– Hiába hangsúlyozták többször is, hogy a Konzultációs Testület nem politizál, aki Orbán Viktor felkérésére igent mond, az a közvélemény szemében ezzel a döntésével elkötelezte magát a Szövetség mellett. Sokáig mérlegelt, hogy vállalja-e a feladatot és az ezzel esetleg járó támadásokat?

– Egyébként is sokat járok az országban, így adottnak tűnt, hogy ha amúgy is számtalan meghívást kapok, gyakran veszek részt különböző találkozókon, akkor a magam eszközeivel segítek egy jó ügynek. Kicsit bánt az a közöny, ami sajnos még a jobboldalon is tapasztalható – azt látom, hogy sokan helyeselnek, bólogatnak, ha olyat hallanak, ami tetszik nekik, ám ha tenni kell valamit, akkor nincsenek sehol. Erre egy számomra nagyon fájdalmas példa volt a december ötödikei népszavazás. Akkor el is mondtam több helyütt, hogy az ember nem is a baloldaliakra haragszik, akikről többé-kevésbé tudja, hogy mit várhat, hanem azokra, akik nemzeti érzelműnek vallják magukat, mégsem mentek el szavazni. Mert voltak ilyenek. Amikor nagy szavakat kell mondani, akkor nincs baj, változatos jelzőket tudunk összesűríteni, ha valami nem tetszik, de ha tenni kellene, akkor az emberek egy része talán kényelemből, közönyből eltűnik. Ez engem nagyon bánt. Hogy vállaltam a feladatot, annak volt más oka is: én nem szeretem azt a művésztípust, aki megírja, hogy most ezt kell tennünk, azt kell tennünk, gyerünk előre, ő maga viszont kívülről figyeli a történéseket. A gondolkodó emberek mind gyakrabban és mind durvábban kapják meg a felszólítást, hogy fogják be a szájukat. Erre szerintem az a válasz, hogy minél jobban ki kell nyitni. Nem vagyok agresszív, hiányzik belőlem a gyűlöletnek minden formája, most jelen pillanatban a viszolygásnál tartok. Ezt az indulatomat nem tudtam és nem is akartam leküzdeni. De gyűlöletet, hangsúlyozom, nem érzek. Amikor Orbán Viktor felkért, meghallgattam az elképzeléseit, végignéztem azt a névsort, akikkel dolgoznom kell, és igent mondtam. Orbán Viktort egyébként nagyon karizmatikus személyiségnek tartom, aki jelentős személyiségfejlődésen, változáson ment át az elmúlt években.

– Ezt a változást politikai ellenfelei is szokták emlegetni…

– Változni jó irányba is lehet, mint ahogy az ő esetében történt. Sok emberrel előfordulhat életében, hogy megismer bizonyos igazságokat, levonja a következtetéseket és azoknak megfelelően halad tovább az útján. Bánt az a hisztérikus gyűlölet, amit egyesek Orbán Viktor iránt éreznek, elképesztő az a rágalomhadjárat, amivel igyekeznek besározni őt, és azt gondolom, a Nemzeti Konzultációs Testület működése is azt mutatja, hogy vannak, akik még bíznak ebben a tetterős fiatalemberben. Ugyanakkor az is nagyon pozitív volt számomra, hogy bár a kezdeményezés a Fidesz elnökétől indult és nyilván a párt is profitál majd a munkánkból, nem a Fidesz égisze alatt dolgozunk, még külön irodát is kapunk.

– Milyen visszajelzéseket kapott, mióta a testület tagja?

– Talán ketten kérdezték meg, hogyan állhattam egy ilyen ember, egy ilyen párt mellé – és itt következtek a szokásos, jól ismert jelzők -, de hát ez következik abból a közhangulatból, amikor az emberek egy része nem gondolkozik, hanem csak egy irracionális gyűlölettől vezetve fröcskölődik. Tisztában voltam azzal, amit vállaltam, tudtam, hogy lesznek olyanok, akiktől megkapom ezért a magamét, de – ahogy annak idején a könyvem címe is az volt, hogy Ne féljetek! – én nem félek, és amennyi erőmből telik, annyit megteszek.

– Politikailag nagyon megosztott a társadalom. Azok is megtalálták már önöket, akik nem tartoznak a Fidesz szavazótáborához?

– Példa nélküli kezdeményezésről van szó, hiszen nyolc olyan ember látott munkához, akik a maguk területén letettek már valamit az asztalra. És ezek az emberek nem csupán leveleket, teszteket küldözgetnek, hanem törekszenek a személyes megszólításra, s nemcsak arra kíváncsiak, hogyan látják Magyarország polgárai a jelenlegi helyzetet, hanem arra is, hogy mit szeretnének. A kérdéséről szólva; egyelőre úgy érzem, hogy akiket félrevezettek, és azóta kiábrándultak a jelenlegi kormányból, azok többnyire még várakozó állásponton vannak. Ám nagyon bízom benne, hogy hozzájuk is el tudunk majd jutni, mert nem gondolom úgy – és ez szerintem eddigi irodalmi, közéleti tevékenységemből is következik -, hogy mindazok, akik 2002-ben nem velünk voltak, egytől egyig menthetetlenek. Én mindenkivel szeretnék beszélni, és remélem, előbb-utóbb a most még bizonytalanokkal is megtaláljuk az egymáshoz vezető utat.

– A kultúra, az oktatás kérdései mennyire élveznek elsőbbséget a munkája során?

– Természetesen kiemelten kezelem ezt a területet, ezt nem is tagadom. Nagyon kritikusan szemlélem az aktuális kormányok ez irányú tevékenységét, így volt ez a Fidesz-kormány idején is, hiszen akkor sem voltam maradéktalanul elégedett, és ugyanilyen keményen – sőt, még keményebben – fogok szólni, ha 2006-ban új kormány alakul. A kultúra mostohagyereknek számít hosszú ideje, ez nagyon zavar, és ameddig egy parányi jóindulatú bírálatot elfogadnak tőlem, addig ezt el is fogom mondani. Az nem kultúra, hogy jórészt a médiának köszönhetően alpári nívótlanság önti el az egész világot, ez ellen tenni kell. Ugyanakkor reális ember vagyok, így tudom, az is nagyon fontos, hogy teljen a mindennapi betevőre is. Könyvet csak úgy fognak venni az emberek, ha ki tudják fizetni a villanyszámlát is, és a színházba járásnál fontosabb, hogy a gyereknek legyen hol felnőnie. Nem szocialista elv, hogy segítsük a szegényeket és a munkások megkapják a munkájukért járó jogos jussukat, hanem több ezer esztendős krisztusi gondolat. Beszélnünk kell tehát arról is, hogyan élnek az emberek, milyen országot hagyunk hátra a felnövekvő generációnak, de azzal is tisztában kellene lennie az embereknek, nem az az élet célja, hogy jobban éljünk, hanem hogy jobbá legyünk. Nemcsak Magyarország, hanem az egész világ rossz irányba megy. Egyesek Isten helyébe képzelik magukat, ahelyett hogy Isten nyomába próbálnának lépni. Ha hatalmat kapnak, igyekeznek lerugdosni mindenkit a magas szellemi piedesztálról és aztán oda egyedül felpöffeszkedni. Az emberek egy része tényleg egész kicsi előnyökért, egy tál lencséért képes veszni hagyni a halhatatlanságot…

– „Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk / hegyeink elcsórták, eladó a rónánk / fulladunk a füstben a folyónkban cián / sorvasztja a lelkünk a ránk tukmált Isten-hiány / mértékadó értelmiség minden mérték nélkül! / hóhér a halottal cinikusan békül / dús szobákban álparasztok / a búzát égetik ők nem harasztot / melósvezér nyüszít, uszít / munkásember helyben fut itt / a hajléktalant rendőr verte / shoppingcenter országszerte / mocskos pénznek nincsen szaga / gaztól rabolt s gaz lett maga / és a művész? búsan kérded / megvették a tehetséget” – szól a 2002-ben született Ima Magyarországért című versének egyik versszaka…

– Ez a vers látlelet volt a szeretett, de nagyon nehéz helyzetben lévő hazámról. Akkor azt gondolta az ember, ennél lejjebb már nehéz lesz jutni… hát sikerült. Úgy érzem, egyre aktuálisabbak és véresen fájdalmasak azok a gondolatok, amiket akkor leírtam. Ugyanakkor az Ima Magyarországért nagy ajándéka is volt az életemnek, mert nagyon sok szeretetet kaptam érte a közönségtől. Azt is megfigyeltem, hogy bizonyos részei még azokat az embereket is megmozgatták, akik egyébként – ahogy mondani szokták – nem tartoznak a mi táborunkhoz. Talán az fogja meg őket, hogy én valóban őszintén szeretném, ha ez a nagyon erős megosztottság, testvérharc megszűnne Magyarországon. Sokadszorra mondom, de tényleg nagyon bánt a már-már beteges gyűlölködés, és roppant módon zavar az is, hogy a különböző diktatúrák kárvallottjai egymásra acsarkodnak. Mert a gonosz az gonosz. Bár más-más álarcokat vesz fel, de a gonosz ellen ugyanúgy együtt kellene harcolni, mint ahogy a jó ügyek érdekében együtt kellene cselekednünk.

– Ez egyelőre elég távolinak tűnik…

– Talán igen, de nem érzem reménytelennek a helyzetet. Itt van példának a december ötödikei népszavazás, ami tipikusan a félig tele, félig üres pohár esete. Magam is nagyon elkeseredtem akkor, de így lassan öt hónap elteltével inkább arra kellene figyelnünk, hogy volt másfél millió ember, aki igennel szavazott, dacára a több évtizedes agymosásnak és a nagyon aktív ellenkampánynak. És biztos vagyok benne, hogy közel ennyien ugyanígy fontosnak tartják a határon túli magyarok sorsát, csak valami – talán a közöny, a kényelem – otthon tartotta őket. Kicsit olyan ez, mint az első szabad március tizenötödike volt, amikor akadtak olyanok, akik, kihasználva a munkaszüneti napot, kimentek Bécsbe Gorenjét venni. Sokan nem tudják a sorrendet. Nincsenek tisztában azzal, hogy az életben az első helyen az erkölcsi kötelességeknek kell állniuk, így akkor fontosabb lett volna, hogy vásárlás helyett inkább a szabadságharc hőseire emlékezzenek, mert Bécsbe máskor is lehetett volna menni. Nos, ezt kellene megtanítani a mai fiataloknak, tudatosítani bennünk, hogy nem véletlenül születtünk magyarnak és bizony vannak kötelezettségeink a hazánk iránt, amelyek alól nem szabad kibújnunk. Nem az a baj, ha valaki racionálisan gondolkodik, ha bizonyos határokon belül fontos neki a pénz. Vannak azonban bizonyos alapvető elvek, amelyekkel mindenkinek tisztában kellene lennie és amelyeknek az anyagi javakkal szemben elsőbbséget kell élvezniük.

– Kik vannak többen? Akik jól, vagy akik helytelenül gondolkodnak?

– Lánykoromban volt egy ifjúsági regény, abban olvastam, hogy ha egy kosár hamvas barack közé betesznek két-három romlott barackot és letakarják, akkor néhány nap múlva az egész kosár rohadt lesz… Manapság az emberek egy része szabadság ürügyén szabadosságban él, amire egyesek azt mondják, hogy amíg nem ártanak vele másoknak, addig nem szabad beleszólni az életükbe. Ez nem így van. Minden ember élete kihatással van a környezetére és felelősséggel is tartozik mások iránt.

– Ha véget ér a Konzultációs Testület munkája és felkérnék a folytatásra, vállalna-e valamilyen feladatot?

– Most nagyon szívesen segítek, hiszen fontosnak tartom ezt a munkát, de nem hiszem, hogy nekem ez után is kellene vállalnom valamilyen feladatot. Politikai tisztséget pedig egészen bizonyosan nem fogadnék el, mert soha semmilyen pártnak nem voltam tagja és nem is leszek. Érkeztek udvarias megkeresések, de azt válaszoltam, hogy számomra nagyon idegen lenne, ha valamiben nem értenék egyet a párt többségével, mégis bólogatnom kellene. Engem hagyjanak szabadon szárnyalni, ha pedig egy olyan ügy van, ami mellé úgy érzem, hogy oda kell állnom, akkor úgyis megteszem.