Beadvány

Fontos, sokakat érintő közéleti problémával fordulok a nagytiszteletű szervekhez. Én kutyának érzem és vallom magam, aminek munkahelyemen többször is hangot adtam (vau-vau), ám a cég bigott, kirekesztő, konzervatív igazgatósága valamennyi beadványomat visszadobta, sőt felmondással fenyeget. Pedig én mindössze annyit követeltem, hogy biztosítsák számomra mint eb számára a megfelelő körülményeket. Szeretném, ha szukákat is láthatnék az irodában, ebédszünetben békésen ropogtathatnék csontot az asztal alatt, és a rám teljességgel hatástalan emberi oltások helyett a szükséges vakcinákat kaphatnám veszettség, szopornyica és egyebek ellen. Jogom van az ügyfelekkel a magyar nyelv mellett (vagy akár helyett) saját önkifejezési eszközeimet használva ugatással, farokcsóválással kommunikálni. (Ez utóbbira azt a választ kaptam, hogy nincs is farkam, és egyébként sem vagyok kutya. Csatoltam az 1. sz. mellékletet.)

Sajnos a hivatalban gyakran tapasztalom a kinofóbiát, nemritkán kell kollé­gáimtól olyan vérlázító, megalázó, diszkriminatív mondatokat hallanom, mint hogy „kutyául érzem magam”, „kutya hideg van”, „a kutyafáját!”. Egy jelentésemre a főnököm gúnyosan csak annyit mondott: „Látom már, kutyából nem lesz szalonna!”, amikor pedig végre jól futott a szekér, egy rosszakaróm megjegyezte: „Jön még kutyára dér!” Gyermekemnek (aki egyébként embernek képzeli magát, de szülője iránti szeretete miatt ez fájt neki) az iskolában Petőfi A kutyák dala című versét kellett tanulnia, ami dehonesztálóan ír rólunk.

További megaláztatásaim elkerülésére javaslom, hogy ezentúl a hivatal többi dolgozója is az asztal alatt, kis tálkából fogyassza az ebédjét, mint én; vessék alá átalakító műtéteknek az ember testbe zárt, de magukat kutyának valló megnyomorítottakat, a pártlistákon, a kormányban és a gazdasági vezető pozíciókban pedig vezessék be a kutyakvótát.