Bírói kettős mérce

Uralkodik ma Magyarországon egy neomarxista gondolkodásmód, aminek sajnos a kelleténél sokkal több követője van, mégpedig hogy a bíróságokat, az igazságszolgáltatást önmagában nem szabad a nyilvánosság előtt bírálni. Érdekes, hogy ez az idea legerősebben az egykori keleti blokk országaiban tudott meghonosodni, feltehetőleg azért, mert a második világháború után a népbíróságokat nemhogy nem lehetett, tilos volt kritizálni. A haladó világ pedig kitalálta magának, hogy van a nagybetűs „Szakma”, ezzel szemben pedig vannak a sárban dagonyázó politikusok.

Ezért amikor a baloldal kormányt alakított a rendszerváltást követően, Magyarországon számtalan esetben „pártonkívüli szakembereket” hívott meg a kormányba. Akik persze ugyanolyan fekete öves, állampárti időkben hatalmat szerző kommunisták voltak, mint például Horn Gyula, csak hát ugye a „szakmaiság” felülírta a politikailag terhelt múltat.

A progresszív (vö. Magyarországon levitézlett kommunista) világ számára pedig a szakmaiság csúcsa a független igazságszolgáltatás. Hiszen a bíróságokkal kapcsolatban sikerült a kommunistáknak és utódaiknak elhitetni mindenkivel, hogy ott kvázi robotok ülnek, akik kizárólag a jogszabályokra és a bírósági gyakorlatra tekintettel hozzák meg ítéleteiket. Véletlenül sem csúszhat porszem a gépezetbe, az ítéletek minden esetben pártatlanok, személyes befolyástól mentesek, és tökéletesen megfelelnek az alkotmányos követelményeknek.

Ha így lenne, akkor nem lenne annyi jogorvoslati kérelem, és nem lenne egyre több alkotmányjogi panasz az Alkotmánybíróság előtt, amelyekben a rendes bíróságok által hozott határozatokat kérik megsemmisíteni az érintettek. Ez a bírói éthosz persze nem csak Magyarországon ilyen erős, a haladók által befolyásolt és megszállt nemzetközi bíróságok ugyan­ilyen megfellebbezhetetlen igazsággal bírnak a liberális politikai és médiaelit szerint. Gondoljunk csak a strasbourgi emberi jogi bíróság azon ítéleteire, amikor a homoszexuálisoknak kedvezve igyekezett nyomást gyakorolni Olaszországra, hogy vezesse be az azonos neműek házasságát; vagy Magyarország esetében rendre úgy ítélkezett a strasbourgi testület a jogerősen elítélt bűnözők kapcsán, hogy nem megfelelő számukra a börtönben az ellátás minősége, és még lehetne folytatni a sort.

Persze 2015-ben ünnepelt a világ baloldali fele, amikor az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kötelezte az összes amerikai államot a homoszexuális-házasság elismerésére, fittyet hányva ezzel mondjuk a vallásszabadságra mint alkotmányban garantált alapvető jogra. De nyilván a kommunisták és azok számára, akik nevükben ezt nem vállalják (liberálisok, haladók, progresszívak, zöldek, nyílt társadalmat propagálók, hippik stb.), az olyan kispolgári csökevények, mint a vallás- vagy lelkiismereti szabadság, sőt újabban a véleménynyilvánítás szabadsága, egyáltalán nem fontosak, ha lehet mondjuk többletjogokat biztosítani az LMBTQXY-közösségnek a normális többséggel szemben. Ráadásul a fenti esetekben ugye a SZAKMA hozott politikai döntést, amitől ez a döntés rögtön szakmaivá válik, egyúttal mentes lesz minden vélt vagy valós politikai motivációtól, tehát tilos kritizálni.

A helyzet az, hogy a 2010-es évek végére mi, konzervatívok őrizzük az eredendően liberálisnak gondolt értékeket (persze ezeket is csak ők sajátították ki maguknak az évszázadok során). A szólás szabadságáért egy haladó ma már csak akkor áll ki, ha az a vélemény megegyezik a sajátjáéval, ezzel szemben a jobboldalon még mindig azt gondolja a többség, hogy ha valaki adott esetben mérhetetlen hülyeségeket beszél, attól még nem kell az illetőt elhallgattatni, és mindenféle eljárások alá vonni.

Örömünnepet tartott a hazai neomarxista sajtó, amikor a múlt héten a Kúria Bayer Zsolt ellenében Vona Gábor javára hozott ítéletet. Előbbi ugyanis még 2016-ban egy blogposztban leg@cizte utóbbit. Mire Vona igazi férfiként elszaladt a bíróságra igazságot követelni. Az ítélet meghozatalában az a Baka András is részt vett tanácselnökként, aki korábban a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt, azonban az új Alaptörvény hatálybalépését követően nem maradt hivatalban – ennyit vélt vagy valós sértettségéről. De nem is a személyes motivációk a lényegesek, hanem az a bornírt érvelés, amely szerint Bayer megsértette Vona személyiségi jogait. Azt mondja az exfőbíró az ítélethirdetéskor, hogy „…bár külföldön is vannak kemény politikai viták, a magyar közbeszéd azon szintje, amely során valaki g@cinek és sz@r­nak nevezi a másikat, példátlan” (!!!).

Ilyenkor tényleg el kell számolnia az embernek százig, hogy ne hasonló stílusban küldje el a bíró urat melegebb éghajlatra. Valóban példátlan az, hogy így neveznek politikai szereplőket ma Magyarországon? Tessék mondani, bíró úr, emlékszik még azokra a daliás időkre, amikor a budapesti hippicsürhe kivonult az utcára az aktuális kormánybuktatáskor, és azt skandálta, hogy „bajszos sz@r”, illetve ugyanolyan jelzővel illette a miniszterelnököt, mint Bayer Vonát? Utóbbiból lett az a parádésan slágfertig O1G logó, ami ennek az anarchista mozgalomnak a szimbólumává vált. Persze erre is adott választ a bíró úr: az O1G csoporthoz tartozást fejez ki.

Bravó! Tehát a hivatalban lévő miniszterelnököt lehet minősíthetetlen jelzőkkel illetni, sőt csoportképző tényező a vulgaritás a progresszív–anarchista oldalon, csak a konzervatív, kormánypárti közéleti szereplőknek nem lehet pejoratív kifejezéseket használni. Abba ne is menjünk bele, hogy Vona Gábor közszereplő, 2016-ban meg aztán pláne az volt, amikor még miniszterelnöki ambíciókról delirált. A bírósági gyakorlat szerint pedig a közszereplőknek többet kell tűrniük, mint az átlagembernek, ha személyiségi jogi jogsértés vagy becsületsértés, rágalmazás esete merül fel. Erről a bírósági ítéletről ordít, hogy Alaptörvény-ellenes. Hiszen bizonyos emberek csoportjának garantálja, hogy éljenek a véleménynyilvánítás szabadságával, másoknak pedig nem – ráadásul ugyanazon jelzők használata alapján. Tehát kormánypárti politikusok bírálata esetében belefér a szólásszabadságba a pejoratív kifejezések használata, ha ellenzéki politikusok bírálatáról van szó, akkor pedig tilos.

Még ilyen szembeötlő, politikailag motivált igazságtalan döntések esetében is azt parancsolná a haladó „etikai kódex”, hogy tilos az ítélet bírálata, hiszen a progresszív, csalhatatlan „főpapság,” a bíróság határozott így. Az a helyzet, hogy nemcsak a liberális „etikai kódex”, hanem a komplett baloldali gondolkodás szavatossága lejárt, ráadásul viszonylag régen. Úgyhogy, élve a jobboldalon még mindig nagy becsben tartott véleménynyilvánítás szabadságával, mi kimondjuk, hogy a bíróságok tévedhetnek, nemcsak a hagymázas szakmaiság, hanem személyes és politikai motivációk is vezérelnek egy-egy bírót, illetve tanácsot, amikor döntést hoznak. Így történt ez a Baka által elnökölt bírói testület döntésekor, hoztak egy egyoldalú, gyanúsan Alaptörvény-ellenes határozatot. Egyfelől, ha ilyen történik, arról beszélni kell, másfelől még mindig ott van a lehetőség Bakáék ítéletének megsemmisítésére, ugyanis 2011 óta bírósági ítéleteket is meg lehet támadni az Alkotmánybíróság előtt.