A Föld mélyéről napvilágra hozott leletek, emberi csontok, növényi- és állati maradványok, eszközök, épületromok mind a régmúltról beszélnek. Kellő szakértelemmel a mára elnémult tanúk megszólaltathatók. Ha jól érti a tudomány az üzenetet, akkor az is hamarosan kiderül, hogy néhány ezer vagy tízezer évvel ezelőtt élt eleink nem voltak olyan ostobák, mint azt a mai ember hinné. Az életükhöz, a túléléshez szükséges viselkedés módját és eszköztárát elkészítették maguknak. Egy pillanatig sem gondolták, hogy életterüket valami felsőbb „szellem(ek)” nélkül tudják megtartani és benépesíteni.

Az ember az egyetlen élőlény a Földön, amelyiknek mindig volt hite; ez a legemberibb tulajdonságunk. Magányosnak, félelmekkel, veszélyekkel körülvett lényeknek érezték volna magukat, ha nem hittek volna „valakiben”, aki védi őket és vigyáz rájuk, akihez kéréssel fordulhattak, ha megoldhatatlan problémák elé kerültek. A rossz dolgoknak is megvolt az okozója, de érdekes módon a „gonosznak” sohasem tulajdonítottak akkora hatalmat és erőt, mint a segítő szellemeknek vagy szellemnek.

A kultúra fejlődésével mindig más-más alakot öltöttek az istenek, akiknek jóindulatát elérendő, áldozatokat mutattak be vagy ajándékot készítettek. A legősibb emberek csak kezdetleges rajzokkal szólították meg a szellemvilágot, bár a különböző barlangok falán vagy sziklákon megmaradt rajzok inkább tekinthetők „művészileg” leegyszerűsített ábrázolásoknak, mint primitív firkálmányoknak.

A világ különböző részein találunk olyan történeti régiókat, amelyeknek élete mindig jobban érdekelte az emberiséget, mint más területek. Ennek több oka is lehetett, részben a leletek érdekessége, szépsége, feltűnő volta és ismeretlensége. Ilyen régió a mai napig Egyiptom, ahol nagy megtiszteltetésnek számít, ha egy-egy ország engedélyt kap feltárásra. Bár napjainkban számos új módszert alkalmaznak a kutatásokban, nem szólva a műszerek és az elektronikai eszközök fejlettségéről, még mindig sok megfejtetlen kérdés vár az egyiptológusokra. Mert hiába dokumentálnak pontosan mindent, amit feltártak vagy műszerrel megvizsgáltak, a tények egymáshoz való viszonyának felfejtését csak az emberi szürkeállomány képes elvégezni.

Az utóbbi néhány hónapban is több olyan lelet került elő, amely szaporította a kérdőjeleket. Az egyiptomi kutatásokban még mindig a britek járnak élen, aminek részben történelmi, részben anyagi okai vannak. Máig a legnevesebb és legnevezetesebb felfedezés Tutanhamon fáraó sírja volt, amit 1922-ben a brit Lord Carnarvon és Howard Carter talált meg.

Mindig nagy figyelmet szenteltek a Kairótól nem messze, a Nílus közelében magasodó hatalmas szobornak, a szfinxnek. A 20 méter magas és 80 méter hosszú műalkotást az egyiptológusok többsége szerint mintegy 4500 évvel ezelőtt alkották, az akkor uralkodó Khephrén fáraó idején. Sokan úgy vélik, hogy a fáraóról mintázták, a szobor teste egy oroszlánt, feje pedig a fáraót ábrázolja. Nem messze tőle található a nagy piramis. Az időjárás okozta erózió mára meglehetősen elkoptatta a szfinx egyes részeit, különösen a fej- és a nyaki részeket.

Az eróziós sérüléseket vizsgáló geológus szerint a szobrot jóval korábban készíthették, mint 4500 év, és a fejet alakítgatták át a későbbi nemzedékek. Való igaz, hogy a műalkotás stílusa a közeli sírokénál is korábbi, emellett az ókori Egyiptomban szokás volt a szobrokat átfaragni.

A kutatásokban részt vett a történeti építészettel foglalkozó dr. Jonathan Foyle is, aki szerint a szobornak eredetileg oroszlánfeje volt, így illett a testéhez. Ez egyben magyarázhatná azt az aránytalanságot, ami a test és a fej között van. Ha valóban ez az igaz története a komoran őrködő kolosszusnak, akkor az időbeli eltérés is a korábbi munkát támasztja alá. A szakértők számítógépes szimulációval bizonygatják elméletüket, így a hatalmas „oroszlán” akár több mint tízezer éves is lehet.

Szakkara az egyiptomi fővárostól huszonöt kilométerre terül el. A lépcsős piramisáról híres nekropoliszban még mindig találnak újabb leleteket. Szakkara az egyik főváros, Memphis temetője. Uralkodók és magánszemélyek egyaránt használták mintegy háromezer éven keresztül.

Néhány hete az egyiptomi kormány jelentette be, hogy az egyik sírkamrában japán régészek 3300 éves fakoporsókra leltek. Négy fából készített szarkofág, három fából faragott kanopusz edény és négy usebti-doboz volt a zsákmány. A szarkofágokban múmiák nem voltak, mert a sírkamrát már az ókorban kifosztották.

A koporsókon megmaradt óegyiptomi isteneket fekete-sárga színnel festették. A kanopusz edényeket arra használták, hogy a múmia készítésekor eltávolított, romlandó belső szerveket beletegyék. Az usebti-dobozokban kisméretű szobrocskák voltak; sajnos a legtöbb törötten. Az usebtik feladata, hogy a túlvilágon a halott helyett dolgozzanak, illetve az elhunytat képviseljék a túlvilági bíróságon.

A most talált usebtik tulajdonosa a feliratok szerint egy Tut Basu nevű férfi volt, aki az egyik kiürített szarkofágban nyugodott, amíg ki nem rabolták.

Gazdag időszak köszöntött az egyiptológusokra 2009-ben, mert egy, a fentinél is szenzációsabb leletre találtak egyiptomi régészek ugyancsak a szakkarai nekropoliszban.

Egy tavaly felfedezett piramis maradványai között találtak rá a fehér mészkővel bevont szarkofágra. Zahi Hawass, az Egyiptomi Régészeti Hivatal vezetője elmondása szerint már húsz éve keresi ezt a koporsót, benne a tetemmel. A múmia Szeseset királyné a VI. dinasztia első uralkodójának, Teti fáraónak az anyja volt. A 4300 évvel ezelőtt élt uralkodó különös érdeklődésre tarthat számot, mert óbirodalmi leletekből elég keveset találtak eddig. A szarkofág felnyitásakor valóban benne volt Szeseset királyné múmiája a szokásos vászondarabokba tekerve, és bár a sírban a királyné nevét nem találták meg, Hawass mégis úgy véli, hogy a keresett személyé a múmia. Kerámia- és aranytárgyak is kerültek elő a sírból, de mivel korábban ezt a nyughelyet is kifosztották, a kincsek nagyobb részét elvitték.

Igen nagy érdeklődés kíséri azokat a genetikai vizsgálatokat, amelyekkel a különböző múmiák rokonsági fokozatát derítik föl. A XVIII. dinasztia egyik utolsó fáraója az a Tutanhamon volt, aki fiatalon, 19 évesen hunyt el, és sírkamrájára – viszonylag érintetlen állapotban – Howard Carter talált rá. A sír fölnyitásakor két mumifikált csecsemőre is bukkantak, akik valószínűleg az ifjú fáraó ikerlányai lehettek. Tutanhamon tetemét még az 1960-as években tanulmányozta a Liverpooli Egyetem anatómus professzora, Robert Connoly. Az akkori módszerekkel a fáraó családi kötelékeit még nem lehetett nagy biztonsággal felfejteni. Annak idején, amikor 1922-ben a csecsemőket megtalálták, az egyiket öt hónaposra, a másikat hét-kilenc hónaposra becsülték testnagyságuk okán.

Az egyiptomi régészeti hatóságok sokáig elzárkóztak attól, hogy DNS-tesztet végezzenek a leginkább kétes rokonsági fokozatot mutató királyokon. Az egyiptomiaknál nem volt szokatlan testvérek vagy közeli rokonok házassága a hatalom birtoklása érdekében. Nemrég azonban megtört a jég, és egy genetikai programot hirdetett Zahi Hawass a kairói egyetemen őrzött összes múmián. Mintegy két tucat múmia személyazonosságát eddig nem sikerült megállapítani, lehetséges, hogy a vizsgálatok eredménye meglepetést fog okozni.

A most indult program szerint CT- és DNS-teszteket végeznek a múmiákon, majd az eredményeket összehasonlítják.

Régészeti bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy ki volt a fiatal fáraó és voltak-e utódai. Tutanhamon 12 évesen vette nőül Ehnaton és Nofertiti harmadik lányát, Anheszenamont. A fiatalon, rejtélyes körülmények között elhunyt fáraónak sok betegsége volt, utódairól nem tudnak, sőt Nofertiti kiléte is bizonytalan. Ezeket a kérdéseket szeretnék megfejteni. A DNS-teszt bizonyára eldönti, hogy a lányok, akik különböző méretük ellenére ikrek voltak, valóban Tutanhamon gyermekei-e.

Az is kérdés, hogy Tutanhamon apja ki volt; lehetséges, hogy Ehnaton, és akkor a felesége akár a testvére is lehetett, de több más variáció is fennáll.

Nehezíti a helyzetet, hogy Zahi Hawass nem hozza nyilvánosságra a DNS-tesztek eredményeit, és nem megy bele abba sem, hogy külföldön kontrollt végezzenek. A főrégész tavaly bejelentette, hogy azonosították Egyiptom egyetlen női fáraójának, Hatsepszut királynőnek a múmiáját. Bár azóta is vizsgálják a Hatsepszutnak tulajdonított tetemet, külföldi kontrollt nem engedélyez Zahi Hawass.

A jól bevált turistacsalogató hiedelmeket ugyanis nem szívesen másítják meg akkor sem, ha a tények mást bizonyítanak. A régiségek korábbi főtanácsosa, Abdel-Halim Nur al-Din számtalanszor kritizálta az egyiptomi szakembereket, hogy eltitkolják a vizsgálatok eredményeit. Szavai szerint: „Nem láttunk egyetlen eredményt sem. A közlemények csupán a publikálást szolgálják, az ilyesmi jól eladható a médiának”.

Hasonló példákat Magyarországon – vagy másutt is – föl lehetne sorolni, mert a régi, jól bevált lódításokat könnyebb változatlanul fönntartani, mint az igazságot elismerni. Különösen, ha politikai megfontolások is vannak a háttérben.

Hankó Ildikó