Foci

A bajnokság kiscsapatainak drukkerei találkozót beszéltek meg a Puskás Arénába, de végül olyan kevesen jöttek össze, hogy átvonultak a Keleti pályaudvari metrómegálló lefelé tartó mozgólépcsőjére.

– Sporttársak! – kezdte a kilencedik helyezett főszurkolója. – Kétségtelen, hogy a Fradi a legnépszerűbb csapat. – Néhányan pfujoltak, de hangjukat elnyomta a megérkező szerelvény huzata. – Az ő táboruk a legnagyobb, legerősebb, legaktívabb.

– Mi viszont együtt többen vagyunk – zúgta a hetedik csapat háromfős bázisa, és meglengették kék-fekete lobogójukat. Rövid torzsalkodás támadt; a piros-zöldek, lila-rózsaszínek és barna-fehérek kirekesztőnek érezték a zászlót, ezért megállapodtak, hogy az ideiglenesen Ellen-Fradinak keresztelt klubot a szivárvány színeivel fogják buzdítani. Egymással nem is játszanak többet, kizárólag a Ferencvárossal. Később felvették a Maradék FC nevet…

A csapat öltözőjét betöltötte az izzadság szaga, miközben csapatkapitányt választottak. Ezt egy nehezen átlátható rendszerrel oldották meg. Végül az egyik cserejátékosra esett a választás, aki bár focizni nem tudott, az edző beállította a kezdőbe, mert a csapatkapitány mégse ülhet a kispadon. „Majd a balszélső mindig mondja neked, mit csinálj”, magyarázta a kapus.

A meccsen a szurkolóik mindegyike a maga kedvenceinek nevét kiabálta, ami rettenetes hangzavart szült, mígnem valaki rájött a tökéletes biztatásra: „Vesszen a Fradi!” Ebben sikerült megegyezniük, de közben néhány szurkoló csalódottan hazament. Mivel a játékosok nem passzoltak egymásnak, többségük a szabályokkal sem volt tisztában (az edzőjük is elfelejtette mondani, hogy a focit gólra játsszák), így az FTC hülyére verte őket.

– Így nem lehet csapatot építeni – oktatta őket a győztes edzője. – A rombolás kevés, kellenek irányítók, kiszolgálóemberek, kell taktika, de legfőképpen a csapat iránti szeretet és alázat. Amíg ez nem megy, addig mindig ki fogtok kapni.