Az MSZP nem hirdette meg az összefogást, viszont szép csendben megcsinálta

Churchill 1945-ben, közvetlenül a győztesen megvívott háború után a konzervatívok élén elvesztette a választásokat. Így búcsúzott híveitől: „Nem lesz örök életű a munkáspárti kormány. Adja Isten, hogy ne okozzanak túl sok kárt, amíg visszatérünk. Vissza fogunk térni, és ez ugyanolyan biztos, mint hogy holnap is felkel a nap.” A nap másnap felkelt. A következő választásokat a konzervatív párt megnyerte. És 13 éven át kormányon is maradt.

Most kell nagyon higgadtnak lenni. Most nem szabad semmit elkapkodni. Most nemcsak a harag rossz tanácsadó, de az elkeseredés is. Most kell tízig számolni, mielőtt bármit is tennénk.

A győzelem után ugyanis a baloldal szándéka nyilvánvaló: végleg tönkretenni a veszélyes ellenfelet, és helyette olyat nevelni, amelyik a tenyeréből eszik. Nincs hőbb vágyuk, mint egy jobboldali bezzeg-pártocska, amelyik tökéletesen alkalmatlan arra, hogy megbuktassa őket, de amelyik megfelelő díjazás (parlamenti posztok, ösztöndíj a gyereknek, állami megrendelések a sógornak, szereplési lehetőség a baloldali médiában, stiklik elsimítása satöbbi, satöbbi, satöbbi) ellenében eljátssza a „konstruktív” ellenzék szerepét. „Hogy ki a zsidó, azt én szabom meg”, mondta egykor Karl Lueger, az előző századfordulón Bécs polgármestere. A magyar baloldal is erre készül: „hogy ki a hiteles jobboldali, azt mi szabjuk meg”.

Ez az a zsákutca, amelybe semmiképpen nem szabad belemenni. A Fidesz a jobboldal erős vára – a baloldal most ezt az erős várat megpróbálja lerombolni. Ha kívülről nem megy, akkor belülről. Tüskéket ver a fájó körmök alá, megfizetett médiája segítségével vélt és valós belső sérelmeket nagyít sokszorosukra. A második világháború után egy nemzetközi tanácskozáson, ahol Németország jövőjéről volt szó, egy francia diplomata így szólt: „én úgy szeretem Németországot, hogy legalább hármat szeretnék belőle”. A baloldal úgy szereti a Fideszt, hogy legalább ötöt-hatot szeretne. Sok-sok egymással torzsalkodó kis frakciót, amelyekből sok-sok négyszázalékos kis pártocska nő ki. Jussanak eszünkbe Arany János sorai:

A szőlős gazda is, az egyszeri, Magánkívül s őrjöngve kacagott fel, Látván, hogy szőlejét a jég veri, Dorongot ő is hirtelen kapott fel, Paskolni kezdé, hullván könnyei: „No hát, no!” így kiált; „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”

Erről álmodik most a baloldal. A jobboldalról, amely maga veri szét, ami még a jégverés után megmaradt. Mert hogy az MDF-ből soha többé nem lesz erős jobboldali párt, az napnál világosabb a számukra is. Igaza van a poénkodó liberális publicistának: azok után, ami az első forduló után történt, a Fidesz szavazói hamarabb voksolnak a Munkáspártra, mint az MDF-re. Ott billeg majd valahol az MDF négy és nyolc százalék között, teljesen esélytelenül egyéni kerületi mandátumra, számára legjobb esetben huszonöt listás képviselővel. Ezek a képviselők rendkívül elvszerűek lesznek (vagy nem), szigorúan ragaszkodnak majd meghirdetett programjukhoz (vagy nem). És ennek az égvilágon semmi jelentősége nem lesz. Ha az MDF elnökén múlik, a következő ötven évben díszellenzékkel kidekorált posztkommunista milliárdosok kormányozzák Magyarországot.

Szóval most nagyon higgadtnak kell lenni. De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene tanulni két elveszített választásból. Vagy – mondjuk ki – háromból. Mert a Fidesz sorozatban immár a harmadik választáson végez a második helyen. Közbevetőleg emlékezzünk: az 1994-es katasztrofális vereséget az MDF hozta össze, Boros Péter miniszterelnökkel az élen. Akkor a ballib sajtó persze nem kényeztette őket, hiszen potenciális ellenfelek voltak. Ellenkezőleg, beledöngölte az egész pártot az agyagba, majd még a maradékot is felmorzsolta. Úgy látszik, ezt a tényt már a feledés jótékony homálya fedi. És bár az 1998-as választásokat a jobboldal nyerte, a legsikeresebb párt 1998-ban is az MSZP volt, amely az első fordulóban négy százalékkal előzte a meg a Fideszt. Torgyán József demagógiája nélkül azt a választást nem lehetett volna megnyerni. Mert a Fidesz 1990 után egy rokonszenves, de jelentéktelen kispártból a jobboldal meghatározó nagypártjává növekedett. Ez tiszteletre méltó teljesítmény, csakhogy ugyanazon idő alatt az MSZP egy ellenszenves és jelentéktelen kispártból mindig egy kicsivel nagyobb párttá növekedett. Nem sokkal nagyobbá, de a csekély különbség négyből háromszor éppen elég volt ahhoz, hogy győztesként mindent vigyen.

Ez a stratégia hibás. Ez az út tovább nem járható. Az igaz, hogy a magyar választási rendszer vastörvényei az összefogást teljesítményen felül díjazzák. Csakhogy ebből nem következik, hogy azon a térfélen van a győzelem, ahol egy a tábor, egy a zászló. Ellenkezőleg, eddig egyetlen, balesetszerű kivételtől eltekintve mindig az az oldal győzött, ahol bár egy volt a tábor, de több a zászló.

Minden politika végső soron személyekről szól. Ezt elvitatni, programokat lobogtatni álszent szemforgatás. A politikai küzdelem nem programokhoz szelektál embereket, hanem emberek viszik sikerre vagy vereségbe a bennük lakozó politikai lehetőségeket. A legkevésbé sem kell tehát félni személyekről beszélni.

Orbán Viktor egy immár történelmi hosszúságú korszak meghatározó politikusa. Akit az Isten is erre a szerepre teremtett, jókedvében. Rokonszenves, tehetséges, munkabíró, koncepciózus. Nélküle a Fidesz talán már nem is lenne, és nem tudni, hogy a jobboldalon támadt-e volna más győzelemre esélyes vezető, ha ő nem áll az élre. Kitűzött maga elé egy célt – összefogni az erőket a jobboldalon -, és végre is hajtotta. Csakhogy a hatás törvényszerűen kiváltotta az ellenhatást is: a megerősödött jobboldal egy nagy pártot generált a másik oldalon is. A számítás tehát alapvetően hibás volt.

Meg lehet vitatni ennek a részleteit is. Hogy elvi kitérők tekintetében olykor valóban túl messzire ment (az MSZMP-ből meg a KISZ-ből jött „demokraták” persze ne merészeljék más szemére hányni az elvi következetlenséget – de ez nekünk nem vigasz). Hogy munkatársai és bizalmasai kiválasztásában zavarba ejtően gyakran nyúlt mellé. Hogy alábecsülte a parlament fontosságát. Hogy szavazatmaximáló igyekezetében olykor bántóan elhanyagolta elkötelezett híveit. Hogy a Fidesz máig nem tanult meg néhány elemi szabályt, mint például hogy minden levélre válaszolni kell, minden kérést meg kell hallgatni, és minden segítő szándékot be kell tudni fogadni. A lényeg azonban nem ez. A választás nem ezen vagy azon a hibán (bakin, ügyetlenségen, ostoba melléfogáson) ment el. Az okok sokkal mélyebbek. Vajon Orbán Viktor személyiségében keresendők? Erre a kérdésre választ kell adni.

Bölcs és becsületes dolog volt tőle annak bejelentése, hogy „fent vagy lent”, de marad. Nem ül aranyvonatra, mint Kun Béla, még csak Brüsszelbe sem bújik el, mint Kovács László. Együtt küzdöttünk, tartsunk ki egymás mellett a vereségben is. Ha a jobboldal eltűri, hogy Orbán Viktort méltatlan helyzetbe hozzák, saját magát alázza meg. De hosszú, higgadt végiggondolás után meg kell adni a választ arra a kérdésre, hogy a következő választásokig ő vezesse-e a jobboldalt, vagy sem.

A válasz nem csak az lehet, hogy ő, vagy más. Az is lehet, hogy több vezetőre, több pártra van szükség. Az MSZP csöndben, anélkül, hogy akár a jobboldali publicistáknak is szemet szúrt volna, magába szívta a szélsőbal szavazóit. A bal térfélen nincsenek már sem kommunisták, sem szociáldemokraták – senki. Figyeljünk oda: ha a Munkáspárt az idén megismétli 2002-es eredményeit (2 és fél százalék), a Fidesz fölényesen megnyerte volna a listás választásokat. Szoros versenyben még akkor is megnyeri, ha az idén a szélsőjobb csak annyi szavazatot kap, mint a szélsőbal. Az MSZP nem hirdette meg az összefogást a maga térfelén, viszont szép csendben megcsinálta.

Igen. Megcsinálta. Megfejelve azonban az SZDSZ-szel, amely úgy kínál alternatívát a baloldalon, hogy mindenki tudja, a rájuk adott szavazat az MSZP-t juttatja kormányra. Úgy kínálja a döntésekbe való beleszólás lehetőségét, hogy közben egy pillanatra sem kockáztatja a baloldali kormányzás esélyeit. Korábban azt lehetett volna gondolni, hogy az SZDSZ az idő előrehaladtával egyszerűen fölöslegessé válik, szavazói elkopnak, átmennek az MSZP-hez. Ez a föltételezés téves volt. A baloldal belső választási lehetőséget kínált saját szavazóinak, és a szavazók, elsősorban Budapesten, éltek ezzel a lehetőséggel. Egy a tábor, kettő a zászló. Ez a felállás nyert.

Ráadásul baloldalon könnyű az összefogás, hiszen ez a tábor nem ideologikus, szavazóit csupán a jobboldal-ellenesség, politikusait a gazdasági-hatalmi érdek tartja össze. A jobboldalon azonban eszmeileg elkötelezett emberek gyülekeznek. Itt most nem az a kérdés, hogy ezek az eszmék helyesek-e. A lényeg, hogy a jobboldalon nagyon sok embernek van markáns világképe, és ezek a világképek meglehetősen különbözők. Bőven elég hasonlóság van közöttük ahhoz, hogy egy koalíciós kormányzás támaszai legyenek, de azért különbözők: konzervatív liberálisok, kereszténydemokraták, nemzeti radikálisok, katolikusok, protestánsok, zsidók (hát persze, természetesen zsidók is), világjáró nagypolgárok és falusi őstermelők, technózenére bulizó egyetemisták és népi táncosok.

Lehet-e ennyiféle embert egyetlen programmal, egyetlen frontemberrel, egyetlen párttal megkínálni? Vajon nincs-e itt az ideje annak, hogy a jobboldal is fölkínálja a választóknak a jobboldalon belüli választás, a jobboldalon belüli hangsúlyok meghatározásának lehetőségét? És ha igen, hogyan lehet ezt megvalósítani? És ha megvalósul, hogyan lehet elkerülni az elaprózódás veszélyét?

Ezekre a kérdésekre ma még nincs kész válasz. Azt őszinte vitákban ki kell munkálni. Most tehát ez a teendő: higgadtan, nem kapkodva végiggondolni, megbeszélni, megvitatni a lényegi kérdéseket. Fél év múlva újra választunk, jönnek az önkormányzati választások. És egyáltalán nem biztos, hogy a következő országgyűlési választásokig négy évet kell várni. Ideje nekifogni a munkának.