Hitbizomány és einstand

Vidnyányszky Attila jelenlegi élveboncolása a baloldali nyilvánosságban eszünkbe juttatja az előzményeket. A liberálisok rémületes, irracionális félelmét mindenki ellen, aki erőt, tudást, tekintélyt jelent magyar színekben. Felsorolni is hosszú volna a sort Csurka Istvántól Orbán Viktorig.

Ennek a valóságtól teljesen elrugaszkodott, belterjes liberális hisztériának két kulcsszava: hitbizomány és einstand.

Hasonlóan a hajdani elidegeníthetetlen vagyonrészhez, a mai liberális is öröknek tekint bizonyos szegmenseket. Szentül hiszi például, hogy csakis neki lehet köze a kultúrához. Mindenki más csökött szellemi rabszolga, nevetséges idióta, akit neki, a liberálisnak nevelnie és tanítania kell. Ez a hite – amit társai előtt és a nyilvánosságban gátlástalan kaserolással erősít fel – azt a látszatot kelti, mintha valóban jó lenne abban, amit csinál. Így aztán hitbizománynak tekinti a magyar kultúrát is, valami olyasminek, amit ő és szellemi elődei teremtettek, tartanak fenn, irányítanak. És ahogyan a hitbizomány elidegeníthetetlen, az ő vezető szerepe is megkérdőjelezhetetlen, pusztán azon a jogon, hogy bandába tömörül, és hangosan, erőszakosan ajánlgatja magát és barátait.

Mindez önmagában még csak kórtünet lenne, ha nem párosulna teljes körű térfoglalással. A liberális (kommunista, anarchista, feminista, meleg stb.) aktivista pusztán terepnek tekinti a magyar kultúrát, alávetendő szellemi tartománynak, amelyet intézményesen is féken kell tartani. A magyar kultúra egalitárius-modernista megszállása nem a mi életünkben kezdődött és fejeződött be. Valamikor a XIX. század végén startolt a történet, szépen átívelt a két világháború között (népi-urbánus vita), hogy aztán a nyílt kommunista terror évtizede után Aczél György ravasz domesztikációjában leljen akolmelegre. Igen, minden készen volt itt már a hatvanas-hetvenes években. A mai kulturális komisszárok a régiek fizikai és szellemi örökösei, részben családtagok, részben elvtársaik, a lényeg, hogy soha nem kényszerülnek piaci versenyfutásra, inkább rácsimpaszkodnak az életet adó tőgyre, a nekik tejelő államra. Ha kormányon vannak, milliárdokat ölnek bele a saját kulturális intézményrendszerükbe. Ha ellenzékbe szorulnak, több évtizedes hegemóniájuk megvédi őket, kulturális intézményeikben átvészelték és átvészelik a számukra nehéz időket. És közben ügyesen rejtik magukat, egymást, valódi szándékaikat. Hogy az einstand, az erőszakos birtokbavétel még ma is jelen idejű, egészen értelmesen gondolkodó nemzeti felfogású emberek számára sem nyilvánvaló.

Ha bármi is az ő kulturális hálózatuk ellenére történik, akkor hitbizománysértésként és jobboldali einstandnak élik meg. Dörner György kinevezésével nem az volt a baj, hogy a hatalom jeges leheletét érezték a tarkójukon, hanem az, hogy az Újszínházra immáron nem terjedt ki a fennhatóságuk. Ők, a piszkosul demokratikusan gondolkodók egy sima színházi igazgatócserét azért éreznek apokalipszisnak, mert az a rögeszméjük, hogy az a színház az övék. Nem az államé, nem a magyar nemzeté, hanem az övék. Ott áll az épület abban a kerületben, ahol ők élnek, az igazgatta, akit ők szemeltek ki, olyan darabokat, olyan gondolatokat, értékeket közvetítettek, amelyeket őket erősítik. Ha bármi is kibillenti megszokott helyzetéből, a liberális először is összegyűjti a csordát – egyedül soha nem támad –, hisztérikus rángásokban tör ki, nevetségesen átlátszó, de indulatkeltésre alkalmas vádakkal áll elő. Ha valaki tényleg színházat kíván igazgatni, és nemet mond a politikai agitációra, mint Eszenyi Enikő, akkor a hálózat táblákkal üzen be a színházi előadásra, nyíltan fenyegetőzik. És ha bárki felemeli a szavát, akkor a megörökölt és jól bevált módszerekkel megpróbálják kicsinálni, emberileg is ellehetetleníteni az illetőt, ahogyan Gyurcsány is tenné Vidnyánszkyval.

Erről szól hát ez a mostani történet, nem másról. Nem pusztán kormánypárti-ellenzéki szembenállásról van szó, ezt csak azok hiszik, akik a jelenidejűség rabjai, és nem tudnak nagyobb összefüggésekben gondolkodni. Itt ugyanis a magyar kultúra, a magyar gondolkodásmód, a magyar életforma a tét. Hogy megóvjuk, továbbörökítjük-e az örökséget, szaporítjuk-e újabb szellemi termékekkel, vagy elfogadjuk, hogy teljes szellemi életünk a túloldal örökké ein­standolható hitbizománya.

Ez itt a kérdés. Minden politikus, minden újságíró, minden közszereplő szükségszerűen áll valahol ebben a vitában. Közép itt most nem létezik, mert vagy a magyar érdekért, vagy ellene dolgozol. Párbeszédre már régen nincs lehetőség velük, vagy ők, vagy mi. Így áll a helyzet. Csak mi bevalljuk – ebben a cikkben is –, ők pedig sunyin végzik tovább alantas munkájukat, a függetlenség és a minőség hazug jelszava alatt.