A fiatal császár 1849. május 20-án éjszaka rosszul aludt. Másnap kellett találkoznia minden oroszok cárjával, I. Miklóssal, hogy katonai segítséget kérjen tőle a magyar felkelés leverésére, a lázadás vérbe fojtására, a birodalom biztonságának helyreállítására.

Hirdetés

Igen ám, töprengett Ferenc József, de mi lenne, ha nem a bosszúállás, hanem a békeszerzés vezetné a tetteimet? Inkább kiegyezem a magyarokkal, elvégre területileg és a lakosok számát tekintve is meghatározó a mennyiségük. Lehetne a birodalom új neve Osztrák–Magyar Császárság. Szegény Ferdinánd úgyis aláírta az áprilisi törvényeket. Lehetne külön magyar miniszterelnök, lenne nagy gazdasági, kulturális fejlődés, összetartó ország, ami ellensúlyt képezne az oroszok és a németek között. Nem Miklóssal kellene holnap találkoznom, hanem inkább tűzszünetet javaslok, és elmegyek tárgyalni Kossuthtal.

Miklós cár is forgolódott az ágyban.

A fene se akarja megsegíteni a Habsburgokat, inkább Kossuth mellé állok, megdöntjük az osztrák császárságot, és támogatunk a Duna-medencében egy erős, szövetséges Magyarországot. Egyelőre úgyis inkább a Balkán felé nyomulnék, felszabadítom az ortodox, szláv népeket a mohamedán uralom alól. A törökök összeomlanak, ráteszem a kezem a Boszporuszra, a flottánk kijut a Földközi-tengerre. Isztambulból ismét Bizáncot csinálunk, a keleti kereszténység virágzó központját. A Nyugat pedig vagy csatlakozik ehhez, vagy belefullad a saját pökhendi gőgjébe. Kinek fájna értük a szíve?

Reggel mindkét uralkodó kótyagosan ébredt. Megvakarták a fejük búbját, aztán legyintettek. Maradjon minden az eredeti terv szerint, gondolták.

Ferenc József kézcsókkal kért segítséget Miklóstól, aki ezt atyaian meg is ígérte.

– Remélem, gyermekem, jó döntést hoztunk – veregette meg a térdeplő fiatalember vállát a cár.

– Örök időkre megmentettük a Habsburg- és a Romanov-dinasztiát – felelte magabiztosan az osztrák császár.

– Lényeg, hogy az ember értse a történelem szavát – bólintott Miklós.

Korábban írtuk