Hirdetés

Ha a Bulevardi Bill Klintonon sétálunk a Balkán egy sötét bugyrában, a műfajteremtő rosszul szabott öltönyös szobor mellett találjuk a feliratot a szárnyaló clintoni gondolattal: „…a hopeful affirmation of human dignity and human rights for the 21st century” (Az emberi méltóság és az emberi jogok reményteljes megerősítése a XXI. században). Az embert, aki teltkarcsú gyakornoklányok mentoraként vonult be a történelembe, azért is szerettük, mert oly úttörő, egyéni gondolatai voltak: emberi jogok, emberi méltóság… Már a jakobinus tömeggyilkosok is ezt hajtogatták, manapság pedig Christiane Amanpour könnybe lábadt szeme és elgyöngülő térde a bizonyíték, hogy még mindig működik. De ha továbbsétálunk, mindjárt ott a Bulevardi UҪK – a névadók tudvalevőleg különösen nagy súlyt helyeztek az emberi jogokra.

A magyar külpolitika fontos projektje a Nyugat-Balkán európai integrációja, hangsúlyozva, hogy ez összeurópai és magyar érdek, valamint azt is, hogy külpolitikánk „érti” ezt a régiót, és hozzáadott tudását szívesen megosztaná az Európai Unió magállamaival. Valóban, a magyar külpolitika már az Árpád-ház és a két Anjou-uralkodó idején aktív volt a térségben. Ám nincs olyan, hogy elméleti külpolitika: aktív (vagy bármilyen) külpolitikát csak szuverén állam folytathat, és ez csak gróf Andrássy Gyulával tért vissza – vagy tán vele sem, hiszen neki ugyanúgy alkalmazkodnia kellett a nyugat-európai érdekekhez a Balkán tekintetében. Napjainkban érvelve próbáljuk meggyőzni Brüsszelt, hogy mennyire nagyszerű lenne ez a bővítés (új piacok, munkaerő-utánpótlás, gazdasági lendület, geopolitikai előny stb.), a brüsszeli progresszió azonban meglepő módon nem a szokásos önpusztító idiotizmusával viszonyul e kérdéshez. Pontosabban ők Európát akarják elpusztítani, nem önmagukat. Úgy tűnik, a haladás bajnokai nagyon is értik, hogy ez a régió nem fog idomulni a nyitott, elfogadó jogállamiság szép új világához, hiszen a Karađorđe-felkeléstől a Balkán-háborúkon át számtalan helyi konfliktus acélozta meg nemzeti identitásukat és a tradicionális értékek megtartó erejébe vetett hitüket. E tradíciókat megtörni nagy anyagi ráfordítással járna (amivel az unió jelen állás szerint nem rendelkezik az Ukrajna- és migránspénzszivattyú miatt). Az EU-nak sem társadalmi, sem politikai szinten nincs szüksége erős kulturális identitású tömegekre, illetve ilyen szavazatokra az Európai Tanácsban. És akkor még szót sem ejtettünk a szlávság Oroszország iránti szimpátiájáról, hiszen a térség népeinek többsége Sándornak, a „Car Oszvoboditelnek” köszönheti szabadságát és államiságát. Összefoglalva: Frank Drebin hadnagy EU-ja e kérdésben meglepően észszerű huntingtoni elveket követ – bár természetesen inverz módon: helyesen ismerte fel a balkáni kulturális paradigma politikát meghatározó szerepét, az itt tovább élő európai tradíciókat, és a homlokára csapott: na épp erre nincs szükségünk az EU-ban! Nincs szükségünk olyan férfiakra, akik a plafonba lőnek egy egész tárat, ha gyerekük születik, vagy netán „önbíráskodnak” ahelyett, hogy EU-konform módon hagynák kirabolni magukat egy multikulturális környéken.

Fotó: ShutterStock

Nem kellenek tehát ilyenfajta új EU-polgárok, még akkor sem, ha sokat dolgoznának vagy esetleg tudnak deriválni, mert arra ott van az a sok tehetséges kameruni belsőépítész. Az „új piacok”-érvelés sem állja meg a helyét: a Balkán már rég az EU piaca, a média és a soft power itt is keresletet teremtett az EU termékeire, és Macedóniának valószínűleg akkor sem lehetne több banános müzlit eladni, ha taggá válna. Amennyi profitot a Balkánról ki lehet vonni, azt az EU kivonja, amúgy pedig nem az EU megerősítése itt a prioritás. És miután Oroszországot a Nyugat más frontokon köti le, az orosz befolyás sem fenyeget ebben a régióban, bár ez tizenöt éve még súlyos érv volt a bővítés mellett.

A jelen viszonyrendszerben a Balkánnak egyetlen szerepe van. Biztonságpolitikai szakzsargonban, ők Európa lágy alfele (soft underbelly), miként Ukrajna Oroszországé. A balkáni nemzetek megtörése a tradicionális Európa elpusztításának előfeltétele, enélkül Európa alávetése nem lehet teljes. Ugyanis paradox módon mára ide szorult vissza a XX. század nyomokban még fellelhető európai vitalitása (bár ezt a Nyugat által kontaminált magyar látásmódunkkal nem vagyunk hajlandóak elfogadni, kritikátlanul átvéve a „balkáni” jelző pejoratív vagy legjobb esetben is kusturicás jelentéstartalmát). Kis színes, amelynek nem volna helye szakpolitikai igényű elemzésben: 2015 tájékán teljes hírzárlat volt a bolgár határon történtekről, a szociális médiából tudható csupán, hogy a határ menti települések villámgyorsan megszerveződtek, az egykori tízes rendszerű „komitácsik” mintájára (amely 1877, de még a Balkán-háborúk idején is hatékonyan működött) – aztán történt egy s más a balkáni vendégszeretet jegyében, és hogy, hogy nem, a „menekültek” rövid idő múltán már nem szerettek arrafele menekülni. Ezért Bulgária nem költött milliárdokat kerítésre, sem a határőrség high-tech felszereltségére a bolgár adófizetők pénzéből. De hát ők persze nem olyan igazi européerek, mint mi.

Korábban írtuk

Mióta Nyugat-Európa a posztindusztriális korba lépett, a Balkán politikai relevanciáját már csupán földrajzi elhelyezkedése adja. Magyarország ismétli XVI. századi önmagát, akadályt képez a megszállás útjában, és ami súlyosabb, retorikájában ismétli az Európa védelmezője toposzt, természetesen egy olyan Európára gondolva, ami már nincs (és ami nem szeretné, ha megvédenénk). A balkáni korridort nem mostanság valósították meg a görög és szerb taxisok százai, hanem egy szervesen felépített politikai folyamat eredménye. Ha távolról indítunk, a San Stefanó-i béke annak eredményeképp jött létre, hogy az európai nagyhatalmak hadüzenettel fenyegették meg Oroszországot, amely pár kilométerre volt attól, hogy visszafoglalja Konstantinápolyt. Így maradt Törökországnak Boszporuszon inneni támaszpontja Európában. Ugyanígy, a Nyugat aktívan és katonailag támogatta a XX. század folyamán a különböző muzulmán entitásokat az egész Balkánon. Az első világháború végén cserben hagyta az Ankara felé előretörő görög hadsereget. Az Avianóból felszálló vadászbombázókkal támogatta azokat a „bosnyák” erőket, amelyek jelentős része fanatikus közel-keleti önkéntes volt. Később Koszovóban szintén ott látjuk az önkénteseket az egész muzulmán világból. Aztán a NATO addig bombázta egy keresztény európai ország fővárosát, míg egy komplett hadsereg vissza nem vonult egy Kalasnyikovokkal hadonászó muzulmán milícia elől. Amikor az UÇK bemasírozott Prizrenbe, mintha csak ők foglalták volna el, a magyar közvélemény volt annyira rövidlátó, hogy hátradőltünk, kértünk egy kávét, és megjegyeztük, hogy how does it feel? Holott a lényegi történés nem az volt, hogy Szerbia elvesztette nemzeti létének bölcsőjét, hanem hogy Koszovó elestével százötven kilométerrel közelebb került hozzánk a müezzin imára szólító adzánja.

Egy időrendi táblázat sokat elmondana arról a geopolitikai tudatosságról, amely kiépítette az Edirne–Bujanovac–Koszovó–Szandzsák–Szarajevó tengelyt, amelyhez most már büszkén csatlakozik Bécs is, tekintve a 2024-es statisztikákat. Ezen a korridoron van államisággal rendelkező muzulmán entitás (Albánia), de facto államisággal rendelkező muzulmán terület (Koszovó és a Bosznia-hercegovinai Föderáció), illetve olyan állam is, ahol a többség éveken belül muzulmán lesz (Észak-Macedónia).

Bizánc egy évezreddel élte túl a Nyugatrómai Birodalom bukását. Ennek a bizánci birodalomnak a balkáni része esett el utoljára. Úgy tűnik, az EU-t mégsem Von der Leyen-kaliberű háziasszonyok irányítják, hanem olyanok, akik megtanulták a történelmi leckét. Ha Bizánc balkáni része tartott ki a legtovább, és egy birodalom ötszáz év megszállás alatt sem tudta asszimilálni őket, valamit csak kell kezdeni velük. Nos, ez a valami lényegileg ugyanaz, amit Kissinger a konfuciánus gondolkodásban gyökerező bekerítési stratégiáról ír: támaszpontok, utánpótlásbázisok, biztosított útvonalak kiépítése proaktív jelleggel, olyan bekerítés, amelynek stratégiai előnyét taktikai győzelmek később már nem képesek ellensúlyozni. Kissinger részletesen elemzi a kínai go játék logikáján alapuló stratégiai bekerítéselméletet. Pontosan ilyen a Balkánon évtizedek munkájával, katonai beavatkozásaival előkészített migrációs útvonal. A jobboldali migrációellenes narratívából gyanúsan hiányzik annak említése is, hogy a balkáni útvonal mentén immár összefüggő muzulmán kontroll alatt álló területek vannak, amelyek gyakorlatilag no-go zónák az illető állam szervei részére, pl. a Szandzsák vagy Macedónia nyugati vidéke. Aztán Bill Clinton megteremtett egy muzulmán országot, amely kontrollálja a Balkán fő ütőerét, és amely működésképtelen ugyan, de a Nyugat 2008 óta finanszírozza. Pristinában valóban volt miért szobrot állítani Billnek. Már csak azért is, mert Bécsben, Párizsban nem lesz neki. Emberi jogok lesznek ott bőven, csak emberábrázolás nem lesz.