1973–74 telén Szelényi Iván és Konrád György különös tanulmánykötetet írt. Már a címe is sokat elárul: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. A kötet két fontos megállapítást tett. Az egyik, hogy a kor hivatalos álláspontjával szöges ellentétben az úgynevezett létező szocializmusban nem a munkásság, még kevésbé a proletariátus szerzi meg a hatalmat, hanem az értelmiség.

Hirdetés

Ami egyúttal azt is jelentette, hogy azok is tévedtek, akik a hatalom tényleges birtokosainak a pártvezetést és a politikai elitet tartották. A szerzők mindezt komoly szociológiai érvrendszerrel támasztották alá.

Mi sem természetesebb, mint hogy a mű az akkori vezetés leg­élesebb szembenállását váltotta ki. A két szerzőt titkosszolgálati ellen­őrzés alá vonták, a kéziratot megszerezték, a szerzőket izgatás vádjával őrizetbe vették, majd ügyészi megrovás után felajánlották nekik a kivándorlás lehetőségét. Szelényi és Szentjóby Tamás festőművész, akinél a kéziratot megtalálták, élt a lehetőséggel, Konrád maradt. A tanulmány végül 1978-ban jelent meg Párizsban.

A kor politikusainak reakciója érthető, Szelényi és Konrád állítása alapjaiban tagadta az úgynevezett tudományos szocializmust, ami a rendszer elméleti alapját adta. Világossá tette, hogy a szovjet rendszer országaiban néhány évtized alatt létrejött az új elit, amely éppen átvenni készül a tényleges hatalom gyakorlását. A tanulmány bizonyos értelemben túllépett az egykori jugoszláv vezető, a többször bebörtönzött Milovan Đilas nézetein, aki az 1957-ben megjelent Az új osztály című kötetében még a kommunista pártelitet nevezte meg a hatalom birtokosainak.

Korábban írtuk

Első olvasásra Đilasnak adnánk igazat: az 1970-es években, de még a 80-asok nagyobb részében is tele volt az ország nagy hatalmú pártfunkcionáriusokkal. Hogy csak néhány példát említsünk, Cservenka Ferencné Pest megye első titkáraként 1983-ig, Pap János Veszprém és Komócsin Mihály Csongrád megyei első titkárként 1985-ig a legrosszabb szovjet párturalmat gyakorolta. A pártállam ott volt minden üzemben, intézményben és településen. Az elitcsere azonban, valójában a párt felügyelete alatt, már a 70-es években javában zajlott.

A kultúrában ezt az elitcserét egyetlen ember szervezte, fékezte és irányította, a belső hatalomváltásban érdekelt pártelit érdekeihez illeszkedően: Aczél György. Ő volt az, aki gyakorolta a kor hírhedt „három T” politikáját: tiltott, tűrt és támogatott. Ő csukta be az ajtót azok előtt, akiket az elitcserében való részvételre nem talált alkalmasnak, és ő nyitott utat a feltörekvő új értelmiség kiválasztott tagjainak. Ez az értelmiség pedig urbánus volt, és alapvetően liberális.

Az elmúlt harminc év magyar kulturális életének ezer jelensége vezethető vissza erre a cserére. Emlékezzünk vissza: 1971-ben indult a Magyar Rádió 168 Óra című műsora, 1978-ban kapott engedélyt a megjelenésre a Heti Világgazdaság. Ezekből a műhelyekből a liberális újságírás teljes nemzedékei nőttek ki. Az 1957-ben indult Élet és Irodalomhoz 1974-ben nevezték ki főszerkesztőnek Jovánovics Miklóst, aki az újságot a kor viszonyaihoz képest kritikus, liberális hetilappá formálta. Érdekes mellékszál, hogy Jovánovicsot 1982-ben az inkább népi beállítottságú Bata Imre követte. Az ő főszerkesztősége idején az ekkor 120 ezres lap példányszámát 60 ezerre korlátozták, az évtized végére vesztett a jelentőségéből. 1992-ben a főszerkesztőséget Megyesi Gusztáv vette át, tőle 1994-ben Kovács Zoltán. A lap ezzel visszatért az urbánus-liberális szellemiséghez. Az 1990-es évek elején, az MDF kormányzása idején lezajlott úgynevezett médiaháború nem más volt, mint az 1970-es, 1980-as években hatalomra kerülő média­elit harca az aktuális politikai hatalommal.

Az 1970-es években az elitváltás a színházi világban is megkezdődött. Nem egyszerre és nem minden színházban, de a folyamat világosan dokumentálható. Fiatal rendezők, sőt színigazgatók tűntek föl és kaptak lehetőséget a színházi világ átalakítására. És ezen a ponton váratlanul elérkezünk 2020-hoz, a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult válsághelyzethez. Az egyetem három legmeghatározóbb személyisége ugyanis pontosan annak az elitváltásnak a főszereplője, amelyről eddig szó volt.

Az évszámok egybeesése egyenesen zavarba ejtő. 1973–74-ben Szelényi Iván és Konrád György megírja Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tanulmányt. Székely Gábor ekkor már két éve igazgató a Szolnoki Szigligeti Színházban. Egykori évfolyamtársa, Zsámbéki Gábor viszont éppen ebben az évben kap megbízást a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatására. Öt évvel fiatalabb pályatársuk, Ascher Tamás ekkor már egy éve Székely Gábor színházánál rendező.

Mondhatnánk, hogy hiszen ötvennél is több színház van Magyarországon, azokban rengeteg ember dolgozott már a 70-es években is, miért ez a három olyan érdekes? A válasz azonban egyértelmű: mert ők közel ötven év után még mindig a hatalom birtokosai. A mai napig ők határozzák meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem irányvonalát, ők döntik el, hogy kiből lehet színész, és ki taníthatja a hallgatókat.

Ne féljünk kimondani: Aczél György szelleme kísért a Vas utcai épületben. És nem az a probléma, hogy ezek az emberek ne lennének tehetségesek – a 70-es években lezajlott értelmiségi elitcserének az volt az egyik funkciója, hogy a tehetségesek vegyék át a tehetségtelenek helyét. A tehetségesek, de csak a rendszer által kiválasztottak. Ismét az aczéli három T-t idézve: nem a Tiltottak, még csak nem is a Tűrtek, hanem a Támogatottak.

Székely Gábornak a Brezsnyev és Kádár előtt elmondott pártkongresszusi beszéde ennek kétségtelen bizonyítéka. Még azt is el lehet fogadni, hogy ebben a felszólalásban benne volt a hatalom becsapásának áttételes szándéka is, Székely, összejátszva Zsámbékival, mintegy kifizette a régi vágású elvtársakat ezzel a beszéddel, hogy cserébe mozgásteret nyerjen a színjátszás megújításához. De ebben az esetben is ugyanannak a játsz­mának a részese volt, a rendszer belső logikája szerint tört az osztályhatalomra, ahogy azt Szelényi és Konrád világosan leírták. A maguk területén meg is szerezték a hatalmat, legalább negyven éve szinte minden színészt ők engedtek a pályára, szinte minden színész nekik köszöni a sikereit.

Tellér Gyula 1991-ben egy fontos tanulmányában a kormányon lévő és az ellenzéki pártokat egyaránt elmarasztalta azért, mert nézete szerint nem volt bátorságuk lerombolni a szocializmusból itt maradt kapcsolati rendszereket, amelyeket „megalvadt struktúráknak” nevezett. Azóta ezeknek a struktúráknak a nagy része vagy felbomlott, vagy átalakult. Önálló elemzést érdemelne annak kibontása, hogy miért éppen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen maradt meg fél évszázadon át, szinte érintetlenül. A tapasztalat mindenesetre azt mutatja, hogy hatalmas erővel volt képes megtartani magát, a hatalmát csak erővel lehetett megtörni.

A helyzet paradoxona, hogy a sztrájkoló diákok a megmerevedett struktúrát és annak aggastyán képviselőit védik, a magyar színészek többsége és a történet összetettségéről semmit nem tudó külföldi pályatársak támogatásával. Mi azonban tudjuk, hogy alapvetően nem szakmai vitáról van szó, noha annak a jelentősége sem lebecsülendő. Az igazi tét az, hogy sikerül-e Aczél György szellemét kiűzni az egyetemről, sikerül-e az 1970-es években létrejött és azóta végletesen megmerevedett struktúrát feltörni.

Ha a rendszerváltás óta eltelt harminc év nem volt elég ennek a struktúrának a békés eszközökkel történő feltöréséhez, senki nem gondolhatja, hogy most elég lehet. Ebben a helyzetben csak két lehetőség maradt: vagy minden marad a régiben, vagy a külső erő legyőzi az ellenállást. A következő hetek megmutatják, hogy sikerül-e.