Disznóság

A Sertések Jogaiért Küzdő Páneurópai Forradalmi Szövetség hosszas kampánnyal, zsarolással, bombafenyegetésekkel és böllérek ellen intézett támadásokkal elérte, hogy tiltsák be a disznóvágást – és így a sertéshús fogyasztását – szerte a kontinensen. Mivel a javaslat nagy tetszést aratott muszlim körökben, liberális, bevándorláspárti, továbbá állatvédő és feminista szervezetek különösen szívügyüknek tekintették a mozgalom céljait.

Disznók milliói kapták hirtelen vissza az életüket, a híradásokban megható képkockákon tűntek fel a halál torkából megmenekült, boldogan röfögő kocák és ártányok. A felszámolt hizlaldákban azonban nem maradhattak, a vágóhidak bezártak, a megannyi túlélőt jobb híján szélnek eresztették.

A városok utcáin kóborló, a kertekbe betörő, a liftekben bújócskázó, parkokban dagonyázó malacok sok bosszúságot okoztak az embereknek, ezért elkezdték kilőni a veszélyes hízókat, eleinte kényszerből, hivatalos engedéllyel, majd egyre gyakrabban táplálkozási céllal, illegálisan tartott fegyverekkel.

A nagy lobbierejű sertésjogi érdekérvényesítők nyomására azonban betiltottak a röfik életének kioltására irányuló minden cselekedetet. A bűz és a mocsok miatt valamit mégis kellett kezdeni velük, ezért befogták a bolyongó disznókat, és az állatkertben helyezték el őket.

Ez a megoldás sem nyerte el a jogvédők tetszését, mert kínzásnak minősítették a jobb sorsra érdemes négylábúak kis helyre zsúfolását. Szerencsére úgy tűnt, megoldja a problémát, hogy a menedéket nyert maradék állomány néhány év alatt elpusztul. Ezzel azonban egy faj kihalását idézték fel az ilyesmivel nem tréfáló állatbarátok, szaporítási programba kezdtek, a növendék malacokat pedig házi kedvencként családokhoz helyezték ki. Igaz, ezeknél a disznóknál feltűnően magasnak bizonyult a mortalitás, és még különösebb volt, hogy a frissen megnyitott sertéstemetők üresek maradtak; a házi kedvencek úgyszólván szőröstül-bőröstül eltűntek.

Az állatvédők értetlenül álltak az eset előtt.