya, ötezer négyzetméternyi területtel, melyből eddig nyolcszázat sikerült átvizsgálnunk. 2009 nyarán innen került elő az az öt csontmaradvány, amit a Nature magazinban is bemutathattunk – meséli Ősi Attila paleontológus, számtalan őslényfajta felfedezője. – A leletek számos olyan diagnosztikai bélyeget hordoznak, melyek hasonlóságot mutatnak a közép-ázsiai kisméretű ceratopsiákkal.

A fosszíliák jelentősége éppen ebben rejlik. Ezek a krétakori növényevők, négy lábon járó, papagájcsőrű dinoszauruszok 65 millió éve haltak ki. Akkoriban a mai Európa helyét egy sok szigettel tarkított őstenger, a Thetys-óceán foglalta el. Az eddigi kutatások alapján a ceratopszok, vagyis a tülkös-galléros őslények Ázsia és Amerika északi területein éltek. A leletekben gazdag Iharkúthoz legközelebb Belső-Mongóliában, a Góbi sivatagban találták meg fajtatársaik maradványait.

Ősi Attila öt csontdarabot talált a föld alatt a tavalyi év során, melyek eredete sokáig bizonytalanságban tartotta az európai paleontológus köröket. Eleinte nem csak az nem volt biztos, hogy a Bakonyban új fajra bukkantak, de még az sem, egyáltalán melyik nemzetséghez tartozhatnak a fosszíliák. Először csak a felső csőr került elő a föld alól, s analógiák híján a kutató arra gyanakodott, hogy karom lehetett.

Bár felmerült benne a lehetőség, hogy ceratopsztól származik, az elmúlt kétszáz esztendő ez irányú kutatásaira alapozva – mely szerint Európa területén nem éltek ilyen állatok –, egészen tavalyi, amerikai utazásáig elvetette azt. Egy nemzetközi konferencián azonban a világ vezető ceratopsia-szakértői megerősítették abban, hogy az alig pár centiméteres csontmaradványok egy ceratopsia koponyájának és állkapcsának részei lehettek. A későbbi vizsgálatok során az is kiderült, az iharkúti galléros a mongóliai bagaceratopsszal áll a legközelebbi rokonságban, anatómiai tulajdonságait tekintve azonban eltér a közép-ázsiai leletektől, vagyis egy teljesen új fajról van szó a nemzetségen belül.

A Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíciónak szerencséje volt. Bár egy hasonló őslény csontváza több ezer csontból állt, a megtalált öt alkotóelem mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, ne csak a rokonságot, hanem a különbözőséget is bizonyítsa. Ősi Attila ismét egy új faj atyjává vált. A kistermetű növényevőt szülővárosáról s első segítőjéről, az egykori bánya geológusáról, Kozma Károlyról Ajkaceratops kozmainak nevezte el. Az Ajkaceratops a tülkös őslények nemzetségének egyik legkisebbje lehetett, teste két, legfeljebb két és fél méter hosszú, tömege 25-30 kilogramm, orra hegyén kis szarvval, s a fajtára jellemző papagájcsőrhöz hasonló szájjal.

– Az Ősi Attila nevéhez fűződő felfedezés, ha át nem is írja, de mindenesetre újragondolásra készteti az őslénytannal foglalkozókat – méltatta a felfedezést Pálinkás József, az MTA elnöke. – Sporthasonlattal élve ez egy olimpiai bajnoki címmel felérő felfedezés.

A bakonyi leletek az egész eddigi krétakori őslénykutatást új ösvényre terelhetik, hiszen immár bizonyosságot nyert, hogy a galléros dinoszauruszok, a ceratopsiák a Tethys szigetein keresztül vándorolva, a földfelszín folyamatos formálódását kihasználva juthattak el Belső-Ázsiából a Bakony területére. A bakonyi körülmények a lehető legideálisabbak voltak számukra, 85 millió évvel ezelőtt ezen a területen még szubtrópusi éghajlat uralkodott, a gazdag, főként nyitvatermő növényvilág kiváló élőhelyet biztosíthatott a kor növényevőinek.

– A bakonyi leletek alapján meg kell változtatni az ősföldrajzi vándorlási útvonalakat – mondja dr. Görög Ágnes, az ELTE Őslénytani Tanszékének egyetemi docense. – A Bakonyban talált leletek jelentőségét erősíti az is, hogy az eddig feltárt európai leletekkel összehasonlítva a korszak legidősebb képviselőiről van szó. A halaktól a gerincesekig kivétel nélkül minden itt talált csont átlagosan 5-10 millió évvel öregebb a kontinens eddigi leleteihez képest.

Iharkút és az Ajkaceratops felfedezőjének közös története tíz évre nyúlik vissza. Ősi Attila a bánya egyik meddőhányója melletti területen, földtani vizsgálatok közben bukkant egy olyan csontdarabra, melyről később kiderült, az első magyarországi dinoszauruszcsont, egy 4,5 méter hosszúságú növényevő, az ankylosauriákhoz tartozó Hungarosaurus tormai maradványa. Ősi Attilának ehhez ugyan egy nagy adag szerencsére is szüksége volt, a területen mégis tudatosan kezdett el vizsgálódni.

Már geológushallgatóként is kizártnak tartotta, hogy hazánkban ne éltek volna dinoszauruszok a földtörténeti középidőben. Olyan, egykori szárazföldi rétegeket keresett, melyek üledékes felszíne a Kréta idején folyóvizeknek adott otthont. Vizsgálatai szerint a már feltárt és még érintetlen bakonyi területek mellett a Villányi-hegység valamint a Mecsek egyes részei válhatnak a hazai paleontológusok kutatásainak helyszínévé a későbbiekben.

A Mecsekben már korábban is találtak dinoszauruszokra utaló nyomokat. 1966-ban Wein György a szénbánya területén lábnyomokra bukkant, melyeket Kordos László paleontológus rögzített 1983-ban Komlosaurus carbonis néven. Hazánk első őshüllői Erdélyből kerültek ismét a felszín fölé, Közép-Európa egyetlen szauropoda fajtájának két képviselőjét a hátszegi Magyarosaurus hungaricust és kisnövésű változatát, a Magyarosaurus dacust báró Nopcsa Ferenc fedezte fel a XIX. század végén.

A Bakonyban először önerőből, majd a Hantken Miksa Alapítvány és az MTAMTM kutatócsoportjának támogatásával kezdhette meg az ásatásokat. Az iharkúti lelőhely már a kezdetekkor termékenynek bizonyult, hamar beváltotta a hozzá fűzött reményeket, folyamatosan kerültek elő a föld alól az ősmaradványok. Az itt talált csontok által harmincnál is több fajt sikerült napjainkra azonosítani, melyek között a halak és a békák éppen úgy megtalálhatók, mint a nagy testű növényevők vagy a kisebb-nagyobb ragadozó dinoszauruszok.

A Hungarosaurus tormai volt az első a sorban, egy négyméteres pikkelytaréjos növényevő, melyet a hatalmas méretű, 4,5 fél méteres szárnyfesztávolságú repülő sárkány, a mai gólyákhoz hasonlító, apró állatokkal és növényekkel táplálkozó Bakonydraco galaczi követett. Több őskrokodilt és aligátort is találtak, a Iharkutosuchus makadii alig egy méter hosszú lehetett, a csapatokban vadászó ősragadozó Pneumatoraptor fodori pedig alig volt nagyobb, mint manapság egy pulyka.

– Az egykori élővilág összetételét is vizsgálják a kutatók, a csontok számából az egyes fajok elterjedésére is lehet következtetni. A Hungarosaurus például igencsak elterjedt volt a környéken, számtalan részleges csontvázra és különálló darabra bukkantak, melyeknek köszönhetően a teljes dinoszauruszt is sikerült rekonstruálnunk – meséli az Őstörténeti Tanszék vezetője. Az eddigi kutatások szerint a korszak csúcsragadozója a moszaszauruszok egy fajtája lehetett. A hatméteres hosszúságot elérő, tengeri és szárazföldi életmódhoz egyaránt alkalmazkodó húsevő gyík vizsgálataival még nem végeztek, bemutatása a jövő évig várat magára.

– Az iharkúti képződmény folyóvízi üledékekből áll. Az egykori folyó összemosta a csontokat, így elég kicsi az esélye, hogy ép csontvázra bukkanjunk. Ahhoz, hogy egy csontváz épen megmaradjon, nagy szerencsére van szükség. Azt szoktuk mondani, hogy egy ősmaradvány megmaradásához három szerencse is kell. Az utolsó természetesen az, hogy megtaláljuk – avat be Görög Ágnes. – A második szerencse a megmaradásához szükséges, hogy a földtani folyamatok során is megőrződjön, az első pedig ahhoz, hogy úgy haljon el az állat, hogy esélye legyen a megmaradásra, vagyis ne egyék meg, ne darabolják fel, de ne is rohadjon el a halálát követően. Egy tetem pár nap alatt elenyészik a napon. A tengeri környezetben sokkal nagyobb az esély a fosszíliák megmaradására.

Természetesen szárazföldi körülmények között is megvan az esélye, ha valami miatt hirtelen betemetődik. A Bakony-környéki egykori őshüllők, de még inkább a magyar paleontológusok nagy szerencséjére itt is hasonlóképp történt. Az ősszigetek folyóinak árterületein az áradás következtében a tetemek mind a ragadozóktól és a baktériumoktól, mind a környezeti hatásoktól elzárva képesek voltak az iszapban átvészelni az elmúlt több millió évet.

A még érintetlen több ezer négyzetméter 50-60 évre elegendő munkát biztosít a hazai őslénykutatók számára. A húsz méterrel a föld felszíne alatt meghúzódó üledékes felszín, az ősóceán egykori szigete páratlanul gazdag fl órát és faunát rejt magában. Az eddig elért eredmények valószínűleg csak a jéghegy csúcsát jelentik, az elkövetkező években hasonló intenzitású munkával a Kárpát-medence teljes krétakori állat- és növényállománya napvilágra kerülhet.

Gerhát Petra