Léteznek a tudományok között olyan diszciplínák, amelyeknek a hétköznapi ember számára nincs gyakorlati haszna, így nem is értik, miért adj valaki a fejét ezek kutatására. Nem is gyakran hallani róluk, hacsak nem bukkannak valamilyen szenzációs leletre. Ilyen eset azonban a szerencsét is figyelembe véve, egyszer-kétszer adódik egy kutató életében. Az élet nagyobb részében végzi a mindennapok aprólékos feladatait, reménykedve, hogy majdcsak rákacsint a szerencse. Akinek nincs kitartása, nem szereti eléggé a szakmáját, az ne is kezdjen ilyen munkába.

Nemrég egy ilyen szakterület sikeres kutatójára esett a média választása. Az Év Ismeretterjesztő Tudósa Díj – a „csillaggal” – Kordos László paleontológus birtokába került. Az elismerést a Tudományos Újságírók Klubja alapította 1996-ban, amit elsőként Simonyi Károly fizikus vehetett át, majd több, hasonló színvonalon dolgozó, egyéb szakterület képviselője. Az elismeréshez tartozik egy nagyon érdekes adomány: a díjazottak nevét egy-egy csillag viseli az égbolton, és az elnevezésről oklevelet állítanak ki. Így nemsokára, ha föltekintünk az égboltra, valahol az univerzumban ragyog egy Kordos László nevű csillag is.

A paleontológia tudománya – mint említettük – nem közismert. Magyar neve őslénytan, vagyis olyan valaha élt állatokkal és növényekkel foglalkozik ez a szakág, amelyeknek mára csak valamilyen lenyomatát vagy maradványát találják meg a szorgos kutatók. Már ennyiből is kiderül, hogy ez a tudomány tulajdonképpen több szakterület határán mozog. A díj átadása után Kordos Lászlóval, a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatójával beszélgettünk a szakma szeretetéről, eredményeiről, a siker zálogáról.

– Bizonyára sokakat érdekel, hogy mi mindent kell tanulni ahhoz, hogy valaki több millió éves kőzetrétegekből valaha élt élőlények maradványait azonosítsa?

– Az őslények kutatója, a paleontológus egyszerre biológus és geológus. Hagyományosan az őslénytan a földtan része, csakúgy, mint az ásványtan vagy a kőzettan is. Vizsgálati anyagát az egykor élt növények és állatok megkövesült ősmaradványait a kőzetekből nyeri. Ugyanezen kőzetekből lehet kiolvasni, hogy az adott élőlény milyen környezetben, például sekély vagy mélytengerben, édesvizű tóban, vagy szárazföldön élt-e. A paleontológusnak ugyanakkor az ősmaradványokban az egykori élőlényt kell látnia, amely szaporodott, fejlődött, táplálkozott, tagja volt valamilyen környezetnek, ökoszisztémának. Ezért főleg angol nyelvterületen inkább paleobiológiáról beszélnek. Aki paleontológus akar lenni, annak Magyarországon elsősorban geológus végzettséget kell szerezni, mert ott tanulja meg a földtan elengedhetetlen ismereteit. Nálunk az ELTE-n van Őslénytani Tanszék, de több egyetemünkön (Debrecen, Szeged, Pécs) leginkább a földtudományokhoz kapcsolódik az őslénytan oktatása. Ugyanakkor egyre több biológus kacsintgat az őslénytan felé, hiszen a paleontológia klasszikus földtani szerepét, a kormeghatározást és a környezeti rekonstrukciót fizikai módszerek vették át, és a tudományterület hangsúlya az élőlény megismerése felé tolódott el. Az Egyesült Államokban igen sok őslénytankutató orvosi egyetemeken dolgozik, mert kiváló anatómiai ismeretekkel rendelkeznek.

– Hol kezdte a pályáját?

– Őslénytani érdeklődésemet 10-11 éves koromban a bükki barlangok, és az azokban fellelhető barlangimedve-csontok keltették fel. A barlangok és a csontok vezettek el az azóta megszűnt egyetlen szakmai középiskolába, a budapesti Szabó József Geológiai Technikumba, majd azt követő kisebb-nagyobb kerülőkkel Debrecenben biológia-földrajz szakos középiskolai tanár, és egyidőben Szegeden geológus lettem. Innen már egyenes út vezetett a Magyar Állami Földtani Intézet múzeumába, ahol immár hivatásszerűen is az ősállatokkal foglalkozhattam.

– Pályakezdőként volt-e meghatározó mestere?

– Már középiskolás koromban bejártam a Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárába, ahol egyaránt válogattam a mészvázú egysejtűeket és az apró csontokat. Első mesterem Jánossy Dénes volt, aki meghívott ásatásaira. Az évről évre ismétlődő táborok alkalmával százezernyi csont ment át a kezemen, és Dénes bácsi mindig megmondta, hogy melyiket miről ismerem fel. Azután Debrecenben Kretzoi Miklós volt a professzorom, akinél csontot sohasem láttunk, de annál több elméleti ismeretet szereztünk. Végül is neki köszönhetem állásomat és a Rudapithecus hungaricus (emberszerű ősmajom) kutatás folytatását is.

– Milyen régiókban végzett feltárásokat?

– Első önálló ásatásomat a Bükk-hegységben, a Hillebrand Jenő-barlangban végeztem, mert kutatási témám az elmúlt 10-15 ezer év gerinces állatvilágának változása volt. Itt, majd az Aggteleki-barlangban, Bodajk mellett és a Pilisben is több barlangot ástam meg. Nagy jelentőségű volt a baltavári klasszikus lelőhelyen végzett kutatás. Természetesen legjelentősebb ásatásaim Rudabányán, a 10 millió évvel ezelőtt élt Rudapithecus lelőhelyén voltak, amelyeket 1978 óta vezetek. Külföldön soha nem akartam ásni. Van nálunk bőven munka, ezért is érdeklődnek a külföldiek.

– Sokan úgy képzelik el, mint a nagy sikerrel játszott „Őslénypark” című film paleontológusait, akik körül életre kelnek az állatok és hol kedvesen, hol félelemmel próbálkoznak kapcsolatot teremteni velük. Van olyan ősállat, amelyet különösen kedvel?

– Nincs kifejezetten kedvenc ősállatom, és bármilyen furcsa, az életem nagy részét meghatározó emberszabású majmok nem tartoznak közéjük. Sokkal jobban kedvelem a kis rágcsálókat, köztük a hörcsögöket és az ősi, föld alatti életmódot folytató földikutya-féléket. Egyszerűen csak azért, mert belőlük sokezernyi leletünk van, és vizsgálatukkal biztosabb és újszerűbb talajon állok, mint a sokféle dogmával terhelt, korlátozott számban előkerülő ősmajmok esetében.

– Több évtizedes ásatása során melyik volt a legszenzációsabb lelete?

– Magyarországon 1985 szeptemberében rendeztek egy jelentős szakmai kongresszust, amelynek egyik titkára voltam. A rudabányai terepbejárást előkészítendő elmentem a bemutatásra szánt lelőhelyre, ahol Hernyák Gábor geológus azzal fogadott, hogy egy papírdobozból előhúzott néhány koszos csontot, és fényesen csillogó fogat. Egy Rudapithecus koponyatöredéke volt, akkor a harmadik ilyen lelet a világon. Azonnal tudtam, hogy ez a koponya meg fogja változtatni az életemet, és úgy is lett. Később még ennél teljesebb koponya is előkerült, de ha valaki másodszorra üti meg a lottófőnyereményt, akkor már nem is nagyon érdekli.

– Mit tart ma hitelesnek a tudomány a főemlősök származásáról?

– A főemlősöket a paleontológus a kézzel fogható, megtalált leletekből rekonstruálja. Nem mondhat mást, mint amit a rendelkezésére álló valós információkból kiolvashat. Az emberré válás kutatásában az a szép, hogy minden újabb lelet megváltoztathatja, újrarendezheti a leszármazási képet.

– Tanítványai közül követi valaki az ön által alapított iskolát?

– Mindig szerettem tanítani, mert közben a hallgatóktól is tanultam. Úgy érzem, hogy öt kutatót indítottam el a pályán és juttattam nemzetközi szintre. Sajnos közülük ketten a biztos állást és a szakmai lehetőséget otthagyták. Tudomásul kell vennem, hogy napjainkban már nem lehet „ősállatként gondolkodni”. Ettől függetlenül remélem, és tudom, hogy igen sok fiatalnak adtam szellemi útravalót. Az ősállatok maradványai számomra mindig kiindulópontot, munkaeszközt, tudományos forrást jelentenek. Belőlük jutok el a madártávlatból figyelt nagy változások értelmezéséhez; az ősmaradványok biztosítják a világlátásomat. Amikor belenézek a mikroszkópba, a csontok és a fogak mesélni kezdenek. Nem is fontos, hogy miről. Ekkor tárul fel a múlt új világa. Ezért szeretem az őslénytant, a kutatást.

* * *

Az őslények leletei kiválóan alkalmasak a korabeli éghajlat rekonstrukciójára is. Az éghajlat jellemzői – hőmérséklet, csapadék, napfény – szoros kapcsolódást mutatnak a vizsgált régió állat- és növényvilágával. Így a paleontológus éppúgy képes az éghajlat meghatározására bizonyos korlátok között, mint a paleoklimatológus. Az ősi állatmaradványok fogainak kopása vagy a zománcba a növényekből beépült szénizotópok jó eligazítást adnak arra vonatkozóan, hogy milyen vegetáció vette körül a vizsgált állatot. Az elemzésekből bebizonyosodott, hogy Földünkön hét-nyolc millió évvel ezelőtt hatalmas globális klímaváltozás zajlott le, amit bizonyít a vegetáció és az állatvilág megváltozása is. Előtte trópusi éghajlat volt hazánkban, amit jól mutat a bükkábrányi mocsári ciprusok erdeje. Hogy miért változott meg a trópusi éghajlat, arra a tudomány még nem ismeri a választ.