Vármegyék könyve
Vármegyénként, ábécé sorrendben közöljük Bencsik Gábor dupla kötetének online változatát, korabeli, nagyrészt színes képeslapokkal, valamint Kogutowicz Manó 1905-ben megjelent vármegye-atlaszának nagyítható térképeivel illusztrálva.Veszprém
A Balatontól északra elterülő vármegye területe bő négyezer négyzetkilométer volt, a lakosság száma 1891-ben kétszáztizenötezer fő, így a közepes népsűrűségű vármegyék közé tartozott. A lakosok nyolcvankét százaléka volt magyar, tizenhét német, egy százalék egyéb nemzetiségű.
A történelmi Veszprém vármegye területe jelentősen eltért a maitól. A XX. század második felében számos apróbb határmódosítás mellett a délre lenyúló enyingi járás szinte teljes egészében Fejér megyéhez került, Zala vármegyétől viszont hozzá került a teljes sümegi és tapolcai járás, utóbbival lényegében az egész Balaton-felvidék az északi parttal, Badacsonnyal, Tihannyal, Füreddel. Egy időre még a keszthelyi járást is ide csatolták, de aztán az visszakerült Zalához. A jelen ismertetés természetesen a millenniumkori vármegyéről szól.
Veszprém vármegye öt járásra oszlott, két rendezett tanácsú város, huszonnyolc nagy- és százötvenöt kisközség volt benne. A községek általában középnagyságúak voltak, kétezernél többen tizennyolcban laktak. A legnépesebb volt Pápa tizennégyezer, a székhely Veszprém tizenháromezer, Várpalota ötezer, Szilasbalhás (ma Mezőszilas) és Devecser négyezer lakossal. Érdekesség, hogy Pápa lakossága még 1910-ben is meghaladta Veszprémét (előbbi húszezer, utóbbi tizenötezer fő), a megyeszékhely csak az első világháború után hódította el az elsőséget.
A vármegye közművelődése a kor viszonyaihoz képest elég jól állt, a hat éven felüli férfilakosságnak kevesebb mint ötöde, a nők negyede nem tudott írni-olvasni, és a tanköteles gyermekeknek csupán hat százaléka nem járt iskolába. A vármegyében mindösszesen kétszázharminc tanintézet volt, közte két hittani intézet, három gimnázium, egy gazdasági tanintézet, hat ipari és kereskedelmi iskola, egy tanítónőképző intézet, négy polgári, egy híján háromszáz elemi népiskola, valamint tizenkét kisdedóvó, egy árvaház és egy börtöniskola. A szellemi élet Pápán és Veszprémben összpontosult.
A vármegye közepe táján a Bakony emelkedik, mely annak legnagyobb részét borítja. E hegység legnagyobb emelkedései északon a Kőrös-hegy, déli szakaszában a Kab-hegy. A Bakonyt túlnyomóan bükkerdők borítják. Tőle nyugatra, a Tarcal folyó felé tágas róna terül el, melynek hullámos keleti szegélye csakhamar átmegy a Kisalföld alacsony rónájába. E róna déli részén a boráról híres Somlyó magányos kúpja emelkedik.
Az egykori vármegye délkeleti része a Balatonon túl ismét hullámos lapály. Vizei közül a Balaton tó csak északi csücskével nyúlt be a vármegye területére, és kifolyása, a Sió Somogy vármegye felé a határt képezte. A Bakonyban számos kisebb folyócska ered, így a nyugati határt jelölő Marcalba siet a Bakonyban eredő Hajagos, Bittva, Tapolca és Gerence, míg a Bakonyér és Csuha már a Duna közvetlen mellékvizei. Keleten ered a Gaja, közepe táján a Séd és a dél felé folyó Eger-patak.
Története
A vidék, mint a Kárpát-medence nagy része, a kőkor óta lakott, a régészek különböző kultúrák nyomait tárták fel. Az ókorban kelták éltek a vidéken, hosszú ideig együtt a hódító rómaiakkal. A magyar honfoglalók közül a Szalók nemzetségé lett a vidék, bár a Bakony hatalmas erdeje egészen a késő középkorig alig népesült be. A X. század második felében nagyfejedelmi birtok lett, melyet Szent István már az ezredfordulón várispánsággá szervezett Veszprémvár körül. A veszprémi püspökség is az elsők között jött létre, és az ispánság területén kiterjedt birtokokat szerzett. A tatárjárás után földesúri várak épültek, magánbirtokok szerveződtek a XIV. század elejére nemesi vármegyévé alakuló területen. A főispáni tisztséget rendszerint a veszprémi püspök töltötte be, és egyébként is az egyház volt a legnagyobb birtokos.
Hunyadi Mátyás halála után, 1490-ben a Magyarországra támadó Miksa római király (későbbi császár) a megyét feldúlta, településeit kifosztotta. A török hódoltság 1552-ben kezdődött, midőn Veszprém vára török kézbe esett, vele majdnem az egész megye oszmán uralom alá jutott. A tizenöt éves háború kezdetén, 1598-ban a megye nagy részét sikerült ugyan visszafoglalni, de attól kezdve az állandóan változó frontvonal húzódott rajta keresztül, végeérhetetlen végvári harcok színtere lett. A török sereg Bécs alatti veresége, 1683 után a vármegye is felszabadult, bár a háborúkat lakossága nagyon megsínylette. Még tovább tizedelték a megmaradt népességet a kuruc háborúk.
A XVIII. században az elpusztult lakosság pótlására nagyarányú betelepítés kezdődött, elsősorban németekkel, másodsorban szlovákokkal, végül felvidéki magyarokkal. A lassan lábra kapó megye legnagyobb birtokosai ekkor a püspök, a zirci és a pannonhalmi apátság, valamint a Zichy és az Esterházy család tagjai voltak.
A XIX. században a megye viszonylag békés életet élt, a nagy történésekben csak csekély szerep jutott neki. Fejlődése szinte töretlen volt, amelyet a vasút és az azzal kifejlődő gyáripar tovább segített.
Gazdasági élet
A megye ásványkincseit a millennium idején még kevéssé ismerték, az ajkai és szápári barnaszénen, valamint mészkövön kívül alig folyt bányászat. Az ipar kevéssé volt fejlett, de emelkedő tendenciát mutatott. Nagyobb iparvállalatai az ajkai (csingervölgyi) kőszénbányán kívül a herendi híres porcelángyár, egy dohánygyár és egy posztógyár (Pápa), egy üveggyár (Herend), négy szeszgyár, több téglagyár voltak. A Bakony német ajkú parasztsága Zirc vidékén jelentős házi faipart vitt, mely lapát, favilla, talicska és egyéb szerszámok készítésére terjedt ki. A régi elterjedt csutorásipar a XIX. század végére majdnem teljesen megszűnt. Sokfelé foglalkoztak faszénkészítéssel, valamint kendertilolással és -fonással. A hiteligények kielégítésére egy bank, tíz takarékpénztár és tizenhét szövetkezet szolgált.
A lakosság fő foglalkozása a földművelés, szőlő- és gyümölcstermelés és állattenyésztés volt. A megye talaja, mely a sík és dombos vidéken agyagos, a Bakonyban többnyire meszes, egészben véve elég termékeny. A legfőbb termények a búza, rozs, árpa, továbbá zab, tengeri és burgonya, kétszeres, cukorrépa, takarmányfélék, hüvelyes vetemények voltak. Gyümölcse, bora bőven volt, bár szőlőterülete a filoxéra pusztításai miatt jelentősen lecsökkent. A vármegye legjobb bora a Somlyón termett.
Az állattenyésztés fejlett volt. A szarvasmarha-állományban viszonylag magas volt az úgynevezett pirostarka, tejelő fajta aránya. Száz lakosra tizenkét ló jutott, a közepesnél kevéssel jobb arányt mutatott. Kecske, szamár, öszvér itt is kevés akadt, annál több juh és sertés. Szolgagyőrön, Kőkúton és Várpalotán ménes volt, nagyobb gulya Devecseren, tehenészet Pápán, Kéttornyulakon és Enyingen, juhászat Devecseren és Pusztagyimóton. Méhészettel is sok helyen foglalkoznak, a méhcsaládok száma megközelítette a kilencezret.
A vármegye erdőségei igen kiterjedtek voltak, túlnyomó részben bükkösök, kevesebb tölgyes és csak igen kevés fenyves. Az erdők nagy mennyiségű fát szolgáltattak, bennük nagy vadászatok estek.
Jelentős települések
Veszprém
Rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Séd folyó partján, négy dombon (Temetőhegy, Cserhát, Jeruzsálemhegy és Várhegy a Benedek-heggyel) és az ezek közti völgyekben. A lakosság száma 1891-ben közel tizenháromezer fő volt, köztük tizenkétezer magyar és nyolcszáz német, valamint pár tucat szlovák. A Temetőhegyen terült el a Csapószer városrész a kanonokok majorjaival, tövében a Davidicum nevű árvaház és a görög apácák zárdájának romjai. A Várhegyen álltak a püspök és a kanonokok palotái, a régi vármegyeház, a városi őrtorony, a törvényszéki épület, a püspöki székesegyház a Gizella-kápolnával, a püspöki papnevelde és szeminárium, a kegyesrendiek háza. A Várhegy délnyugati oldalára nyíló völgy oldalában terült el a jeruzsálemhegyi városrész. A város legnagyobb része a Cserháton volt, ahol a nagy piac, több templom, a kórház és az új vármegyeház állott. A város számos közintézménynek volt székhelye, volt benne több zárda, kegyesrendi főgimnázium, püspöki líceum és papnevelde, kórház, árvaház, több nevelőintézet, adóhivatal, pénzügyőrség, számos egyesület és társulat, továbbá vasúti állomás, posta- és távíróhivatal és posta-takarékpénztár.
Az őskortól lakott vidéken a honfoglalást követő évszázadban már erődítmény állott, mely nevét Géza fejedelem unokájától, Bezprim hercegtől, az első ispánról nyerte. Veszprém első okleveles említése 1002-ből való, de ismeretes, hogy Szent István a legyőzött és felnégyelt Koppány testének egy darabját 997-ben Veszprém kapujára szögeztette. A vár István feleségének, Gizellának lett a saját birtoka, és utána a XIII. századig a többi királynék is örökölték ezt a jogot. A vár körül egy sor település (szeg) alakult, köztük az 1018-tól ismert veszprémvölgyi apácakolostor, melynek alapítólevele a magyar történelem egyik kiemelkedő forrása.
Az Árpád-házi királyok korában Veszprém a Dunántúl egyik legfontosabb települése volt, elsősorban egyházi központ, ahol Szent Margit és magyarországi Boldog Ilona is nevelkedett. A vegyesházi királyok alatt jelentősége nem növekedett, de nem is csökkent, fejlődését azonban fékezte, hogy az egyes városrészeknek más-más volt a birtokosa. Egy ideig itt volt püspök Vitéz János, aki körül humanista udvar és élénk kereskedelem szerveződött.
A törökök 1552-ben bevették, a püspökség Sümegre költözött. Négy évre rá Salm gróf csapatai rohammal visszafoglalták, 1594–98 között ismét a törökök tartották megszállva, 1605-ben Bocskai, 1620-ban Bethlen Gábor erdélyi fejedelem foglalta el. A sokszor ostromlott vár középkori épületei a török időkben nagyrészt elpusztultak. Ami megmaradt, tovább pusztult a Rákóczi-szabadságharc idején, midőn Heister császári tábornok elfoglalta, és kegyetlen pusztítást vitt benne végbe. A város barokk formában épült újjá, különösen azt követően, hogy 1762-ben a püspökség visszaköltözött. Nem lévén szabad királyi státusban, Veszprém igazán nem tudott fejlődni a XVIII–XIX. században, de regionális központként azért jelentős vonzáskörzettel rendelkezett. A vasút 1873-ban ért ide, és ettől kezdve az ipar is fejlődésnek indult, megszűnt a püspök joghatósága, a közintézmények pompás palotákat emeltek, világi értelmiségi réteg alakult ki.
Devecser
Nagyközség, járási székhely a Torna patak mellett, 1891-ben négyezerháromszáz magyar lakossal, volt járásbírósága, takarékpénztára, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára, jelentős ipara és kereskedelme. A XIII. század óta ismert település, jobbágyfalu volt nemesi udvarházzal. Ebből épített várat a birtokos Choron család a mohácsi csatavesztés után, részben a török, részben a palotai rablólovagok ellen. A Choronok, majd a Nádasdyak egyben a vár kapitányai is voltak, akik a török elleni csetepaték mellett maguk sem mindig álltak ellen a kísértésnek, hogy megsarcolják a környékbeli magyar településeket. A vár a feljegyzések szerint 1648-ban még védhető állapotban volt, és őrség állomásozott benne, a török idők letűntével azonban katonai jelentőségét elveszítette, romlásnak indult, majd az új birtokos Esterházyak barokk várkastéllyá építették át.
Enying
Nagyközség, járási székhely, 1891-ben háromezerötszáz magyar lakossal, volt takarékpénztára, posta- és távíróhivatala. A XIII. század óta ismert település, leghíresebb birtokosa a Török család volt, köztük a híres Török Bálint. A település a török időkben elnéptelenedett. A XVIII. században a Batthyányak újratelepítették, birtokközpont lett szép kastéllyal és barokk templomokkal.
Pápa
Rendezett tanácsú város, járási székhely, 1891-ben tizennégyezer magyar lakossal. Számos közintézmény mellett volt benne bencés rendi algimnázium, református főiskola és tanítóképző intézet, irgalmas rendi és Ferenc-rendi zárda, nőnevelő intézet, számos közhasznú és jótékony egyesület, élénk ipar és forgalom, vasúti állomás, posta- és távíróhivatal és posta-takarékpénztár.
A város feltehetően egy Gizella királynéval Magyarországra érkező, Popo vagy Poppo nevű bajor lovagtól kapta a nevét. A római pápától való néveredeztetés, bár a XVIII. század óta ismert, téves. A település első írásos említése a XIII. századból való. Elsősorban a Tapolca patak által hajtott vízimalmainak köszönhetően mezővárossá fejlődött, amely egyszer-egyszer az országos politikában is szerephez jutott. Zsigmond magyar király 1401-ben, midőn siklósi fogságából kiszabadult, itt általános bűnbocsánatot hirdetett, és esküt tett, hogy fogsága okozóin bosszút nem áll. II. (Dobzse) Ulászló azon ötszáz pápai polgárt, kik Dózsa György hadai maradványát legyőzni segítettek, nagy kiváltságokkal jutalmazta meg.
Pápa a magyar reformáció egyik fellegvára lett, református kollégiuma, a Dunántúl egyik szellemi központja 1531-ben alakult, mellette már a XVI. században nyomda működött. A város Buda eleste után több török ostromot is kiállott, 1594-ben mégis elesett. Miksa osztrák főherceg 1597-ben visszafoglalta, három évre rá a francia és vallon őrség a zsold elmaradása miatt fellázadt, a várat a törököknek átadták, ám a kivonuló őrséget a magyarok a bakonyi erdőben utolérték és felkoncolták. 1620-ban Bethlen Gábor foglalta el, 1626-ban az Esterházyaké lett. A Bécs ellen készülő törökök 1683-ban rövid időre ismét megszállták, de aztán végleg felszabadult.
A Rákóczi-szabadságharcban súlyos harcok folytak a városért, nyolcszor cserélt gazdát, többször kifosztották és felégették. Felépült hamvaiból, ám az erőszakos katolizálás elől a református kollégiumnak egy időre el kellett költöznie, és csak II. József engedte vissza. A XVIII-XIX. században a város a virágkorát élte, belvárosa ekkor nyerte ma ismert barokk arculatát, ipara és kereskedelme fejlődött. Itt tanult a reformkorban Jókai és Petőfi. A kollégium jelentősége a század végére csökkent, viszont megjelent a gyáripar (dohánygyár, szövőgyár, kőedénygyár). A XVIII. századtól működött az országos hírű, Kluge-féle kékfestőgyár, amely ekkor már gépesítve szolgálta messze környék igényeit.
Várpalota
Nagyközség, 1891-ben bő ötezer magyar lakossal, többféle egyesülettel, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A róla szóló első híradás szerint Nagy Lajos az itteni erősséget Kont Miklósnak, az Újlakiak ősének adományozta. Ma ismert várát Újlaki Miklós építette 1445 előtt, benne Hunyadi Mátyás is többször időzött. Házasság útján a vár a XVI. században a hírhedt rablólovag, Móré László birtoka lett, kit Szapolyai és Ferdinánd közös erővel ostromolt ki abból. Néhány év múltán az erőd a nem kevésbé önkényeskedő Podmaniczky fivérek kezére jutott, majd végvár lett. Hat ostromot állott ki a törökök ellen, legerősebb volt az 1566. évi, midőn Arszlán budai beglerbég kilencezer emberrel ostromolta, de eredménytelenül távozott. A vár mai alakját a XVII. században nyerte, amikor a törököktől utoljára visszafoglalták. Székhelye lett a Zichy grófi család palotai uradalmának, tőlük a Sztáray grófokhoz került. A vár és a város sokat hadakozott egymás ellen, és ez a település fejlődősét visszavetette. A kiegyezés után ez a szembenállás megszűnt, ráadásul 1876-ban megindult a szénbányászat, mellette téglagyár, mészégető és brikettüzem is létesült, és a város lendületes fejlődésnek indult.
Zirc
Nagyközség, járási székhely a Bakonyban, 1891-ben kétezerháromszáz magyar és német lakossal, járásbírósággal és adóhivatallal, posta-távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A hazai ciszterci rend, a konvent, gazdasági és kormánytanács központja volt.
III. Béla 1182-ben clairvaux-i szerzetesek segítségével ciszterci apátságot alapított a Bakonyerdőben, feltehetően egy már fennálló királyi udvarház átengedésével. A hatalmas templom építése Imre király idejében kezdődött, és a XIII. században fejeződött be. Apátja 1199-ben már olyan tekintélyes volt, hogy III. Ince reá és a csanádi püspökre bízta a földvári apátnak Kalán pécsi püspök ellen emelt vádja megvizsgálását, és 1203-ban a kalocsai érsek, 1208-ban a János-lovagok ügyében is ő teljesítette a vizsgálatot. Boldog Virgil salzburgi püspök szentté avatásának ügyében 1223-ban az egyik nyomozó Miklós apát volt. Némi szolgálatok fejében és egy paripáért, melyet az egyetemes káptalanba induló apátnak Cseme fiai ajánlottak fel, Gergely apát a Cseméknek 1287-ben 300 hold földet ajándékozott. Jakab apát 1298-ban kiközösítette az esztergomi János-lovagokat, kik egy templomát lerombolták, 1396-ban a székesfehérvári János-lovagok előtt cseréltek a zirciek földet a veszprémvölgyi apácákkal.
A mohácsi csata után az apátságot a szerzetesek elhagyták, előbb Moré László, majd Bakics Pál foglalta el, 1538-ban János király annak egész birtokát a Podmaniczky családra bízta. A monostor és a templom 1548-ban leégett, 1552 után pedig Veszprémet a törökök elfoglalván, javait a pápai és palotai királyi várakhoz csatolták, a falu elnéptelenedett. A ciszterciek az apátságot, illetve annak romjait csak 1659-ben kapták vissza, és eleintén a lilienfeldi, utóbb a henrichaui apátoktól küldött német szerzetesek laktak benne. Ezek építettek új monostort és új templomot. Az apátság nevezetes könyvtára is ekkor épült, helyi mesterek munkájával. Dréta Antal apát 1814-ben kifizette a henrichauiak egész követelését, mire I. Ferenc 1814- ben a külföldiektől teljesen független Zirc, Pilis és Pásztó egyesített apátságainak élére őt nevezte ki apátnak.