Határok

A Jobbszél diplomáciai erőfeszítéseinek hála végre sikerült a szomszédunkban dúló háború megoldására egy béketárgyalást összehozni.

A jókora kerekasztal mellett helyet foglaltak mindazok, akik érdekeltnek érezték magukat a rendezésben.

Az ukrán küldött emelkedett szólásra, és ellentmondást nem tűrő hangon bejelentette, hogy a helyzet egyszerű, logikus és a területi integritás elvét figyelembe véve úgy méltányos, ha az 1991-es határokat tekintjük a továbbiakban a leendő status quo alapjának.

Orosz kollégája ezt vitatta, és inkább az 1947-es állapotot javasolta, amikor is a nagy honvédő háborúban győztes Szovjetunió bekebelezte ezeket a területeket, és a birodalom jogutódjaként nem lehet kétséges Oroszország követelése.

A cseh résztvevő szerint 1938 a sarokkő, amikor is Ruszinszkó Csehszlovákiához tartozott. Ezt persze nem hagyhatta szó nélkül a magyar delegált, az 1914-es térképeket ajánlva a többiek figyelmébe, tekintettel az ezeréves magyar államiságra.

Habsburg György bejelentette a család igényét Galícia esetében az 1820-as állapotnak megfelelően. Erre már felhorgadtak a lengyelek, és előkotorták az 1770-es atlaszokat, a Lengyelország gyalázatos felosztása előtti pillanatot, amikor például Lwów a nemesi köztársasághoz tartozott. A litván képviselő rögvest módosított, 1350-ig tolva vissza a viszonyítási alapot, amikor még a nagyfejedelemség volt birtokon belül.

– Tekintve, hogy Batu kán 1240-ben bevette Kijevet – kapcsolódott be a mongol fél –, sokkal régibb jogunk van e földre, mint bárkinek.

– Álmos fejedelem már a kilencedik században elfoglalta Kijevet – replikázott újra a magyar –, egyébként is a Dnyeper–Don–Meótisz vidékén a középkori krónikák szerint létezett Dentu-Mogyer, illetve Etelköz, ahol fejedelmeink a vérszerződést megkötötték. Lehet-e ennél történelmibb igényt megfogalmazni? Legfeljebb – pillantott gyorsan a hun képviselőre – Attila örökösei szólhatnának, de hát ez nagyjából ugyanaz.

Erre már senkinek nem maradt érve.