Esti mese

Reggel a villamoson ott feküdt a földön egy sapka. Világosrózsaszín, biztos egy kislányé. Ott hevert magányosan, mint egy felöltő a ruhatárban, amit másnap reggel vesznek észre, vagy inkább mint egy kisgyerek, akiért nem jöttek az oviba a szülei. A jelenléte azért is szembetűnő volt, mert kevesen voltak a járaton, és a vízszintes felületen szinte kis dombocskát képzett. Óvatosan kikerültem, betettem a fülest, kicsit hallgattam a zenét, amikor azt éreztem, hogy valaki megbök.

Felnézek, hát két idős nő ült mellettem, s beszéltek hozzám, amit először nem értettem a zenétől, majd kikapcsoltam, hogy halljam. Felszólítottak, hogy vegyem fel, s mutogattak a sapkára.

Mindig jólesik, ha fiatalnak tartanak, akinek ilyen meg olyan kötelességei vannak, de az ott már csak szemét. Legalábbis szerintem. Na, de az egyik nem hagyta annyiban, kötelességtudóan lehajolt nagy kínszenvedéssel, és felrakta a lyukasztóra. Más nem történt azon kívül, hogy három megállóval később leesett a sapka ugyanoda, ahonnan én félrerúgtam.

Magyarul az egész értelmetlen volt.

Egyszer kaptam egy járaton fertőzést, azóta nem szívesen fogok meg idegen textíliát, általában le se ülök. Tudom, hogy jót akartak a nénik, és megszokásból cselekedtek. Őket így nevelték, s az, ahogyan őket nevelték, az a kód egy másik univerzum szabályaira lett írva. A mai túlélési kód nem ilyen. Kicsit félek megtudni, milyen lesz a húsz évvel későbbi viselkedési és életbenmaradási alapkód. Örülök, hogy vannak jó szándékú, rendes emberek. De akkor is értelmetlen volt a cselekedetük, az meg, hogy engem bevontak valamibe, ami igazából nekik volt fontos, szintén olyan, hogy én nem csinálnám. Megoldom egyedül, vagy elfogadom, hogy nem fog menni.

Érdekes lenne egy tanulmányt olvasni az elhagyott tárgyak sorsáról és helyzetéről a város, a vidék és a generációk tükrében, hisz nyilván nem ugyanaz egy sapka sorsa egy kétszáz fős településen ’62-ben és Budapesten 2025-ben, de ezt már másnak kell megírni. Ennyi volt a mesém. Jó éjszakát, gyerekek.