A napokban a hírekbe keveredett egy pécsi értelmiségi házaspár, akik arról beszéltek a kamerák előtt, hogy Spanyolországba akarnak emigrálni a szerintük szörnyű magyarországi közéleti viszonyok elől. Kicsit utánaolvasva a dolognak úgy tűnik, hogy inkább a saját boldogtalanságuk elől próbálnak világgá szaladni, abban a naiv hitben, hogy az majd nem tart velük.

Hirdetés

Lehet, hogy majd elmennek és megbánják, lehet, hogy másutt tényleg jobb életet találnak, igazából ez a magánügyük volna, ha nem próbálnának a riportot közreadó portál segítségével közügyet csiholni belőle.

Évente sok ezren költöznek el hosszabb-rövidebb időre vagy éppen végleg Magyarországról, önmagában nincs ebben semmi rendkívüli, más országok polgárai is megteszik. Ráadásul mostanában többen döntenek a visszaköltözés, mint az elmenetel mellett, nem is beszélve azokról az ezrekről, akik más országok polgáraiként választják új otthonuknak Magyarországot. Olyan is van, aki politikai okok miatt megy el, vagy éppen azok miatt jön. Még ebben sincs különösebb megütköznivaló. Egy ország otthonosságának megítélésében nem ez, hanem a hasonló adottságú országok népességmozgásával való összevetés a döntő tényező.

Nézzünk az uniós tagországok körében néhány példát az elköltözés mértékére. A legfrissebb adatok szerint a munkaképes korú, 20–64 éves állampolgárok közül a románok 21, a horvátok 15, a bolgárok 13, a lengyelek 8, a szlovákok 6 és a magyarok 5 százaléka él más uniós országban. A régióban csak a csehek előznek meg minket, 2 százalékkal.

Nem kevésbé fontos mutató a vándorlási egyenleg, az elmenők és érkezők számának különbsége. Magyarországon ez a szám több mint tíz éve pozitív, tavaly például 27600 ezer fős többletet mutatott, egyre nagyobb arányban nyugat-európaiakkal. Ez a tény, a többi legföljebb kellemetlenkedés.

Korábban írtuk