Hirdetés

– Évszázados harcunkban jelentős eredményeket értünk el – kezdte beszámolóját a feminista szervezetek globális kongresszusának témavezetője. – Szavazati jog, munkához való jog („Hú, de klassz!” bekiabálások), női kvóta, nem sorolom. Célunk, a teljes egyenlőség kivívása, már egészen közel van.

Két utolsó bástyát kellett bevenni, ebből az egyik, hogy a szülés ne kizárólag a mi feladatunk legyen, félig-meddig már sikerült. Orvosi beavatkozással, transznemű szövetségeseinkkel ezt a falat kezdjük ledönteni. Maradt a legkirívóbb diszkrimináció: a sportokban még külön osztanak férfi- és női díjakat. („Gyalázat!”) Sakkban történtek ugyan halvány próbálkozások, de leszámítva a Polgár lányok részsikereit, visszavonulót fújtunk. Pedig hogyan bizonyítsuk be saját tézisünket férfiak és nők egyformaságáról, ha ilyen nyilvánvaló megkülönböztetésre áldásunkat adjuk? („Hogyan?”) Követelni fogjuk, hogy sportáganként kizárólag egyféle – „emberi” – szakág létezzen. („Úgy van!”) Azt mondjátok erre, hogy akkor mindig ki fogunk kapni? („Hát…”) Valóban, rossz üzenete volna, ha a tesztoszterontól duzzadó, izmos és gyors hímek folytonosan legyőznének bennünket. Ez ellen azonban nem a szegregáció jelenti a megoldást. Új szabálykönyveket kell kidolgozni, minden sportághoz testre szabottan. A futásnál például hátra kell kötni a férfi indulók sarkát. Magasugrásnál nehéz súlyokat helyezünk a férfiak hátára, kalapácsvetésben a nők kalapácsa feleannyit nyom majd. Kézilabdában vagy fociban a férfiak nem érhetnek hozzá a nőkhöz, mert az szexuális zaklatásnak minősülne, kosárban pedig minden csapat két, eltérő magasságban felszerelt kosárra dobhat.

A megfélemlített szövetségek idővel el is fogadták a javaslatokat, aminek következtében a férfi sportolók szinte teljesen eltűntek.

Évekkel később titokzatos hírek kaptak lábra erdők mélyén, lakatlan szigeteken összegyűlő férfiakról, akik külön versenyeket rendeztek maguknak, ahol kizárólag csak a teljesítmény számít…