Beszélgessünk lelkesen saját magunkkal!
Az embernek olykor fura dolgai vannak.
Ha rájön, átrendezi a zoknikat a fiókban, fél napig keres egy fényképet a szekrényben, hogy vajon megvan-e, majd mikor megleli, ránéz, hú, ez béna, és kidobja. Jómagam a szemközti házban lakó macskát szoktam nézni sokáig, aki az ablakban ül órákig, de most nem ilyennel töltöttem az időt.
A Partizán oldalán barangoltam, és a Bencsik Andrással készült beszélgetés alatt olvasgattam a kommenteket. Gyöngyszemgyűjtemény.
„Már annyira fél a rezsim, hogy hetente beküldenek egy propagandistát a Partizanba, hátha rákíván a billegő szavazó?”
„Nem tudom az összes vállalhatatlan figurának muszáj még másfél órát biztosítani? Belehallgatok majd, de nem szívesen. Nem lehetne csak simán elfelejteni a Jesszy és Bencsik félékt mint egy lázálmot?” (Félreütést benne hagytam.)
„Inkább nézem meg még kétszer a tegnapi motiváló, előre mutató, értékeket felsorakoztató Jámbor András interjút, mint, hogy erre a Bubura egy percet vesztegessek!”
De megszólal a tolerancia, az elfogadás, és a szabad véleménynyilvánítás embere és lelkes híve is: „A Partizánt már elengedtem az ilyen alanyok miatt…kár érte, de ilyen alakoknak SEMMILYEN megszólalási lehetőséget nem szabadna biztosítani.”
Kezdek arra gondolni egy jó ideje, hogy ezt az egész tolerancia meg elfogadás dolgot a világon senki nem veszi komolyan. De tényleg. Ez akkor hangzik el, amikor valamelyik kis ájtatos előnyhöz akar jutni, helyet akar ott, ahol neki nem adnának, és elrebegi az elfogadás mantrát, pedig ez csak annyi, mint ha azt mondanád: barátom, tedd le azt a fegyvert, az erőszak bűn, aztán ha az illető leteszi, előkapja a háta mögül a stukkert és fejbe lövi.
Legutóbb ilyen szalagcímet olvastam az Indexen: „Kitiltotta Donald Trump támogatóit egy amerikai rockzenekar a koncertjeiről.” Bízzunk benne, hogy közben magasba emelték a tolerancia, elfogadás táblákat, és dalt komponáltak a véleménynyilvánítás szabadságáról.
Szóval erős gyanúm, hogy ezt az egészet senki nem veszi komolyan, senki nem hisz benne, lelke mélyén mindenki baromságnak tartja. Mint amikor családi vacsorán köszönni kell a nagynéninek, akit ki nem állhat az unoka, köszön, puszit is ad, mert kell, illik, elvárják, de legbelül utálkozik.
De ez a mi oldalunkon sincs másként. A fentebb említett beszélgetést sokan nálunk sem köszönték meg, sőt. Van amúgy egy népszokás a közösségi médiában. Ki posztolja gyakrabban, hogy „Tiltottam egy Tiszást”? Ez egy verseny. Rendre látom, hogy kitesz valaki egy illető profilképét, majd mellé a szöveg: „Rohadék Tiszaros. Tiltva!” És jönnek alá: Én is tiltottam, Marcsikám (Nórikám, Béluskám, és Edém.)
Én meg nem értem. Terjeszteni akarják az igét, majd sorra tiltják azokat, akihez az üzenet elvileg szólna.
Hogy a manóba akar valaki eljuttatni érvet és példát az ellentáborba, ha mindenkit likvidál, akihez azt el kéne juttatni? Mert a saját buborékjának minek elmondani? Az úgyis tudja. Minek beszélgetni saját magunkkal?
