A forradalom és ami mögötte van
Múlt hétfőn reggelre robbant a bomba: tizenkét európai futballklub bejelentette a labdarúgó-Szuperliga létrehozását. Közölték azt is, hogy az alapító egyesületek – az angol Manchester United, Arsenal, Liverpool, Tottenham Hotspur, Chelsea és Manchester City, az olasz Juventus, AC Milan és Internazionale, valamint a spanyol Real Madrid, Barcelona és Atlético Madrid – 3,5 milliárd eurót (vagyis átszámítva több mint ezerkétszáz-milliárd forintot) kapnak „infrastrukturális beruházási terveik támogatására” és „a koronavírus-járvány hatásainak ellensúlyozására”.
A bejelentés hatására évtizedek óta nem látott botrány robbant ki az európai futballban. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) és az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) azonnal súlyos szankciókat helyezett kilátásba a részt vevő klubokkal és játékosaikkal szemben, míg a nagy német csapatok, mint a Bayern München és a Dortmund, határozottan nemet mondtak a hívásra, a francia PSG szintén, némileg keresztülhúzva ezzel az alapítók tervét. De a terv kontinensszerte heves ellenreakciókat váltott ki: tiltakoztak az érintett egyesületek szurkolói, a rivális klubok, sőt, Boris Johnson brit miniszterelnöktől Emmanuel Macron francia elnökön át Orbán Viktor magyar miniszterelnökig jó néhány vezető politikus is az elképzeléssel szemben foglalt állást.
A támadások elsődleges oka a tervezett lebonyolítás volt. Az alapítók ugyanis azt közölték, hogy elképzeléseik szerint a húszcsapatos Szuperligának tizenöt állandó résztvevője lenne, további öt klub pedig az előző szezon eredményei alapján csatlakozhatna. Vagyis a nyílt versenynek még a látszata sem lett volna meg: a tizenötök soha nem eshettek volna ki az elitből – rossz szereplés esetén is biztosítva lett volna, hogy folyamatosan óriási bevételekhez jussanak –, miközben rajtuk kívül évente csak öt másik klub jutott volna hasonló esélyhez egész Európából. Mindezzel pedig egy évtizedek óta látható folyamat végképp visszafordíthatatlanná vált volna.
Mert bár az UEFA és a FIFA most látszólag példás szigorral lépett fel, a sportág vezetői az elmúlt évtizedekben tevékeny részesei voltak a „szuperligásításnak”. Például azzal, hogy az egykori Bajnokcsapatok Európa-kupája utódjaként létrehozott Bajnokok Ligájában nevével ellentétben már nem csak a tagországok aranyérmesei versengenek: 1997-től bizonyos országokból kettő, 1999-től pedig akár négy csapat is elindulhatott. A mostani lebonyolítás egészen pontosan úgy nézett ki, hogy a legjobb helyre rangsorolt országok bajnokságainak 26 csapata – a négy legerősebb ligából például az első négy helyezett – selejtezők nélkül, automatikusan résztvevő a 32 csapatos BL-ben. Eközben viszont vannak olyan nemzeti bajnokságok (ilyen a magyar NB I. is), ahonnan a bajnokcsapatnak is négy, sőt, néhány országból öt selejtezőkört kell mennie, ha be akar jutni ebbe a 32-es mezőnybe. Ennyi akadályt sikerrel venni pedig már-már lehetetlennek látszó küldetés. A 2020/21-es sorozat első selejtezőkörében érdekelt 34 csapat közül például mindössze a magyar bajnok Ferencváros tudta magát kvalifikálni a főtáblára, de a korábbi években is hasonló arányban jutottak be az első körből indulók. Vagyis a Bajnokok Ligája igazából már nem a bajnokok küzdelme, hanem egyfajta szuperliga, hatalmas pénzdíjakkal.
A pénzre pedig nagy szükségük van a kluboknak. A foci ugyanis az elmúlt évtizedekben óriási üzletté vált. A műholdas televíziózás, majd az internet elterjedésének köszönhetően az európai topklubok az Egyesült Államoktól Kínáig állandóan szem előtt vannak, így népszerűségük tovább nőtt, és még inkább eladhatóvá váltak: a közvetítési jogdíjaktól kezdve a reklámbevételeken át a mezek, ajándéktárgyak értékesítéséig folyamatosan emelkedő bevételre tesznek szert. Hogy az ebben rejlő lehetőségeket érzékeltessük: egy 2017-es felmérés szerint a Real Madridnak 127 millió, az olasz Internek és Milannak 106 millió szimpatizánsa volt ekkor Kínában, ahol félmilliárd ember vallotta magát futballszurkolónak – vagyis nem véletlen a klubok terjeszkedése Kína felé (is), illetve a kínai befektetők megjelenése az európai futballban. A másik változás a korábbi időszakhoz képest az úgynevezett Bosman-szabály volt: az Európai Bíróság 1995-ben adott igazat a klubjával vitába keveredő belga Jean-Marc Bosmannak, az ítélet nyomán pedig a lejáró szerződésű játékosokért a korábbiakkal ellentétben nem kérhet pénzt a klubjuk, illetve megszűnt a külföldi futballisták számának korlátozása is az EU-ban. Mindez azt eredményezte, hogy a leggazdagabb egyesületek brutális összegekért igazolnak játékosokat, a futballisták fizetése pedig az egekbe emelkedett. A Paris Saint-Germain például 2017-ben a 222 millió euróért (mai értéken több mint 80 milliárd forintért) vette meg a Barcelonától a brazil Neymart – azóta is ő a legdrágább futballista, de a 100 millió euró feletti kategóriában még többeket találunk. Ami pedig a fizetéseket illeti: szintén a Paris Saint-Germain kapcsán röppent fel a hír múlt hét végén, hogy talán legjobbját, Kylian Mbappét évi 40 millió eurós (több mint 14 milliárd forintos) fizetési ajánlattal tartaná a klubnál. A legtehetősebb Bajnokok Ligája-résztvevő klubok játékoskeretének értékét egyébként egymilliárd euró körülire becsülik. Klubonként, természetesen…
Mivel a koronavírus-járvány minden korábbinál jobban rávilágított, gazdaságilag mennyire instabil ez a kártyavár, az angol, olasz és spanyol topklubok úgy döntöttek, hogy gyorsan tető alá hozzák a titokban egyébként már régóta tervezett Szuperligát. Ez – egyelőre a JP Morgan amerikai befektetési bank jóvoltából – az eddigieknél magasabb pénzdíjakkal járt volna, ráadásul végleg bebiztosította volna tizenöt kiemelt egyesület jövőjét. A BL kapcsán ugyanis van egy kis bizonytalansági tényező: ahhoz, hogy egy klub ott lehessen a mezőnyben, jól kell szerepelnie a nemzeti bajnokságban. A Szuperliga-alapítók közé tartozó, az angol pontvadászatban most csak hetedik helyen álló Tottenham például jelen állás szerint ősszel nem lesz ott a Bajnokok Ligájában, ami pénzügyi és presztízsveszteséget is jelent számára. Ha megvalósult volna a terv, ilyen hiba még csak véletlenül sem fordulhatott volna elő. A másik „probléma”, amit a Szuperliga kiküszöbölt volna, hogy a BL-ben az elit tagjai nem csupán egymás ellen játszanak, hanem olykor hozzájuk képest kis csapatok ellen is kénytelenek pályára lépni, és ezek a meccsek kevésbé eladhatók.
Hogy a Szuperliga miatt csökkent volna a nemzeti bajnokságok súlya, végleg kizárták volna a meglepetéscsapatok felbukkanásának esélyét és még tovább szélesítették volna az elit és a többiek közötti, már most is áthidalhatatlannak látszó szakadékot, nem számított. Sőt, fogalmazzunk úgy: inkább ez volt a cél.
A terv azonban túl arcátlanra sikerült, túl sok érdeket sértett, és túl nagy lett a botrány, néhány nappal a bejelentés után így a tizenkét alapító közül már csak a Barcelona és a Real Madrid tartott ki az elképzelés mellett. Van, ahol klubvezetők buktak meg, máshol klubtulajdonosok kényszerülhetnek arra, hogy az általános felháborodás és a pénzügyi bizonytalanság miatt megváljanak a részesedésüktől. Ám hiába falta most fel gyermekeit a futballforradalom, ez sajnos nem jelenti azt, hogy a labdarúgásban mostantól eltűnnek az irreális pénzek, és a kicsiknek is reális esélyük lesz a felzárkózásra. Csak legalább az álmodozás lehetőségét nem vették el végleg.
