A kislány
Galja, az orosz kislány tizenkét évesen hallott először arról, hogy hazájában, a Szovjetunióban embereket hurcolnak el a nézeteik miatt. Ezt nagyon furcsának találta. Szülei azonban biztatták: „Menj csak, Galja, hívd fel a figyelmet erre a fontos kérdésre, mert rajtad kívül ezt senki sem képes megoldani.
Előbb-utóbb híres leszel, mindenki rólad beszél, benne lesz a fotód a Pravdában.” Galja belenézett a tükörbe, rámosolygott a copfos kis szöszi leányzóra, akit látott, és már biztos is volt benne, hogy amire a felnőttek képtelenek, azt majd ő egyedül elintézi. Elhatározta, hogy ettől kezdve nem jár iskolába, inkább felvette pulóverét, kabátkáját, és odaült a GUM áruház elé. Az arra járóknak felmutatta maga készítette kis táblácskáit, amikre ilyesmiket írt: „Sztálin bácsi, ne vidd a Gulagra azokat, akik nem értenek veled egyet! Ne éheztesd az ukrán parasztokat, ne igázd le fél Európát! Büntesd meg azokat a rossz bácsikat, akik mindezt művelik!”
Két és fél perce üldögélt a hideg kövön, amikor fékezett mellette egy fekete Volga, két nagydarab férfi ugrott ki belőle, behajították a harminckilós kislányt a hátsó ülésre, és már ott sem voltak.
Egy hosszú folyosón kísérték végig, majd beléptek egy ajtón. Ott állt bajuszosan, bár az ismert képeknél kicsit öregebben Sztálin. A Szovjetunió minisztertanácsának elnöke lehajolt a százharminc centis gyerekhez, és mosolyogva barackot nyomott a fejére.
– Te vagy az a nagyszájú kislány, aki békét, demokráciát és igazságosságot követel? – kérdezte barátságosan.
– Én vagyok – felelte Galja büszkén, és úgy érezte, hirtelen egy szintre került ezzel a nagy emberrel, akit kétszer is az év emberének választott a Time magazin.
– Hát ez nagyon vicces – kacagott Sztálin. Hangosat köhintett, mire bejött két egyenruhás. Tisztelegtek, egyikük tarkón lőtte a kislányt, berakták egy zsákba, megint tisztelegtek, és kivitték.
Sztálin a fejét csóválta, szája sarkában apró mosoly jelent meg.
– Ezek a mai fiatalok… – dünnyögte kedélyesen.
