Ajánlat

Az őrök átengedték az ellenség küldöttségét. A sátor folyó felőli oldalához mentek; a kán kísérői megálltak a bejáratnál. Béla és Batu kettesben maradtak.

– Köszönöm, hogy fogadtál – kezdte a mongolok kánja. – Tudhatod, hogy mi nem riadunk meg a harctól, de nekünk, sztyeppei népeknek értelmetlen volna egymást irtanunk. Inkább fogjunk össze, és egyesített csapatainkat fordítsuk napnyugat felé. Tüntessük el ezt az önhitt, kártékony népséget. Számotokra mi vagyunk a természetes szövetséges, bárhogy döntött is Vajk annak idején. Az a szekér benneteket sosem fog felvenni, mindig lepofoznak titeket a bakról, legfeljebb azt engedik meg, hogy a lovak helyébe álljatok, és húzzátok a potrohos gazembereket, akik zsírosra híztak a sok rablásban. Mert ezek azt hiszik, minden az övék, amit meglátnak. Terület, ember, pénz, anyagi javak. Mindenkit becsapnak, mindenkit kijátszanak, gátlástalanul hazudoznak a saját érdekükben. A világra egyetlen mércéjük van: a sajátjuk. Ami abba nem illik bele, azt üldözik, megvetik, kiirtják. Nem tudnak és nem is akarnak mások fejével gondolkodni vagy beleélni magukat azok helyzetébe.

– És ti? – vetette ellen Béla. – Végigpusztítottátok a keleti mezőket, betörtetek az országomba. Te is el akarod foglalni a hazámat, megfosztanál engem a tróntól, nem igaz? Eltűrnétek egy erős magyar királyt?

Batu nem felelt. Aztán kisvártatva így szólt:

– Nem irigyellek. Keletről és nyugatról is szorítanak. Így aligha maradhattok meg sokáig. Vagy a mongol, vagy a német-római, vagy a bizánci birodalom magába olvaszt titeket. Nem létezhet hosszú távon ez a mindenhonnan támadott Magyarország. Kicsit sajnállak is. IV. Bélára senki sem fog itt emlékezni, de Batunak szobra lesz.

– Meglátjuk.

– Akkor döntsenek a fegyverek – szólt a kán távozóban. – Holnap mi győzünk, és letörlünk titeket örökre a térképről. A leendő korok magyarjai csak azért nem átkozzák a nevedet, amiért visszautasítottál, mert effélék nem is lesznek már…