A betolakodók, akiket az orwelliánus újbeszél (Newspeak) propagandistái átminősítettek migránsokká, Európát ostromolják, amelynek őslakóit arra szólította fel legfőbb autoritásuk, a brüsszeli Európai Bizottság, hogy egy kvótarendszer szerint fogadják be őket – az ENSZ ukázaihoz híven. A vén Európának szánt újévi ajándékként ugyanis a New York-i „izé” (Charles de Gaulle dixit) Népesedési Hivatala 2000. január 1-jén átnyújtott neki egy jelentést, arra figyelmeztetve benne, hogy demográfiai állapota miatt „mintegy 160 millió bevándorló dolgozóval többre lesz szüksége 2025-ig”! Ami pedig a „tudományos”, tehát (elvileg) cáfolhatatlan indoklást illeti: „Állandó folyamat mellett az EU lakossága 5 millió fővel csökken 2025-re, 40 millióval 2050-re. Az aktív és inaktív lakosok aránya, amely jelenleg 4-5 dolgozó egy nyugdíjasra, nagyjából megfeleződik a következő 25 évben. Egyszerű mechanikus kivetítés által Európának ahhoz, hogy az 1995-ös abszolút szinten tartsa az aktív népességét, 24 millió bevándorlóra lenne szüksége 2025-ig. Ha azonban az aktívak és inaktívak jelenlegi egyensúlyának a fenntartásáról van szó, akkor az idegen munkaerő-szükséglet egyenesen 159 millió személyre emelkedik, ebből 23 millió Franciaország, 26 millió Olaszország és 44 millió Németország számára.”

Hogy áll a helyzet az ENSZ által megszabott határidő előtt 10 évvel?

A francia DSED statisztikai, tanulmányi és dokumentációs hivatal Infos migrations c. kiadványának tavaly februári száma megerősítette azt az európaiak által nap mint nap saját bőrükön tapasztalt tényt, hogy „a globális migrációs jelenség kiterjed”, 2000 és 2008 között 40 százalékos növekedéssel Ázsiában és Európában, „amely az első számú célpont marad (72 millió migránssal) Ázsia (72 millió) és Észak-Amerika (53 millió) előtt”, mert „manapság inkább a fejlett országokba tartanak a migránsok (136 millióan, vagyis 25 év alatt 65 százalékkal többen)”. Jacques Chirac elnöksége alatt a Villepin-kormány „esélyegyenlőséget előmozdító” (vagyis pozitív diszkrimináció alkalmazásával a bevándorlók pátyolgatására hivatott) minisztere, az arab származású Azouz Begag már tíz évvel ezelőtt kijelentette, hogy 15 millió bevándorló „már otthon van nálunk”. 15 millió bevándorló, a 66 milliós francia összlakosság 17 százaléka, közülük minden második honosítva. Majdnem ugyanennyien vannak a 80 milliós Németországban is, amelynek konzervatív pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble kevesli a számukat: „Ma szükségünk van a bevándorlásra. Nyilvánvalóan együtt kell élnünk a bevándorlókkal. Ez meg fogja változtatni a mindennapi életünket, nem a legrosszabb, hanem a legjobb értelemben.”

(Dortmundban élő barátom akár fél órát is sétálhat az utcán anélkül, hogy német szót hallana, és ugyanezt mondja egykori kolleginám, aki nemrég Wiesbadenben töltött egy hetet, akárcsak Németországból hazatelepült nyugdíjas ismerősöm, aki időnként kénytelen kiutazni Münchenbe az ügyes-bajos dolgait intézni. Mintha csak összebeszéltek volna. Schäublét azonban mindez egyáltalán nem zavarja. Hangsúlyozom, hogy – legalábbis elvileg – egy jobboldali politikusról van szó, aki baloldali szak- és cinkostársaihoz képest nyilván „mérsékelt” álláspontot képvisel a bevándorlás kérdésében.)

Amint látható, az ENSZ „ajánlásai” valójában ukázok a demokratikus váltóga(rá)zdálkodást folytató európai kormányok számára, az EU bürokratáiról nem is beszélve. Egyformán az új világrend engedelmes vazallusai, és kizárólag az olyan neoliberális szirénhangokra hallgatnak, mint a Bertelsmann Alapítvány (BA) márciusi tanulmánya, amely szerint a német dolgozók számának csökkenése „krónikussá válhat”, tehát gazdasági recessziót okozhat, éppen ezért az országnak „évente félmillió bevándorlóra van szüksége 35 éven keresztül”.

Miközben egy korábbi tanulmányában a BA a bevándorlás állítólagos pozitív mérlegéről fantáziált, Hans-Werner Sinn neves közgazdászprofesszor, a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet elnöke szerint a német költségvetés valójában minden egyes bevándorlóra évente 1800 eurót ráfizet, mindenekelőtt a bevándorlók képzetlensége miatt (Ifo-Chef Sinn „Migration ist ein Verlustgeschäft”, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2014. december 29.).

Az Amnesty International (AI) nevű globalista „izé” eközben az úgynevezett humanizmus húrjain játszva igyekszik megkönnyíteni az új honfoglalók dolgát. Franciaországi igazgatója szerint ugyanis „tekintetbe kell venni, hogy miután ezek a személyek a tengeren vannak, segítenünk kell nekik, és miután Európába érkeztek, igenis menekülteknek számítanak”, mert „a 28 tagállam képes kezelni ezeket az érkezéseket. Ezt nemcsak az AI mondja, hanem a Nemzetközi Migrációs Szervezet egyik tanulmánya is, amely úgy vélte, hogy Európa képes elnyelni ezeket az érkezéseket”. (Naufrages de migrants: Amnesty plaide pour un reforcement des mesures d’urgences, Le Figaro, 2015. április 20.)

Ezzel szemben egy török, egy bangladesi és egy izraeli közgazdász az Egyesült Államokban közzétett 96 oldalas tanulmánya egyértelműen kimutatja, hogy „egy polgárháború kirobbanásának a valószínűsége ötször nagyobb a genetikailag nagyon változatos országokban, mint a genetikailag egységesebbekben”, még akkor is, ha a genetikai különbözőségek eredetét jelentő migrációkra évezredekkel korában került sor (Cemal Eren Arbatli, Quamrul Ashraf és Oded Galor, The Nature of Conflict, NBER, 2015. április). Képzelhető, hogy mennyivel nagyobb az efféle konfliktusok esélye, amikor ezek a migrációk újkeletűek, és olyan népességeket érintenek, amelyeket minden (vallás, kultúra stb.) szembeállít a befogadó országok lakosaival, akik számára – a Schäuble-félék illúzióival ellentétben – semmiféle hozzáadott értéket nem képviselnek. Komolyan azt gondolja a német miniszter, hogy beduin kecskepásztorok, anatóliai földművesek vagy szomáliai halászok kompenzálni tudják a nyugdíjas német szakmunkások hiányát?

Egy biztos: ha az európaiak továbbra is alávetik magukat az ENSZ diktátumának, akkor valóban meg fog változni a mindennapi életük. Csak éppen nem a legjobb, hanem a legrosszabb értelemben.