A szarajevói merénylet után a közös minisztertanácsban Tisza István gondterhelten vakarta a fejét. Nem lenne okos dolog megtámadni Szerbiát, vélekedett. Ugyan már, torkolták le, Szerbia kicsi, megesszük reggelire. És mi van, ha a nagyhatalmak bekapcsolódnak? A szövetségi rendszerek működésbe lépnek és egy akkora háború tör ki, ami felemészti Magyarországot, a monarchiát, de talán egész Európát is.

Hirdetés

Badar beszéd, erősek vagyunk, szövetségeseinkkel együtt bárkit legyőzünk, a világ megmarad olyannak, amilyennek ismerjük. Sőt, talán még jobb is lesz: a Habsburgok ereje növekszik, Magyarország virulni fog, ha kitart a dinasztia mellett. Milyen szerencse, hogy annak idején hozzákötötték sorsukat egy nagy, dicső, örök birodalomhoz…

1939. szeptember 1-jén Németország lerohanta Lengyelországot. A néhány hónapja, Kárpátalja elfoglalása után létrejött közös lengyel–magyar határon menekültek százezrei özönlöttek Magyarországra. Akadt, aki továbbment, máshol keresve a biztonságot, de sokan itt ragadtak; lengyel iskolák jöttek létre, a magyar állam, az egyházak, az emberek segítettek azokon, akik a szebb jövő és a béke reményében nálunk húzták meg magukat. „Ebből a háborúból nekünk ki kell maradnunk” – ismételgették a felelős politikusok, a vezérkar azonban inkább amellett volt, hogy nagy szövetségesünk elvárásainak megfelelően vegyünk részt aktívan az eseményekben. Aki belép egy szövetségbe, érveltek, annak viselnie kell a következményeit. Ezt Teleki úgy értelmezte, hogy főbe lőtte magát, amivel igen imponált Churchillnek. „A béketárgyaláson egy széket üresen hagyunk a számára”, pöffentette a szivarja mögül. Aztán nem hagyták üresen.

A háborúkból a legjobb kimaradni, még ha eleinte jó ötletnek tűnhet is a részvétel… – dünnyögte a Doberdóról fél lábbal hazatérő hadfi odahaza, Kolozsváron, amiből időközben Cluj lett…

A háborúkból mi mindig rosszul jövünk ki, csapott oda csákányával a kövek közé a recski munkatáborban a Don-kanyart megjárt egykori honvéd.

Korábban írtuk