Attitűd

A fiatalember elnyúlt a kanapén a félhomályos belvárosi lakásban. A redőnyt leengedte, mert zavarta a fény, szerencsére a légkondi gondoskodott róla, hogy ne legyen túl meleg. Fel is vett egy bő lebernyeget, mert ezt érezte az alkalomhoz illőnek, amíg telefonján a sajtószabadságról és egyenlőségről posztolt különböző felületekre. Néha több órát is eltöltött ezzel, bár most kizökkent, mert a haverja felugrott pár percre, hogy a főpolgármesteri előválasztásról beszélgessen valakivel: szétfeszítette a közlésvágy.

– Inkább írd meg valahova az ötleteidet – torkolta le –, ne engem szórakoztass, én már ismerek minden variációt. Még a kormánypárti gagyisajtó is ír róla, a rák essen beléjük, hogy tiltanám be az összes fideszes újságot, meg azt a néhány internetes izét, amit csak a sok patkány szavazójuk olvas, hogy enné ki a belüket az ótvar. Csak tudnám, ki a halált érdekelhetnek.

– Hát a hárommillió választójukat talán…

– Hárommillió, ugyan már! Én egyet se ismerek, pedig egész nap az interneten lógok, és lájkolom a demokratikus hozzászólásokat, meg a környezetvédőket, akiknek már tele a tökük a szén-dioxid-kibocsátással meg a pazarlással. Hú, ezt figyuzd, last minute repjegy Milánóba csak háromezerért, elmegyünk a hétvégére?

– Én nem tudok menni, ki vigyázna a kutyámra?

– Ugyan már, zárd be a szobába, lökj neki egy kis vizet, elvan az ott két napig, mint a befőtt. Mint régi állatvédő tudnék erről mesélni. Hatszáztíz petíciót írtam csak a kutyák érdekében, az amuri leopárdról meg a bonobóról is vagy húszat. Tudod te, mi az a bonobó? Nem? Akkor még hülyébb vagy, mint a szomszédom, az a süket, öreg, sánta nyanya, akit a tájszólása alapján valahonnan Mucsa alsóról szalajtottak, mondtam is neki, én elfogadás-tolerancia szakon diplomáztam a CEU-n, de jobban örülnék, ha ilyenek nem élnének. Kiverhetném a közfalat, és érzékenyítő tréningeket tartanék a lakásában az olyan rasszista köcsögöknek, akik nem szeretik eléggé a másságot.